RSS

2014. július 17.

Másképp festettek




A Ludwig Múzeum nyári táboráról először egy kedves ismerősünktől hallottunk. Azt, hogy nagyszerű és hogy nagyon hamar betelnek a helyek. Megjegyeztük.
Aztán valamikor áprilisban egy szép szombati napon, amikor nem akartunk unatkozni, családi délelőttre mentünk el hozzájuk. Akkor Reigl Judit képei lógtak a falon a kiállítótérben és amíg a gyerekekkel játékosan, kreatívan ismertették meg a festészet ezen, kevésbé értelmezhető területét, vagyis zenére alkottak, meséltek, festettek, -nekünk szülőknek egy olyan tárlatvezetésben volt részünk, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána. A foglalkozás végén a lányokkal együtt már tudtuk mi az a gesztus festészet és milyen rendhagyó módon festett Reigl Judit, akinek a képeit eztán biztosan felismerjük.
Ez után a nagyszerű élmény után biztosak voltunk abban, hogy az egyik nyári tábor a lányainknak majd ez a Ludwig Múzeumban szervezett lesz, méghozzá a "Fessünk másképp" elnevezésű.

A beharangozó szöveg mindenesetre sokatmondó volt. Így szólt:

"Festettél már úgy, hogy előtte összegyűrted a papírt? Esetleg megcsomóztad? Vagy festettél-e már vászonra? Tudod-e hogy a vásznat mire feszítik föl a festők? A festőművészet nagyon különös világát és Hantai Simon által kikísérletezett technikákat ismerjük meg és használjuk föl a tábor ideje alatt. Majd pénteken egy kis festészeti tárlattal várjuk a szülőket, hogy bemutassuk mi mindent alkottunk a héten."




Az épület is egy csoda, Noéminek, aki oda van a modern, új, hibátlan, különleges házakért és aki most éppen építész szeretne lenne-önmagában különleges élmény volt reggelente megérkezni a MÜPA illetve Ludwig Múzeum csarnokába. Nekünk is.

"Az épület külső megjelenését az egyszerű vonalvezetés, a díszítőelemek szinte teljes hiánya és hatalmas üvegfelületek jellemzik. Belső terei tágasak, jól áttekinthetőek. Az épületfilozófiának megfelelően a külső homlokzaton találhatóak a holt anyagok, mint a beton, az üveg vagy a süttői mészkő, belül pedig egy óriási, meleg, barátságos hangulatot árasztó, jórészt diófa, hullám formájú főfal fogad minket. Az épület fő látványossága az impozáns előcsarnok, amely az épület három fő egységét: a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet, a Fesztivál Színházat, valamint a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeumot fogja össze." Na ezért volt felemelő érzés megérkezni oda minden reggel.


Az utolsó napon a gyerekek műveiből készült kiállításra voltunk hivatalosak. A tárlat egy rövid kis műsorral kezdődött, ahogyan kell.
A tábor vezetője azzal búcsúzott tőlünk, hogy borzasztóan örült, hogy mindhárom lányunk ott volt és ahogyan ő fogalmazott emelték a tábor színvonalát, fényét.
Egyébként ugyanez a hölgy a második napon elkapott, hogy külön gratuláljon Hannához, mert szerinte nagyon éles eszű, okos, tájékozott és nyitott az újra. Jaj nagyon büszke voltam..




A Ludwig Múzeum elsőként rendezett Magyarországon átfogó kiállítást Hantai Simon életművéből. A nagyszabású tárlat bemutatja a magyar származású, nemzetközileg elismert alkotó művészetének fő aspektusait, korszakait, a Magyarországon készült korai munkáktól egészen az utolsó alkotásokig. Bevallom sosem hallottam Hantairól korábban. Hanna osztálytársának anyukája, -aki műgyűjtő és műélvező- mesélt először Hantai Simonról és annak szokatlan festő technikájáról. Most mi is láthattuk és ház az ilyen képek láttán szokott kiszakadni az őszinte gyerekszájakból, hogy "Hiszen ilyet én is tudok!". Nos, a tábor idején bebizonyíthatták ezt is.





Az öt nap alatt nagyon jó barátságot kötöttek a fiatal segítőkkel, Borssal és Alízzal. Élvezték a nagylányos beszélgetéseket amelyek nem mindig a művészetről szóltak.
Voltak a szabad levegőn is persze, szóval nem penészesedtek be.


Alig bírtuk hazahozni a kész műveket, persze nekünk háromszoros mennyiséget kellett bepakolni az autóba majd itthon szelektálni, megbeszélni melyik kerüljön képkeretben a falra, melyiket fűzzük csak le és helyhiány miatt melyiktől búcsúzzunk el. Hát nem volt könnyű menet. Abban mindenesetre egyetértettünk, hogy ez is egy olyan tábor volt, ami igazi értékeket adott mindhármuknak amíg én dolgoztam vagyis táboroztattam a Gipszkorszakban.


2014. július 11.

Kedvencek





"Az énekkaros tábort nem hagyhatjuk ki!"- mondták egyhangúlag a lányok, amikor a nyári szünidő tartalmas eltöltését terveztük meg még májusban, vagyis értelmes, színvonalas tábort próbáltunk keresni lányainknak.

"Az énekkaros tábort tényleg nem hagyhatjátok ki!"- feleltem határozottan, hiszen tavaly testközelből láthattam a világ legcsodálatosabb énektanára által szervezett tábort. Komolyan még most is gyönyörűséggel tölt el ha az utolsó napon adott templomi koncertre gondolok vagy arra ahogyan gyakorolnak, énekelnek a Bánki tó partján és a hangjukat viszi a szél és a meseszép tó.

Idén Kétbodonyban volt a szállásuk és a kétbodonyi evangélikus templom fogadta be záró előadásukat. Most is mi szülők vittük le a gyerekeket a kis faluba. Ott aztán segítettünk a kipakolásban, megnéztük jó helyen lesznek -e és ki-ki vérmérséklete szerint aggódott egy kicsit. Ez volt az első alkalom, hogy együtt táborozott Hanna, Eszter és Noémi. Izgultam vajon kiállják -e majd a "jó tesó" próbát és nem lesz majd honvágyuk.

A kicsiknek máris teljesült egy vágyuk azzal, hogy az emeletes ágyak tetejét foglalták le maguknak. A nagylányok, így Hanna is egy másik szobában lett elszállásolva.
A hagyományos, hosszú parasztházból átalakított szállás udvarán a gondnok néni olyan előadást tartott a házirendről, megtörtént esetekről és a szeleburdiakra leselkedő veszélyekről, hogy még a leglazább szülő fejében is megfordult, hogy még nem késő visszafordulni. Nevetéssel próbáltuk elütni a dolgot. Sikerült megnyugodnunk de csak egy pillanatig, ugyanis kihirdették, hogy a falu büfés nénije nyereményjátékot hirdet, amelynek fődíja nem más, mint egy tengerimalac lesz. Mondanom se kell az enyémek azonnal belelkesedtek és lelki szemeik előtt már látták, hogy ők nyerik meg az ártatlan jószágot, azt amiért annyit könyörögtek már és amely könyörgések süket fülekre találtak és mindig ugyanazt a választ kapták vagyis, hogy majd ha a saját szobájukat huzamosabb ideig rendben tudják tartani, újra tárgyalhatunk állattartásról, addig azonban nem. Biztos voltam benne, hogy a saját szobák rendben tartása olyan kihívás, amellyel jó sokáig nem tudnak megbirkózni, így díszállatunk se lesz. Az összes szülő csóválta a fejét, hogy ne már, micsoda ajándék ez és előre sajnáltuk azt a szerencsétlent, aki szombaton egy élőlénnyel gazdagabban tér haza, mert nem tudja a gyerekének azt mondani, hogy NEM és NEM!


Mobiltelefonja még mindig nincs Hannának, így osztálytársnői jóságára kellett hagyatkoznia, amikor életjelt adott magáról (persze mindig visszahívtam, hogy ne a ő kontójukra menjen a csevegés) Így tudtam meg, hogy a kedvenc dalomat a török Üszküdart is előadják majd szombaton, hogy szólót is énekelnek mind a hárman (külön-külön) és hogy a kicsiknek nincs honvágyuk de még csak nem is hiányzom. Meséltek a titkos barát játékról, aminek az a lényege, hogy a tábor elején mindenki kihúz egy nevet és annak küld titkos leveleket, üzeneteket. Hanna boldog volt, mert énekes Kati nénit húzta, akinek keresztrejtvényeket gyártott.


Szombaton aztán egy kedves családhoz betársulva utaztam le Kétbodonyba. (Zoltánnak halaszthatatlan dolga volt, egy rendezvényen egyszerűen nélkülözhetetlen lett volna így nem tudott velem tartani a lányok előadására) Mivel ők is legalább annyira imádják Bánkot az ő meseszép tavával és a falatozójával, mint én, kicsit korábban indultunk, hogy legyen időnk gyönyörködni, csacsogni a stégen de azért időben érkezzünk a templomi koncertre, amelyet aztán a hagyományos közös tábortűz és szalonnasütés zár, ja és a tengerimalac sorsolás.

A szálláshelytől pár perces sétával értük el a kicsiny templomot, amelynek lelkésze és felesége pár szóval köszöntött bennünket. Izgatottan foglaltam el a helyemet, mert éreztem, hogy megint egy csodának leszek fül- és szemtanúja. Már mindenki leült, a gyerekek még tanácskoztak, egyeztettek Kati nénivel majd bevonultak és felálltak a szentélyben. Nekem már ennyi elég volt, hogy meghatódjak de ami ezután következett az felülmúlta minden képzeletemet. Alig akartam elhinni, hogy összesen négy nap alatt tanulták meg a cseppet sem egyszerű dalokat. Zseniális válogatás volt.





A piros szalaggal gondosan átkötött kottákat azóta is gyakran kézbe vesszük. Ott van benne a svájci népdal a WEGGISI DAL vagy a nagy nagy kedvenc az ÉLJENEK A VÍG NŐK, amit minden nap el kell énekelniük nekem a tábor óta. Nagy szerencse, hogy Noémi és Eszter szoprán, Hanna pedig alt vagy mezzo, mert így több szólamban is előadhatják a dalokat a konyhában, a nappaliban, a kocsiban, a nagymamánál vagy bárhol, ahol dalra fakadni van kedvük. Bárdos Lajos TÁBORTŰZNÉL című dalát valamikor még én is énekeltem. Most újra hallhattam csak éppen a lányaim torkából.




Az ELJÖTT A SZÉP TAVASZ dal első sorát Eszti, a másodikat Noémi énekelte majd utána csatlakozott hozzájuk a kórus. Homályosan láttam őket (pedig jó a szemem) és nagyon büszke voltam rájuk.
Hanna a furulyában is jeleskedett és nekem külön tetszett az, hogy kottatartó híján térdelve adták elő darabjukat. A miliőbe teljesen beleillett és különlegessé is tette az előadásukat.



Az ÜSZKÜDAR végén ovációban tört ki a közönség, akik között voltak helyi nénik és nyaralók is, akik közül a koncert végén többen odajöttek gratulálni. Készítettünk még pár fotót majd visszasétáltunk a szálláshely előtt lévő büféhez arra a bizonyos sorsolásra. Mondjuk nem annyira siettünk, amit a lányok sérelmeztek is. Útközben megálltunk a helyi presszóban, hogy egy jégkrémmel jutalmazzam meg énekes madárkáimat. A többiektől jócskán lemaradva sétáltunk az úton néhány másik kislánnyal, akik teljesen feldobódva, egymásba kapaszkodva énekeltek az egész falu nagy örömére. Mi szülők csak gyönyörködtünk bennük, a csengő bongó hangjukban, fiatalságukban, jókedvükben.Annyira helyesek voltak.


Túlcsordult szívvel érkeztünk meg a sorsolás helyszínére, ahol néhányan gyanúsan mosolyogtak, páran sajnálkozva néztek rám de a legtöbben rohantak Hanna elé, hogy közöljék a nagy hírt: a tengerimalacot ő nyerte, az ő nevét húzták ki.
Egy percig se vettem komolyan, biztosra vettem, hogy csak ugratnak de amikor
többen megerősítették a hírt, miszerint nem csalás nem ámítás mi nyertük a dobozban megszeppent kis állatot, azonnal a telefonomhoz nyúltam, hogy felhívjam Zoltánt és megkérdezzem tőle, hogy most aztán mi a fenét csudát csináljak. Érdekes. Vagy nem fogta fel mit mondtam vagy szokás szerint párhuzamosan még két dolgot csinált miközben velem beszélt telefonon de nem izgatta magát különösebben.
Tettem néhány gyenge kísérletet arra, hogy meggyőzzem a lányaimat, hogy a könnyes szemű, csalódott, tengerimalacra nagyon vágyódó gyereknek adjuk inkább át a malacot de természetesen hajthatatlanok voltak no és kimondhatatlanul boldogok. Most komolyan. Milyen anya lettem volna ha ott hagyjuk, ha azt mondom, köszönöm szépen nem kérjük. Próbáltam beletörődni a gondolatba, hogy tengerimalac gazdik lettünk. Zinának és anyukájának a gyakorlott tengerimalac tartóknak örökké hálás leszek a megnyugtató szavakért, a tanácsokért. Azóta beszereztem egy kis könyvet az antikváriumban és várjuk, hogy halljuk az elviselhetetlen sípoló hangot, amit állítólag akkor ad ki amikor éhes. Mondom, eddig nem volt ilyen, igaz nem is éheztetjük.



Tejben vajban fürösztjük és gügyögünk (igen én is) hozzá. Hanna a Mimi nevet adta neki az Almaszószbéli szerepe után szabadon de mindenféle más néven becézgetjük a kis jószágot. Bátyáméktól kaptunk egy 5 csillagos terráriumot, amit szépen lassan berendeztünk. Álmomban nem gondoltam volna, hogy valaha beteszem a lábamat egy Fressnap nevű boltba de pár nappal az énekkaros tábor után ott válogattunk az tengerimalac fog koptató, széna, forgács, itató és más nélkülözhetetlen eszközök előtt. Az állat Hanna szobájában van. A takarításban segítek. A szag, amitől annyira féltem elviselhető de azért jó, hogy van ajtaja a szobának...
Hogy kire hagyjuk ha nyaralni megyünk még nem tudom. Egyenlőre sietünk haza mindig, hogy ne érezze magát egyedül és hogy kapjon friss jégsalátást, répát meg simogatást.
Most itt tartunk. Így történt, hogy egy ártatlan énekkaros tábor után tengerimalac tulajdonosok lettünk.

A malacka kézben utazott hazáig. Hanna önfeláldozó barátnője Zsuzsi, illetve szülei nem bánták ha velük jön hazáig. Mondjuk eszembe jutott mi lesz ha kiugrik a kezükből és éppen a kuplung-fék-gázpedál közé szalad majd...
Én még egy darabig élveztem a tengerimalac nélküli életet, egy másik kis barátnő apukája hozott minket haza a kicsikkel együtt.




A lányok egyébként tényleg fáradhatatlanul énekelnek azóta is. Esténként például a NAP NYUGODNI TÉR című dallal kedveskednek. Gyakran kérem meg őket, hogy álljanak össze egy rögtönzött kórus erejéig és adják elő a kedvencemet, amire ők mindig azt mondják, hogy szívesen csak mondjam meg melyikre gondoltam, mert hiszen én mindegyik dalra amit tanultak a táborban azt mondom, hogy "Na ez a kedvencem"


2014. július 9.

Hajdúszoboszlón



Hajdúszoboszlóra általában újjászületni mennek az emberek. Mi is. Nagyon kellett ez a pár nap felüdülés ott, ahol a különböző strandok, fürdők bejáratai egymást érik, és ahol az első alkalommal alig tudtunk kiigazodni azon, hogy melyikben mit csinálhatunk, mennyibe kerül és mitől különleges. Nagy betűkkel hirdetik, hogy Európa legnagyobb fürdőkomplexuma az ami előtt állunk csak döntsük el, hogy gyógyulni, lubickolni, csúszdázni, napozni vagy mindent egyszerre szeretnénk. Mi a hotel wellness részlegében melegítettünk be majd az Aqua-Palace nevű fürdőkomplexumban folytattuk. Az Aqua-Palace 20 medencéje közül 8 a földszinti fürdővilágban található. Az exkluzív élménymedencék különböző korokat és helyszíneket idéznek meg. Tényleg így volt. Minden medencében egyedi látvány varázsolt el bennünket.



Ismerve magunkat nem egy teljes egész napot szántunk a lubickolásra hanem "csak" délután öttől zárásig ami miatt egyébként kedvezményesebb árú belépőt válthattunk. Szerencsére a tömeg a szabadtéri strandot választotta így várakozás nélkül csúszdázhattunk egymás után sokszor sőt az utolsó 45 percben azt éreztük, hogy az egész fürdő a miénk. A tematikus fürdőkből nekünk a színes fényekkel megvilágított barlang medence, a Pávai Vajna mozifürdő és a jéghegynek tűnő forgóvizes medence tűnt a legötletesebbnek meg persze a legnagyobb a mesebeli fákkal, amelynek ágaiból rendületlenül jött a vízsugár és ami alatt jól esett állni egy kis masszírozásért.
A nagy csúszdán fáradhatatlanul csúsztak le a lányok. Hagytam magamat egy kicsit noszogatni aztán én is velük tartottam, mert nagyon nagyon szeretik ha cinkostársuk vagyok a mókázásban.









A Szent István téren is sokat lófráltunk. Ott áll a harangház, amelynek a jellegzetességei az alumíniumból készült harangok, mely méretükben, kinézetükben és hangjukban is különböznek egymástól. Minden arra járónak kötelező egy két képet készíteni a harangok előtt, mellett, alatt, mögött. Mi sem maradtunk ki belőle.
Bringó-hintózni is lehet, aminek az adja a külön érdekességét, hogy a forgalomba is kimehetünk, az országúton tekerhetünk de szigorúan a térképen bejelölt nyugisabb szakaszokon. Megállapítottam,hogy a város nem sok változáson ment keresztül azóta, amióta Piroska barátnőmmel legutóbb ott jártam.



Hajdúszoboszló egyik büszkeségét a Pávai Vajna ásványvizet ittuk és ha csak lehetett az automatából vettük, mert az vicces és csak hazafelé egy kis boltban derült ki, hogy jóval drágább is.

A Tourinform irodában felnyaláboltunk egy csomó prospektust amelyek alapján elterveztük mit nézünk még meg a környéken, ám végül maradt a klasszikus nyári program a fürdőzés és a céltalan korzózás ha lehet fagyival a kezünkben.
A Retro Múzeumot azért sajnálom, hogy kihagytuk. Valószínűleg folyamatosan sikongattam volna, hogy "Erre emlékszem!" "Ilyen nekem is volt gyerekként!" típusú mondatokat. Szerencsére állandó kiállítás, így lesz alkalmam még látni remélem.


Ehelyett inkább a Hortobágy felé tértünk haza és ott töltöttünk el egy fél napot. Befizettünk egy Hortobágyi Szafari programra, ami végtelen nagy csalódást okozott így aztán senkinek nem ajánlom.
A 100 éves felújított, igazi fapados Ikarus busszal vittek bennünket a vadasparkig (na ez viszont élmény volt legalább) ahol magunkra hagytak és elmondták melyik útvonalat követve láthatunk jellegzetes állatokat, akiknek vagy melegük vagy elegük volt, mindenesetre alig mutatkoztak.

Ezek után Hortobágyi Madárparkba kicsit óvatosabban léptünk be és mielőtt megváltottuk az egyébként a madarak gyógyulására fordított belépőket megkérdeztem mire számíthatunk. Nem tudom, hogy ezért vagy amúgy is így lett volna de nagyon alapos idegenvezetést kaptunk rendkívül részletes magyarázattal. A beteg madarak gyógyításáról, a veszélyekről, amelyek rájuk leselkednek. Megtudtuk, hogy a mi drága madarunk a gólya nemcsak békákat eszik, hanem bizony dögöket is és hogy az ürüléke igen erős, maró akár az autó festését is felmarja.Láttunk műcsőrű gólyát, műlábú sast, szárnyaszegett baglyot, elütött és felépült madarakat. A legtöbbjüket visszaengedik majd a természetbe de van olyan, aki most már örökre ott marad. A madárkórház folyosóján meglehetősen büdös volt egyébként, így kényeseknek csak orrcsipesszel ajánlom. A kinti területen a holló röptetőjénél hosszan elidőztünk és hallgattuk, sőt láttuk, hogy mennyire ijesztően intelligens, okos madár.
Összességében jó, hogy nem hagytuk ki a Madárparkot de abban egyetértettünk, hogy jól jön majd (természetesen Európai Uniós pénzből) a felújítás, modernizálás.



A Kilenclyukú híd legendájáról már én meséltem a lányoknak, akik nagyon szeretik az ilyesmit. Azt mondtam nekik, hogy a Hortobágy jelképe, a Hortobágy folyó felett ível át, 167 méter hosszú, kilenc boltívre támaszkodik és a legenda szerint úgy jött létre, hogy egy pandúrok elől menekülő híres betyár kilenc szeretője összekapaszkodott, és vállukon, karjukon átsegítették kedvesüket a folyón. Sőt, a közel 180 éves Kilenclyukú híd ma is Magyarország leghosszabb közúti kőhídja.


Nos ezen a hídon hagytuk el az Alföldet és indultunk haza, hogy a lányok megkezdjék a nyári táboraikat. Az egyik jelentős változást hozott életünkben...