RSS

2015. február 24.

A vágány mellett tessék vigyázni!






Hanna már megszokta, hogy gyermekvasút helyett állandóan úttörővasutat mondok úgyhogy előre is elnézést kérek ha írásban is elrontom a rendszerváltás után átnevezett kisvasút nevét. Úgy emlékszem én is nagyon szerettem volna a vasutas gyerekek közé tartozni. Hogy miért nem lett belőlem mégsem váltókezelő, jegypénztáros, kalauz arra már nem emlékszem. Talán nem voltam elég jó tanuló, talán szüleim nem vállalták a város másik végébe való szállítást vagy csak nem voltam kellően elszánt? Nem tudom.

A suli aulájában láttam meg a gyermekvasutas jelentkezésről szóló plakátot, amit aztán megmutattam Hannának aki olyan lelkesen vágta rá, hogy igen, nagyon nagy kedve lenne a tanfolyamhoz, hogy éreztem nincs visszaút.

Az biztos, hogy a jelentkezés feltétele most is a jó bizonyítvány, a jó tanulmányi átlag volt. Ezzel nincs gond úgyhogy magabiztosan töltöttük ki a jelentkezési lapot. Hanna osztályfőnökétől is kellett egy pár mondatos ajánlás amit meg is kaptunk és mivel nagyon szépre sikeredett jó sokszor el is olvastunk.

A beiratkozás a hűvösvölgyi oktatóközpontban volt. Itt egy hosszú szülői értekezleten kellett részt vennünk. Ezt Zoltán vállalta magára mert nekem egyéb elfoglaltságom akadt, nevezetesen egy hat fős angol csapatnak kellett biciklis városnézés keretében megmutatni Budapest nevezetességeit.

Hanna megkapta tankönyveit és az is kiderült, hogy a "C" osztályba került. Nekik aznap máris elkezdődött a tanítás és legközelebb csak este találkoztam vele a Széll Kálmán téren, ahová lekísérték a megszámlálhatatlanul sok gyereket.

Az elméleti oktatás egyébként nekünk nagyon kedvező helyszínen, az Erkel Színház mellett lévő patinás MÁV oktató központ épületében zajlik péntek délutánonként. A bonyolult és összetett órarendet kifüggesztettük a faliújságra nehogy elfelejtsünk valamelyik alkalommal elmenni a Hűvösvölgybe vagy a belvárosi helyszínre.

Nagyon de nagyon profi a szervezés. Felnőttek a tanárok de ifik kísérik és szórakoztatják a gyerekeket de valami olyan hozzáértéssel, szervezettséggel, kedvességgel, odaadással, hogy csak ámulok bámulok. Az e-mailen kapott értesítők, levelek minden szava a helyén van. A zebrán való átkelésnek is van forgatókönyve. Ilyenkor sárga mellénybe bújnak az ifik és így intik türelemre az autósokat. Az elköszönésnek is megadják a módját. Körbe állnak és csak egy jó hangos csatakiáltás után indulhatnak haza.


Az egésznek máris olyan tábori hangulata van pedig csak most kezdték és még az unalmasabb elméleti résznél tartanak. Ugyanazokat a játékokat játsszák várakozás közben amelyeket én is játszottam nyári táborokban. Ugyanazokat a dalokat éneklik, amiket én is énekeltem tábortűz idején haj de sokat. Ehhez, mármint az énekléshez van segédanyaguk is. Daloló a címe annak a füzetecskének amit egy egész napa kisajátítottam magamnak. A lányok csak annyit vettek észre, hogy egymás után felkiáltok, "De hisz ezt ismerem!" "Jaj ez volt a kedvencem!" Hú ez nagyon jó, ezt hallgassátok meg!" Ők pedig végighallgatták ahogy eléneklem nekik a Chippolínót, a 3 kicsi naspolyácskát, a 16 tonnát, a Fenn a falon van egy kicsi bolhát vagy az Ohiot. Benne vannak olyan klasszikusok, mint a Szállj el kismadár vagy a Valaki mondja meg és egy csomó Koncz Zsuzsa, Bródy dal. No hát ezeket fogja Hanna megtanulni, ezeket fogja énekelni szolgálaton kívül.


A tankönyve jó vaskos és bizony majd vizsgáznia kell az anyagból. Barátnőm nagyfiától, aki 3 évig vasutazott azt a tanácsot kaptuk, hogy ha jót akarunk Hannának akkor figyelmeztessük, hogy ne hagyja az utolsó pillanatra a tanulást. Eddig betartotta ráadásul élvezettel számol be mindig a tanultakról én meg élvezettel hallgatom. Már tudom mennyi a nyomtávolság, milyen tervek voltak a gyermekvasút megépítésére. Kívülről fújjuk az állomáshelyeket és egy csomó szakszót ismerek. Szóval ha én nem is lettem úttörővasutas a lányom igen. Alig várom, hogy a sötétkék egyenruhában, a kis sapkában indítsa majd a szerelvényt vagy hogy lássam milyen ügyes kis jegypénztáros vagy hangosbemondó és biztos az is, hogy oda-vissza és újra oda meg vissza utazunk majd a kis vonaton amelyiken ő lesz a kalauz, mert tudom, hogy felemelő érzés lesz átadni a jegyeket, amelyeket majd ő lyukaszt ki.

Remélem sokat nyújt a kisvasutas lét Hannának. Olyan élményeket, olyan közösségi életet amelyeket nagy korában sem felejt majd el. Ez lenne a lényeg. Meg a friss levegő persze.

Holdújév az iskolában


"A Holdújév kezdetét bonyolult számításokkal határozzák meg, de az esetek többségére igaz, hogy a tavaszünnep az európai naptár február 4‑éjéhez legközelebb eső újhold napján van. Ez azt jelenti, hogy a tavaszünnep mindig január 21. és február 21. közé esik. A tavaszünnep a tavasz s egyben az új év kezdete, s mint ilyen, két célt szolgál. Egyrészt alkalom arra, hogy a nagycsaládok tagjai összegyűljenek, megajándékozzák és jókívánságaikkal elhalmozzák egymást. Másrészt pedig ilyenkor kell elbúcsúztatni az óévet, megszabadulni annak ártalmaitól, illetve ilyenkor lehet a jó szerencsét biztosítani az új évre is."-Wikipédia


Hogy mi az a Holdújév azt én már négy éve tudom. Ekkor rendezték ugyanis az első vietnami ünnepséget a lányok iskolájában, igaz akkor még csak Hanna volt iskolás. A magával ragadó eseményről akkor írtam is és bár eredetileg csak ide a blogba szántam, megjelent a suli évkönyvében is.
Nos, négy év kellett, hogy újra összefogjon az iskolába járó vietnami közösség, a tanárok, a lelkes szülők és gyerekek. Én nem bánnám ha minden évben lenne de belátom, hogy nagy erőfeszítést, sok egyeztetést igényel egy ilyen volumenű esemény minőségi megszervezése és az is lehet, hogy ha túl gyakran lenne, már nem várnánk olyan izgalommal mint ahogyan azt most tettük oly sokan.



Ez a blog politika mentes de kénytelen vagyok leírni, hogy mekkora jelentősége van egy ilyen eseménynek akkor, amikor a kirekesztés egyre nagyobb teret hódít és amikor olyan szavak röpködnek a levegőben, hogy megélhetési bevándorló. Nekem ez is eszembe jutott amikor lehuppantam a díszterem piros ruhás emberekkel teli nézőtér egyik székére. A piros ruha volt aznap az ajánlott viselet, mert a vietnami kultúrában ez a szerencse színe. A piros a bőség, a szerencse, a gazdagság színe, ezért is piros az alapszíne minden újévi dekorációnak – Hát igen. A holdújév a vietnámiak számára valóban „piros betűs ünnep”.
A színpad előtti lépcső addigra már tele volt gyerekekkel, akik csak arra vártak, hogy énekes Kati néni vezényletével elénekelhessenek egy hagyományos vietnami gyerekdalt mégpedig félig vietnami nyelven, félig pedig magyarra fordítva. A dalocska vidám volt én mégis megkönnyeztem. A lányok sokat gyakorolták a dalt itthon így már félig-meddig ismertem de így együtt hallva őket-, a sok-sok vietnami származású és magyar kisgyerek torkából egyszerre felharsanva -tényleg libabőrös lettem.



A műsort egyébként mindenki tele hassal nézte végig, merthogy a vietnami szülők jóvoltából a folyosón tavaszi tekercstől, ráksziromtól és más megjegyezhetetlen nevű, különleges színű és állagú vietnami finomságtól roskadozott az asztal, úgyhogy senki nem maradt éhes. A tea és a kávé is vietnami specialitásból készült, egyedül az ásványvíz víz volt hazai.




Ott volt a vietnami nagykövet is akinek a beszédéből egyetlen mondatot emelnék ki,méghozzá azt, hogy attól nagyszerű és különleges program ez, hogy iskolában és iskolások szervezték. Azt már csak én teszem hozzá, hogy nem egy átlagos iskolás színvonalon hanem vérprofin és igényesen.

A két tizedikes konferanszié brillírozott. Egyik pillanatban dőltünk a nevetéstől, másik pillanatban meghatódtunk. A színpad mellé állított két kivetítő is a segítségünkre volt ha nem értettük a verset, amit szavaltak vagy a dalt amit énekeltek és olyan képeket vetítettek folyamatosan, hogy azonnal kedve lett volna mindenkinek csomagolnia és elrepülni Vietnamba.

Volt divatbemutató és tánc sőt meglepetés vendégnek a bakfis lányok nagy örömére elhívták a tehetségkutatóból ismert Benjit is. Nekem a vietnami kisebbség botos tánca tetszett a legjobban, azt bizony én is kipróbáltam volna de megtette helyettem az esemény anyja vagy ha jobban tetszik fő-fő szervezője, aki nemcsak a táncáért kapott nagy tapsot, hanem az egész rendezvényért amiről megállapítottam, hogy kinőtte az iskola falait. Annyian kíváncsiak rá, hogy alig fértünk be az amúgy meglehetősen nagy díszterembe. Nagy volt az érdeklődés a rögtönzött vietnami nyelvlecke iránt, így oda se fértem be. Nagy volt a tumultus a kézműves részlegen is ahol vietnami kalapot vagy legyezőt lehetett készíteni. A tradicionális hangszereket bemutató terembe azértbejutottunk. Ott amellett, hogy bemutatták a hangszereket, sőt játszottak is rajta, természetesen ki is lehetett próbálni mindet.


Így törtét, hogy a szürke, hideg februári napon egy kicsit mindenki elutazhatott Vietnamba és ugyanúgy, mint ahogy az egy igazi, tartalmas utazás során szokott lenni, itt is megismerkedhettek egy teljesen más kultúrával, új ízekkel, másképp hangzó zenével, énekkel, furcsa nyelvvel, szépséges tradicionális öltözékkel, ünnepi szokásokkal és persze ugyanúgy kattogtak a fényképezőgépek, mint egy tartalmas utazás alatt. Jó volt nagyon. Mert más kultúrák megismerése gazdaggá tesz és azok akik ott voltak szeretnek ilyen módon gazdagok lenni. Mondjuk Hanna Eszter és Noémi igazából is, ezért aztán azóta rágják a fülemet, hogy én is tegyek szerencsepénzt piros borítékba, mert a vietnami gyerekek is midig kapnak Holdújév idején, hogy aztán azt magukra költhessék.




A rossz képeket én készítettem, a jókat pedig az esemény hivatásos fotósa.

2015. február 9.

Édesanyám most vagyok én időben...






Noémi ezzel a dallal kezdte az iskolai népdalversenyt, ami azért is hatott meg a szokásosnál is jobban, mert még én tanultam kislánykoromban néptánc szakkörön aztán később megtanítottam Hannának, aki valamelyik évben ugyanezzel a dallal állt ki az iskola színpadjára. Most meg a legkisebb királylány, a csengő bongó hangú Noémi adta elő méghozzá gyönyörűségesen. Ez a dal nem túl hosszú de van benne hajlítás és érzelem is jó sok. Nos, Noémi úgy adta elő ahogyan azt kell. Szerintem a folyosón is hallották.

Másodikként a Megyen már a hajnalcsillag lefelé dalt adta elő, amit nagyon sokszor énekeltünk a fürdőszobában együtt. Szégyen nem szégyen, most jöttem rá, hogy nem lapos szárú- hanem lakkos szárú kiscsizma szerepel a dalban.
Szalóki Ági egyik lemezén hallható az a verzió ami nekem az etalon, ezt hallgatva gyakoroltuk sokszor. Szerintem ez is nagyon szépen sikerült.

Harmadikként a Komáromi kisleányokat énekelte el Noémi, akiről persze nem tudtam levenni a tekintetemet miközben igyekeztem élvezhető minőségű felvételt készíteni róla. Saját bevallása szerint izgult ám én nem vettem észre rajta. Később egy anyuka meg is jegyezte, hogy milyen jó kiállással, magabiztosan énekel Noémi.

A zsűri is így gondolhatta mert a KEMELT ARANY minősítést kapta az első másodikosok kategóriájában. Mivel ennek a korosztálynak nincs kerületi verseny nem a továbbjutást -, hanem a dicsőséget jelentette Noéminek a népdalverseny.
Megpróbáljuk visszakérni gyönyörű nevezési lapját hogy az oklevéllel együtt majd készíthessek neki egy fotómontázst amit aztán kitehet a falra.Legyen csak büszke magára.

Talán ő a legmuzikálisabb a lányok között. Szüntelenül furulyázik, énekel és szívesen zongorázna nem úgy, mint a nővére Hanna, akinek éppen most lett elege a zongorázásból. Láttam én, hogy nem okoz örömöt neki a gyakorlás, hetek teltek el simán anélkül, hogy leült volna a pianínóhoz. Lehet, hogy megbánja egyszer, lehet, hogy tényleg nem ez volt a neki való hangszer mindenesetre nem erőltettük és átadtuk a lehetőséget másnak, hiszen tudom, hogy tolonganak a szabad helyekért.
Egyébként érdekes, hogy én is pont ötödikes voltam, amikor letettem a hegedűt, egyszerűen nem voltam hajlandó tovább gyakorolni. Mondjuk esetemben a főbűnös a szolfézs volt, amiből egy idő után egy kukkot sem értettem. Hannával pont fordítva volt, hiszen a suliban elég magas szinten, szinte szolfézs órának beillő módon tanítják az éneket így sokszor unatkozott a kötelező szolfézs órákon.



No de hogy visszakanyarodjak Noémihez és ahhoz a bizonyos népdal versenyhez. Pár nappal a megmérettetés után meghívást kaptunk a Családbarát című magazin műsorba, hogy a kreatív sarokban népszerűsítsük a gipszfestést azon belül is a Gipszkorszakot. Szívesen mondtunk igent, mert azon kívül, hogy ez jó kis reklám nekünk, a lányoknak izgalmas látni hogy áll össze egy műsor és a tv világa nagyon izgalmas nekik. A hab a tortán az volt, amikor kiderült, hogy a műsorvezető társa aznap Szalóki Ági lesz. Nagyon izgatottak voltunk. A sminkszobában egymás mellett szépítettek bennünket.



Amikor bemutatkoztunk egymásnak, elmondtam, hogy ugyanabba az iskolába járnak a lányok, ahová valaha Ági járt. Aztán persze büszkén meséltük el neki, hogy Noémi a Gingallo lemezen hallható dal alapján készült fel az iskolai népdalversenyre és hogy mekkora ajándék neki, hogy most személyesen is találkozhat vele. Ági nagyon kedvesen válaszolt, igazán természetes és közvetlen volt és mosolygott de az igazi, a felejthetetlen pillanat mégiscsak az volt, amikor már a műsor végén a stáb legnagyobb örömére együtt elénekelték azt a bizonyos dalt . Csak azt sajnálták, hogy ez adáson kívül esett meg de ettől nekünk még nagyon sokat jelentett. Ági ellátott bennünket tanáccsal és az egekig magasztalta Noémi hangját, mi pedig megígértük, hogy a következő koncertjén ott leszünk az első sorban.

Így esett, hogy Noémi, Szalóki Ágival együtt énekelhette el kedvenc alföldi népdalát nem
sokkal az iskolai megmérettetés után. Hát ilyenek történnek velünk és én bizony nem hiszek a véletlenekben.