Nagyon-nagyon szeretem Budapestet, a várost, ahol élek. Igen a hibáival együtt. 2014. óta létezik a 100 szóban Budapest írói pályázat, amikor 100 szóban kell írni egy szösszenetet Budapestről. Mindig figyelemmel kísértem, voltam már a novellákra épülő színházi előadáson és megvettem a legjobbakat tartalmazó kis könyvet is. Amikor a tavalyi írásokat abban a bizonyos POKET könyvben a metrón olvastam, elhatároztam, hogy a következőben az enyém is ott lesz. És most ott van. Benne van. És én erre most nagyon büszke vagyok.
A „100 szóban Budapest” egy olyan történetíró pályázat, ami városlakóknak és nem városlakóknak egyaránt szól. Nem sok szabály van: a beküldött történetek legfeljebb 100 szóból állhatnak és valamilyen módon Budapestről kell szólniuk. A legjobb történeteket idén Boncsér Sára Luca színésznő, Szabó Benedek zenész és Závada Péter költő választotta ki. A nyertes műveket kortárs magyar grafikusok illusztrálták, ebből pedig kiállítást is rendeztek a Városház téren, ahol ott van egy POKET könyv automata így azonnal meg is lehet vásárolni a könyvet és el lehet olvasni azt a legjobb 100 írást, amiben az enyém is benne van. Azt csak később tudtam meg, hogy 2020-ban több, mint 2500 történetet kaptak, 2014 óta a legtöbbet!
(ami nem került be)
Ez a dolga
Ma busszal megyek Budára. Vajon látszik rajtam, hogy autós vagyok? Elöl ülök, jól látom a sofőrt. Kiskoromban azon gondolkodtam, hogy ezen a hosszú vonalon, hogy bírják ki pisilés nélkül. Meg, hogy tilos beszélgetni velük. Élvezem, hogy most más vállán van a felelősség. "Ezért fizetik!", "Ez a dolga!"-mondanák sokan. Hát nem! Elhatározom, hogy ma megteszem! Felállok, jelzek. Kicsit hevesebben ver a szívem. Kinyílik az ajtó, én pedig egy szuszra mondom el a sofőrnek:"Köszönömszépenhogybiztonságosanvezet!"Nem nézek vissza. Mintha valami illetlen dolgot tettem volna. Pedig csak kifejeztem a hálámat. Felszállok a négyes metróra. Az vezető nélküli. Teljesen automata. Én nem akarok az lenni.
(ez tetszett a zsűrinek)
Ott a Duna!
Korán keltek, hogy elérjék a vonatot. Fogszabályzásra sietettek. Ilyesmi abban az időben csak Pesten volt. A kislány fegyelmezetten ült a villamoson, magában tartotta lelkesedését pedig majd szétrepesztette a sok szépség, amit az ablakból látott. Hirtelen nem bírta tovább és kiszakadt belőle: „Nézd anyu! Ott a Duna!” De az anyuka nem nézte. Zavarba jött és rászólt a kislányra, hogy ne beszéljen olyan hangosan. Hatvan éve történt, de anyukám ma is emlékszik rá. Én pedig minden alkalommal amikor áthaladunk a Margit-hídon „csakazértis” hangosan mondom lányaimmal, hogy „Ott a Duna!” Pedig pestiek vagyunk. Így üzenek nagymamámnak, hogy nem kellett volna szégyellnie, hogy vidékiek.
