RSS

2013. április 24.

Foghíjas Noémi meg a névnapok



Noéminek egyszerre esett ki két foga, így jelen pillanatban nincsen metszőfoga és alul is hiányzik egy. Mókás látványt nyújt, folyamatosan nyelvtörőket kérünk tőle, "C" betűs és "SZ" betűs szavak visszamondására kérjük, mert olyan mulatságos hallani ahogy nem tudja szépen kiejteni egyiket se. Olyan gyorsan történtek a foghullások, hogy szegény fogtündér nem tudta maradéktalanul ellátni feladatát, határidőt kért, nem a megfelelő helyre rejtette az ajándékot és egyáltalán teljesen szét van esve...

A foghullással egy időben, három rágófoga is nő Noéminek, aki nagyon büszke fejlődésének erre a szakaszára is. Nem úgy Eszter, aki duzzog és puffog, hogy neki még csak most kezdett mozogni az első és ez nem igazságos. Szokásos mondataimmal nyugtatgatom, hogy annál jobbak lesznek majd a csontfogak, minél később esnek ki a tejfogak és ez nem verseny, neki is pont annyiszor fog kiesni,mint Noéminek, akinek nemrég ünnepeltük a névnapját.



Ajándék hegyek helyett porcsinrózsát ültettünk el a tiszteletére egy nagy cserépbe a teraszon, majd közös nutellás muffin sütésbe kezdtünk, amelyben Hanna is kivette a részét (hiszen Hanna nem is mostanában volt). Eszter is talált magának testhezálló feladatot. Ő lett a felszolgáló kisasszony. Mire észbe kaptam, magára vette Hanna ünneplő szerelését, fehér blúzt és fekete szoknyát. Konzervatív, rózsás frizurát gyártatott magának és egy notesszal a kezében vette fel a rendelést nagyon komoly ábrázattal.

És mivel mindhárom virágszálamnak tavasszal van a névnapja, kitaláltam, hogy mostantól fogva minden évben három féle virágot ültetünk a teraszon lévő nagy cserepekbe. Egyet Hanna napon március 28-án (ha nem esik a hó), egyet Noémi tiszteletére április 22-én, egyet pedig Eszter kedvéért majd május 24-én.
Aztán majd megejtjük a hagyományos névnapi piknikezést is valahol, csak mert ezt is olyan jól kitaláltam évekkel ezelőtt és mert annyira jól sikerült mindegyik, hogy kár lenne leszokni róla.

Hanna, Noémi, Eszter! Még sok boldog névnapot nektek!


2013. április 23.

Vasúton (vendég-bloggerina bejegyzés)


Ha jól számolom ez volt a negyedik élményvonatozásom a MÁV Nosztalgia szerelvényén. Kétszer Zoltánnal kettesben, egyszer Hannával kiegészítve és most Piroska barátnőmmel zötyögtünk valami felejthetetlen élmény felé.
Amikor megláttam, hogy a Márai expresszel Kassára utazhatunk, azt gondoltam csakis Piroska barátnőmmel tenném meg a négy órás utat oda és vissza, így megkérdeztem van -e kedve kiszakadnia a hétköznapokból. Naná, hogy igent mondott. Mondanom se kell, végigfecsegtük az utat, bár én visszafelé már nagyon elálmosodtam, így ugyanazt mondtam neki, mint pár éve a hajdúszoboszlói kiruccanásunk idején. "Te csak mesélj, beszélj tovább. Ha nem válaszolnék, akkor elaludtam.."



Aztán mégsem aludtam el. Mondjuk Piroska mellett elég nehéz is lenne. Az jutott eszembe, hogy megkérem őt, hogy a következő blogbejegyzést írja meg helyettem. Tudtam, hogy jól ír, hogy remekül fogalmaz, hogy rendkívül művelt, olvasott, tájékozott, így nem féltem, hogy elrontja a blogomat csak attól, hogy nem vállalja majd el. Azt hiszem olyan erővel kértem, hogy nem mert nemet mondani. Ezúton is köszönöm neki. Fogadjátok sok szeretettel Pircsi barátnőm írását a kassai kiruccanásunkról.





„Vasúton…az emberek úgy érzik, kiléptek életük megszokott törvényei közül, fecsegni kezdenek, közlékenyebbek és bizalmasabbak, a csodát várják” Az idézet Márai Sándor Füveskönyvéből való. Ezt írtam a képeslapokra, amit a Márai Expressz mozgópostáján adtam fel szombaton.
Ági hozta magával a Füveskönyvet, amit aztán a „Márai érzet” növelése miatt olvasgattunk a vonaton. Kassára utaztunk Ági barátnőmmel Márai Sándor szülővárosába, amely az Európa Kulturális Fővárosa címet viseli 2013-ban. Az út négy órát tartott, és mi kávéztunk az étkezőkocsiban, kitöltöttük a Márai totót, Ági nyilatkozott a kassai tévének, néztük a legelésző őzeket, a gyönyörű és kevésbé gyönyörű állomásépületeket, melyek mellett elhaladtunk. És igen, kiléptünk életünk megszokott törvényei közül, mert közben fecsegtünk a hosszú úton, családról, munkáról, értékekről, kultúráról és még annyi minden másról.





Kassa alapvetően gyönyörű, ez vitathatatlan. A Márai Sándor nyomában járó idegenvezetést választottuk, amit nem is bántunk meg. Kiváló, a témában szakértő idegenvezetővel jártuk be az író gyermekkorának és fiatalságának kassai állomásait. Voltunk a Mészáros utcai Márai-emlékszobában, láttuk a premontrei gimnázium épületét (ahol a kamasz Márai tanáraival feleselt, ugye Ági?), az egykori Megay-cukrászdát, ahol állítólag egy fagylaltevési versenyen ismerte meg majdani feleségét, Lolát (a szerencsés asszony neve is kérdés volt a Márai Expressz totóján). Megtekintettük a Szent Erzsébet-székesegyházat is, amiről Márai sokat írt műveiben. Az Erzsébet szobrot, amit János mester faragott a „Kassai polgárok”-ban sajnos nem találtuk, idegenvezetőnknek talán igaza van abban, hogy nem kell mindent valóságnak venni, amit az írók leírnak műveikben.




A városnézés alatt megéheztünk, valami finom szlovák ételre vágytunk. A nagyon igényes városismertető kiadványban, amit kaptunk (ingyenes kiadvány) találtunk megfelelőnek tűnő éttermet, de sajnos a térképolvasás egyikünknek sem erőssége, így Ági kiváló érzékkel szólított meg egy fiatal párt, hogy útbaigazítást kérjen. Kassán élő magyarok voltak és nagyon kedvesen útba igazítottak minket, valamint kötelező programként említették a Márai szobor megtekintését, ami valahogy az idegenvezetésből kimaradt. A kis segítséggel megtalált étteremben nem volt hely, így az ebédet későbbre halasztva megkerestük a Márai szobrot, amit valóban kár lett volna kihagyni. ….




Korgó gyomorral újra megközelítettük a kinézett éttermet, egy kinti asztalhoz le is telepedtünk, lelki szemeinkkel már láttuk a nagy tányér liptói túrós sztrapacskát, de az étterem pincérei nem támogatták vágyaink elérését, tudomást sem vettek rólunk. Nem csüggedve felkerekedtünk, hogy máshol próbáljunk szerencsét. Néhány lépés megtétele után egy másik étterem asztalánál megpillantottuk a párt, akik előzőleg útba igazítottak minket. Csatlakoztunk hozzájuk. Igaz, hogy nagyon sokat kellett várni az ételre ( lehet, sőt biztos) hogy nem sztrapacskát ebédeltünk, hanem „bryndzove halusky”-t, igaz, hogy a pincérek nem hoztak automatikusan evőeszközt és szalvétát, és nem is nem mosolyogtak, de nem gond, hiszen sütött a nap, mi Kassán voltunk egy étterem teraszán, és hosszas baráti beszélgetést folytattunk Andeával és Péterrel, akik Szlovákiának és Kassának olyan arcát is megmutatták nekünk, ami egy városnézés alkalmával bajosan lett volna megismerhető.





Később hosszú séta után egy fantasztikus kávé mellett megpihenve, az utcán elhaladó embereket figyeltük. Arra tipegett egy ruházatát tekintve plázacicának tűnő hölgy rendkívül magas sarkakon, hóna alatt egy copfos mini kutyával. Megállította egy koldus, a nő rámosolygott, kinyitotta a táskáját, és az összes aprópénzét neki adta, majd újra rámosolygott. Döbbenten néztük, szóhoz sem jutottunk. Ági eszmélt először, halkan csak annyit mondott, hogy ezért nem kell elsőre ítélni. És mindketten tudtuk, hogy ha a gyerekeink most ott lennének velünk, elmagyarázhatnánk nekik, hogy miért ostobaság minden előítélet.





Amikor visszaszálltunk a vonatra, és újra elfoglaltuk kényelmes helyeinket, egyetértettünk abban, hogy alapvetően pozitív élményekkel indulunk haza Kassáról. Csak egy-két dolog előtt állunk értetlenül. Nem kell, hogy egy város tele legyen képeslapokkal és hűtőmágnesekkel, de az azért furcsa, hogy egy olyan üzletet sem találtunk a belvárosban, ahol ilyesmit árultak volna. Kassa talán jobban kiaknázhatná a kulturális főváros címből adódó lehetőségeket.
A hazafelé tartó vonatút is remekül telt, jó kedvünket az sem szegte, hogy nem nyerünk a totón, bár minden kérdést helyesen válaszoltunk meg.



Csodálatos nap volt, köszönöm Ági az út ötletét, azt, hogy engem hívtál társaságnak, és azt is, hogy én írhattam ezt a bejegyzést!"





Megjegyezném, hogy amíg én kirándultam, a kicsik a Critical Mass biciklis felvonuláson tekertek Zoltánnal, ha igaz amit beszéltek, összesen 16 km-t. Szóval kihasználtuk mind az öten a gyönyörű, napsütéses áprilisi szombat adta lehetőségeket.

2013. április 16.

Sziréna


"Isten teremtményei közül csak egy van, amelyet nem lehet igába hajtani. Ez a macska. Ha a macskát keresztezni lehetne az emberrel, az az ember előnyére válna, viszont a macskát lerontaná." (Mark Twain)


Volt egy cicánk. Nyolc évig volt a miénk. Húsvétkor, amikor a feltámadást ünneplik, ő elment tőlünk örökre.
Nyolc éve, amikor álmaink házába beköltöztünk egy akkor még szemmel láthatóan fiatal macska hozzánk csapódott. Nem tudtuk, hogy mit kezdjünk vele. Gondoltuk csak eltévedt. De ő nem tágított. Leült a teraszra és mi etettük, itattuk. Így persze pláne nem állt tovább. Nem terveztük, hogy a családi házas életünkbe háziállat tartás is belefér. Egyikünknek sem volt tapasztalata ezen a téren. Nem akartunk az alig egy éves kislányunk mellé háziállatot. Se kutyát, se macskát.
Aztán persze itt maradt. Hanna nagyon megkedvelte, ő nevezte el később Szirénának. Kinti cica maradt, a lakásba nem jöhetett be, csak időnként melegedni. Nálam nem egyeztethető össze az állat és a lakás együtt. Nem szeretem az állatszőrt a fotelen. Egyébként pedig papírom van arról, hogy allergiás vagyok a macskaszőrre. Szirénát szerettük. Mindig jött elénk, amikor begördült az autónk a kapun. Időnként az emeleti ablak előtt sétafikált, frászt hozva ránk. Néha beosont a lakásba, nem vettük észre és a riasztó ezt nem tolerálta. Mindig kereste a társaságunkat. Jó fej macska volt, igazi kis ragadozó. Rendszeresen hozta az egereket a szájában, hogy aztán megdicsérjük érte. A simogatás után aztán kíméletlenül megette őket. Volt, hogy madártollak borították a teraszt. Sziréna szerette a galambhúst is. Ezért nem dicsértük meg. Bámulatosan ügyes akrobata volt. Simán elkapta a kőkerítésnél sütkérező gyíkokat is.
Hivatalosan Hanna volt a gazdája, de a legjobb játszópajtása Eszter volt. Noémi távolságtartóan, óvatosan játszott vele, a maga módján szerette.
Készítettek neki házikót és cicavíziót is. Veszekedtek egymással, hogy ki itassa, etesse a cicát.



Nahát! Négy nő veszi körül? - kérdezték Zoltántól az emberek és mi mindig azt válaszoltuk, hogy igen, sőt nálunk a macska is lány.

Amikor eldöntöttük, hogy velünk maradhat, elvittük az állatorvoshoz, mert nem szerettünk volna kiscicákat. Akkor szembesültünk először azzal, hogy az állattartás felelősségteljes dolog. A cicánk nem esett kétségbe ha elutaztunk, igaz gondoskodtunk száraz eledelről és etetésről. A cicák önállóak, a miénk különösen az volt.

Ezen a télen nagyon legyengült, csak árnyéka volt önmagának. Reménykedtünk, hogy kiheveri de egyre rosszabbul nézett ki, így kihívtuk az állatorvost. Macskanáthát állapított meg. Kapott antibiotikumot és szemcseppet. Jobb lett az étvágya, azt hittük a nehezén túl van. Egyik nap azonban észrevettem, hogy baj van az egyensúlyával. Az addig kecses macskánk, csak csetlett botlott és ha a hátára fordult, nem tudott többé visszafordulni. Mindez Húsvét vasárnapja előtt, amikor minden állatorvos letette a táskáját és hátradőlt a karosszékében. Egyet mégis sikerült találni, aki elvállalta, hogy megnézi az alélt állatot. Megműtötte, a szeme között a gennyes gócot.

Van egy kedves pedikűrös ismerősünk, aki amellett, hogy karban tartja a lábainkat, nagy állatbarát. Kétségbeesve hívtam fel, hogy segítsen, mert másnap utazunk és a cicánk műtéten van túl, az ébredését asszisztálni kellene. Azonnal elvállalta, mert nagyon nagyon szerette Szirénát. Nála jobb kezekben nem lehetett volna. Dédelgette, puha párnára tette, betakarta, beszélt hozzá.

Nem tudtuk, hogy utoljára. A cicánk ugyan felébredt az altatásból de lábra állni már nem tudott. Hálás vagyok Évinek, hogy nem kellett a lányoknak végignézni az utolsó óráját. Így is nehéz volt elmondanom nekik, hogy vége, Sziréna elment az örök vadászmezőkre.

Már indulnunk kellett volna Siófokra, amikor Évi arra kért menjek át, mert szerinte a cica kilehelte a lelkét. Autóba vágtam magam, a kicsiknek azt mondtam tejért megyek, közben pedig a közeli állatorvoshoz mentünk, aki megerősített bennünket abban, hogy Sziréna elment. Nem vittem haza. Nem gondolom, hogy három gyerekkel sírt ásunk majd neki. Valahogy kimagyaráztam.

Hanna és Eszter zokogott. Noémi meg nem fogta fel, mi az, hogy nincs többet.
Azzal vigasztaltam őket, hogy sok szép emlékünk van róla. Jól érezte magát velünk. Ez az élet rendje. Hebegtem-habogtam.

Közben pedig az járt a fejemben, hogy mennyire jó, hogy pont akkor utazunk, mert az új élmények egy kicsit elterelik majd a gondolataikat Sziréna elvesztéséről. Mennyire jó, hogy ismerem Évit, aki az utolsó órákban vele volt. Mindez sokkal rosszabbul is elsülhetett volna.

Egy darabig nem szeretnék újabb állatot. Nagy felelősség. Sokat jövünk-megyünk, nem tudnék kire rábízni egy kutyát, macskát, teknőst, hörcsögöt, degut és talán az állatnak se lenne jó ha mindig elpasszolnánk. A lányok vágynak valami simogatható (vagyis semmiképpen nem puhatestű vagy hal féle) élőlényre. Azt mondtam nekik, hogy majd ha a saját szobájukat képesek lesznek rendben tartani, akkor megfontolom. Most itt tartunk.

Volt egy macskánk. Sziréna. Élt 8 évet.



2013. április 15.

Felvilágosodás és ZempÉN




Hanna nem szokványos ajándékot kért szülinapjára még decemberben. Azt akarta, hogy csak velem kettesben, tesómentesen elutazzunk valami szép helyre. Amolyan igazi és kellően hosszú anya-lánya hétvégére vágyott. Nem rossz ötlet. Természetes, hogy Hannának is kell egy kis pihenés és egy alkalom, amikor újra csak az övé lehetek. Én meg kapva kaptam az alkalmon és eszembe jutott, hogy ha már egyszer úgyis elutazunk, összekötöm a kellemeset a hasznossal és túlesünk a felvilágosításon, mert Hanna az utóbbi időben sokat kérdez és már nem elégíti ki a vázlatos, elnagyolt válasz, konkrétumokat vár.

Fiatalabb koromban elhatároztam, hogy ha nekem egyszer lányom lesz (hehe..lett is 3!), akkor én megadom a módját majd a szexuális felvilágosításnak és nem engedem át ezt az osztálytársaknak, szomszéd gyerekeknek, barátoknak. Közeledik a nyári táborozások ideje, eggyel több ok arra, hogy tisztában legyen Hanna azzal, hogyan lesz a kislányból nagylány.

Körülnéztem a könyvesboltokban, hátha találok valami értelmes segítséget. Még jó, hogy beleolvastam némelyikbe, mert ugyanolyan sebességgel tettem vissza a polcra, mint amilyen nagy elánnal levettem, a sokat ígérő Kislányból nagylány címet elolvasva. Nem ez kell nekem.
Piroska barátnőmtől kaptam kölcsön a már gyerekkoromból ismert Peti, Ida, Picuri című képregényszerű könyvet. Ezt éppen harmadikos kortól ajánlják és svéd a szerzője, márpedig tudjuk, hogy a svédek meglehetősen könnyedén és pironkodás nélkül nyúlnak és tálalják a kényes témákat, ebből a szempontból (is) jó fejek. Érdekes, hogy pár héttel később láttam, hogy újra kiadták, úgyhogy nem kell kölcsönkérni, most már meg lehet újra venni.
A könyvesboltból végül egy a Gólya hozza? című, színezőhöz hasonló kis füzettel jöttem el. Egyszerű rajzok, szövegek vannak benne. Viszont nem csalódtam a kis könyvtárunkban. A Szalay könyvkiadó rózsaszínű kiadványa volt a leghasznosabb végül, de ezt már akkor tudtam, amikor belelapoztam. Igen. Ez kell nekem. Ha csak egy könyvet vihettem volna magammal, akkor ez lett volna, de azért a Peti, Ida, Picurit is becsempésztem volna... Találtam még egy viccesen illusztrált, de egész jó kis könyvet, így végül ezt a négy kötetet csomagoltam el a bőröndbe.



Egy kuponos oldalon láttam meg a Sátoraljaújhelyen lévő hotel ajánlatát. A helyről annyit tudtam, hogy Magyarország leghosszabb libegő pályája is ott található, és ez elég volt ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésünket. Tudtuk, hogy a hotel közvetlen szomszédságában van a bob pálya is, azt viszont csak később tapasztaltuk meg, hogy az eddig kipróbált pályák közül a legeslegjobb.
Vonattal mentünk, mert az külön nagy kaland autóhoz szokott fenekünknek. Négy órányit zötykölődtünk, közben a rádióból ismert belvíz és az áradás megelevenedett a szemünk előtt. Az út alatt olvastunk és azon keseregtünk, hogy miért ilyen vékonyra gyártják a Kis Fülest, hiszen visszafelé már nem marad benne megfejtendő rejtvény.



A taxi a megbeszéltek szerint várt bennünket az állomáson, így jutottunk el a Hotel Hunorba, ahol kedvesen fogadtak és ígéretük szerint egy erdőre néző szobát kaptunk meg, ami azért jó, mert az ablakból láthattuk a Bambi farm őzikéit, már amikor a szobában tartózkodtunk.

Az hotel üzemeltetéséhez tartozó állatfarmba mentünk be először Hannával, ahol az állatgondozó István, igazán kedvesen és barátságosan fogadott bennünket. Nem bírtunk betelni a látvánnyal, ahogyan a kis borjú mohón szopizott anyukája tőgyéből. Figyeltük a gépesített fejést, a malacok etetését és azt, hogy miért is született a mondás "Disznó módon eszel fiam!" A kecskék is nagyon helyesek voltak, különösen a kicsik, de volt ott még öreg pónilovacska, sok-sok nyuszi, szamár no meg a nagy erdei kifutóban őzek, dámszarvasok.



Vacsora előtt még játszottunk egy bowling meccset és csak egy kis lubickolás után tértünk vissza a szobánkba, hogy másnap kipihenten vághassunk bele az előttünk álló ilyen-olyan-amolyan izgalmakba.





Éjszaka esett az eső, így a reggeli után azt javasoltam Hannának, hogy menjünk el a nem túl távoli Széphalomra, nyelvújítónk Kazinczy Ferenc egykori lakóhelyére és nézzük meg a Magyar Nyelv Múzeumát. Biztos voltam benne, hogy nem olyan uncsi, vitrinek mögé pakolt kiállítás vár ránk. Az épület önmagában is figyelemfelkeltő, különleges. Mi voltunk az egyetlen vendégek, a kedvünkért kapcsolták be a multimédiát, merthogy nem tévedtem, a felső szint interaktív és mindenféle képi és hanganyagban bővelkedik. Ómagyar Mária siralomtól kezdve a tájszólásig, az olvasókönyvek történetétől kezdve a Vizsolyi bibliáig mindenről szó volt. Hannáék most a nyelvrokonságot tanulják, így az óriás Bábel toronynál magabiztosan dobálózott olyan szavakkal, hogy vogulok, osztjákok.




A kiállítás a humort sem mellőzte, így tényleg jókedvűen haladtunk a Kazinczy házának alapjaira épült szentélybe, ahol a használati tárgyakon, Kazinczy hajtincsén kívül festményeket és a levelezését lehet megnézni. A sírját már csak messziről láttuk, mert rohantunk a helyi sárga buszhoz, mivel addigra kisütött a nap és várt minket a libegő meg az egész Zemplén. Kultúrprogram pipa. :-)





Útközben megmentettünk néhány békát a kilapulástól. Szegénykék ott sütkéreztek az úttesten a nádas és a szálloda között. Sok társukon sajnos már átment egy-egy autó...



A kilátóval kezdtük a kirándulást. Onnan aztán beláttuk az egész Zempléni hegységet köztük azt is, amelyiknek sátor alakjáról kapta a város a nevét. Ez a libegő olyan hosszú, hogy a közepénél van egy kiszállási lehetőség, nevezetesen a kalandparkhoz így lehet eljutni. Mi visszafelé szálltunk le a libegőről itt, hogy hófánkon csússzunk párat. Hanna nagyon élvezte és én is, igaz mérsékeltebben.



Innen lelibegőztünk, hogy ebédeljünk, majd úgy gondoltuk, célszerű várnunk egy kicsit a bobozással, így visszavonultunk a szobánkba. No gondoltam, itt a remek alkalom a beszélgetésre. A Mi történik velem? című könyvet kezdtem olvasni neki és ahol éreztem, hogy kell, ott megálltam, kifejtettem, sztorizgattam. Olyan könnyen ment. Hanna időnként belekérdezett, az ábrák segítettek, hogy megértse hogyan működik a női test. Nagyon érdekelte. Még elolvastuk a Peti, Ida, Picuri című könyvet is, de azon már együtt nevettünk. A harmadik könyvet a Hogyan lesz a gyerek címűt másnapra tartogattam, amolyan ismétlésnek.



Szóval felvilágosodva indultunk a bobpályához. Vettünk egy bérletet, mert sok csúszásra készültünk. Először csak óvatosan, sokat fékezve, aztán egyre vakmerőbben, bátrabban. Sikítottunk a kanyarokban, a fényképező masinához érve grimaszoltunk és lobogott a hajunk (mondjuk főleg Hannáé..).
A harmadik csúszást már a hirtelen jött felhők, dörgés és villámlás tette még extrémebbé. Bevallom kicsit megijedtem, amikor a vizes sínen alig fogott a fék... Jobbnak láttuk a megmaradt két alkalmat másnapra tartogatni. El is határoztuk, hogy reggel, nyitáskor itt kezdünk és ezzel a két csúszással búcsúzunk a helytől.
Szedtük a lábunkat, hogy nehogy bőrig ázzunk. Ott aztán egy forró csoki és egy fincsi kávé mellett Scrabble-t játszottunk. Hanna nyert. Vacsora előtt újra megnéztük az állatokat a farmon, aztán megint úszott egy keveset a nem túl meleg vízben. Este még sétáltunk egy kicsit aztán az új ismeretektől, a friss levegőtől és a sok élménytől fáradtan néztünk végig egy filmet az ágyból. Komolyan. Olyan jó volt.





Másnap reggel azon töprengtem hogyan oldjuk meg, hogy a bobozás után, de hazaindulás előtt még megnézhessem a Zsólyomkai pincesort. A pincesorról készült festmény ugyanis teljesen elvarázsolt, a fotók láttán pedig azt éreztem, nem mehetünk hata addig, míg nem sétáltunk végig a néhány házból álló pincesoron a patak mellett. Végül minden belefért, mindent leszerveztem. Egy kedves úr volt a sofőrünk. Ő volt az, aki elvitt bennünket az áhított helyre, majd onnan az állomásra. A Zsólyomkai picesort nem győztem fényképezni. Nyilván nyáron és ősszel egész más arcát mutatja. Most csend és nyugalom honolt a kis patak mellett húzódó házakban, ám a látvány így is elvarázsolt.
A búcsú bobozás pedig igazán vadra sikeredett, de megúsztuk ép bőrrel. Mi sok helyet kipróbáltunk, eddig a szlovén Bledben volt a legemlékezetesebb, ám most a Zempléni megelőzte.



Hazafelé megoldottunk egy tucat keresztrejtvényt, olvastunk, bóbiskoltunk.
Remélem Hanna nagylány, nő és anyuka korában is emlékezni fog erre a három napra és arra, hogy mennyire próbáltam megadni a módját annak, amiről van aki csak fülig pirulva tud csak beszélni vagy legrosszabb esetben még úgy sem. Azért őszintén remélem ők vannak kevesebben. És bár nem kell mindenkinek 266 km-t utazni ehhez, mégis azt ajánlom a többi anyukának is, hogy adja meg a módját ha lehet.



2013. április 3.

Vizes Húsvét





Idejét nem tudom, mikor töltöttük házon kívül a húsvéti ünnepeket. Izgalommal töltött el a húsvéti dekoráció készítése, a tojásfestés, a menü megtervezése és elkészítése. Egy darabig még locsolók is jártak hozzánk, így volt kivel megkóstoltatni a sütiket, ám az utóbbi években mintha végérvényesen kiment volna a divatból a fiúk, lányos házakhoz való járása locsolkodás céljából, a legtöbb ismerősünk és a rokonok is vidékre utaznak ilyenkor. A szünet előtti napon azért a kicsik kellően illatosan tértek haza az oviból, vagyis a locsolkodás ne maradt el teljesen. Én is sokat meséltem nekik apukám cseppet sem kíméletes, de annál visítósabb és emlékezetes szódásüveggel való locsolásáról. Egy hollókői emlék is felsejlett, amikor egy egész vödörnyi vizet kaptam, igaz az akkori 26 fokban ezt a legkevésbé se bántam.

Idén kevésbé lelkesen készültem az ünnepekre, amiért bizonyára a télies időjárás is felelős. Legszívesebben elutaztam volna a családdal... De jó lenne valami klassz helyen feltöltődni. A vágy valósággá vált.



A vasárnapot már az elegáns siófoki Hotel Azúrban töltöttük. Legtöbbször a beltéri medencék valamelyikében, szakadó esőben vagy hóban- így a húsvét valóban stílusosan, vizesen telt. Volt hab a tortán is, mert a prémium szárnyban kaptunk egy jó nagy szobát, ami azért jó, mert a megunhatatlan Balatont láthattuk az ablakból és a hatalmas erkélyről is, ahová azért a vacak idő miatt ritkán merészkedtünk ki. A prémium még azt is jelentette, hogy egy olyan wellness részleget használhat az ott megszálló vendég, amelyet a többiek nem vagy csak külön térítés ellenében. Márpedig csak itt volt ilyen olyan amolyan szauna, gőzfürdő, aroma fürdő, sószoba, jégszoba, csendszoba (ahhhh!) és a kedvencem a panoráma szauna, ahonnan a Balaton élővilágát lehet nyomon követni izzadás közben. A citromos és kamikaze szauna szeánsz haladóknak ajánlott, így azon Zoltán vett részt.





A lányokat ki sem lehetett szedni a vízből. Egyre magabiztosabban úsznak de azért folyton aggódtam és állandóan létszámellenőrzést tartottam, így legtöbbször Zoltánra maradtak, amíg én a jéglevél illatú gőzben relaxáltam. A sószobában való ücsörgés unalmas lett volna, de barchóbázva már elviselhetőnek tartották a lányok a rájuk erőltetett perceket.

Este minidiszkóval és táncos vetélkedővel szórakoztatták az apró népet. Jót mosolyogtunk azon, hogy a zeneszámokat és a koreográfiát kívülről tudták a lányok, hiszen bárhol is jártunk eddig, mindenhol ezekre az angol, spanyol, olasz, német zeneszámokra ropták a táncot.

Húsvét hétfőn azért kimerészkedünk a városba. A Balaton ilyenkor elég szomorkás arcát mutatja. Hiányzik a pezsgés, a barnára sült emberek látványa. A tojásmúzeum fel vettük az irányt és el is jutottunk egészen az ajtajáig, ahol a "technikai okok miatt zárva" felirattal találkoztunk. A megadott telefonszámot azért felhívtuk, így megtudtuk, hogy bizonytalan ideig, de az biztos, hogy nagyon sokáig nem fogad látogatókat a valaha szebb időket látott gyűjtemény. Még húsvét hétfőn se.



Nem nagyon keseregtünk, mert megláttuk a csodaszépen felújított Főteret, Siófok jelképével a 100 éves víztoronnyal, amelyet a neves évforduló alkalmából élményközponttá alakítottak át. Ez nyitva volt szerencsére, így az üvegablakos panoráma lifttel felmentünk a tetejére, pontosabban a Szentkirályi Oxigén Bárba, ahol kávén és üdítőn kívül oxigént is inhalálhat a vendég. Tényleg. 95%-osan tiszta oxigént lehet belélegezni egy fülhallgatóhoz hasonló szerkezet segítségével. Ez ingyenes.





A kávé viszont az átlagosnál sokkal drágább, ám muszáj volt a "különleges helyeken iszom a kávémat" fotó gyűjteményemhez egy csészével rendelni és akkor már a lányok is ittak egy-egy forró csokit. Ezt egyébként nem a kávézóban fogyasztottuk el, hanem az egy emelettel feljebb lévő Samsung élményközpontban. Hogy miért? Mert ott 45 méterrel a város fölött, egy asztal mellett ülve élvezhettük a panorámát, méghozzá forogva. A kilátónak az a része úgy van kialakítva, hogy a külső része, ahol az asztalok vannak, forog. Nagy ötlet tényleg. A naplementék pontos ideje ki van írva lent, hogy ha valaki különlegesen romantikus élményre vágyik, úgy időzítse a kávézást. Sötétben egyébként ez a rész valódi élményközponttá alakul át, az asztalokat, amelyek valójában Samsung érintőképernyős monitorok, bekapcsolják.

A nyitott kilátó teraszon aztán újabb meglepetés érte a lányokat. Képzeljétek, hogy a húsvéti nyuszi, aki mindent lát és mindent tud, oda rejtette el a kis csokitojásokat. Volt nagy öröm, én meg majdnem lebuktam, ahogy a táskámban kotorászva próbáltam megkeresni a kis meglepetéseket. Túl gyorsan tették meg a kört... de végül "kidumáltam magam".




Egy másik lifttel aztán szerencsésen leértünk, írtunk a vendégkönyvbe, ahogy mindig szoktuk, majd a szökőkút és kedvenc esernyős szobraink közelében időztünk. A parton kicsit még kacsákat is etettünk, amíg megirigyeltük őket és úgy nem éreztük, hogy ideje újra egy kicsit lubickolnunk nekünk is.

Másnap még egy bowling meccs is belefért. Én nyertem meg mind a kettőt, de ez nem okozott senkinek se különösebb meglepetést... :-)

Felüdülés volt. Mondhatni újjászülettünk. Szerinte stílszerűen ünnepeltünk. A Húsvét mindenkinek mást jelent, ám az biztos, hogy az újjászületésről szól, mert a hagyományos ünneplés mellett a lelkünk is újjászületik ilyenkor. Nekünk most a testünk is.

Az eső pedig azóta is rendületlenül esik..