Ez volt a címe a Bábszínház által hirdetett rajzpályázatnak, amin megakadt a szemem még tavasz elején. Noémit nem annyira hozta lázba, Esztert viszont annál inkább, amikor felolvastam a pályázat szövegét.


"A Tíz emelet boldogság című előadásunkhoz kapcsolódóan a Pagony Kiadóval közösen rajzpályázatot hirdetünk, amelyre 5-10 éves korú gyerekek műveit várjuk. Azt kérjük, hogy a gyerekek rajzoljanak egy tízemeletes házat, ahol a boldogság lakik, azaz mindegyik emeletre rajzolják le azt, ami boldoggá teszi őket.


A győztesek és a helyezettek jól megérdemelt jutalmukat - a Budapest Bábszínház ajándékcsomagját, a Csomótündér című kötetet Gimesi Dóra író és Gyöngyösi Andrienn illusztrátor dedikálásával, továbbá a Pagony Kiadó vásárlási utalványát április 26-án, a 14:30-kor Tíz emelet boldogság című előadást követően, a közönség jelenlétében vehetik át."

Bevallom az győzött meg igazán, hogy érdemes ceruzát ragadni, hogy ez nem amolyan "lájkvadászós" verseny, ami arról szól melyik anyuka agitál, könyörög hatékonyabban facebook ismerősei agyára menve, hogy szavazzon az ő egyetlen gyermekére vagy annak munkájára. Megfogadtam, hogy ilyen típusú megmérettetésen nem veszünk részt sose.
Független, szakmai zsűri döntse el melyik mű díjnyertes.


Eszter is, mint a legtöbb kisgyerek szereti liftezni de főleg a liftgombokat megnyomni. Testvérei is, ezért aztán amikor liftgomb-nyomós szituáció van, akkor beosztják vagy ha ez nem megy, akkor mi szülők mondjuk meg, hogy ki, mikor, milyen gombot nyomhat meg fel- és lemenetelkor. Szóval egyértelmű volt, hogy a 10 emeletes házról a lift jutott Eszter eszébe legelőször, így a rajzlap egyik felére a gombokat rajzolta meg, amelyek azonban nemcsak az emelet számát mutatták, hanem azt is melyik szinten milyen boldogság lakik.

Az erkélyekre aztán részletesen berajzolta azt a sok-sok mindent, ami neki a boldogságot jelenti. A barátokat, állatokat, anyát, apát,a játékokat, a mesét , a sportolást, a finomságokat és sok virágot is. Szeretnivaló rajzocska lett én legalábbis sokáig nézegettem mielőtt beküldtük a megadott címre.



Nem ismertük a történetet. Nem volt még Gimesi Dóra nagyszerű könyve a Csomótündér a kezünkben előtte. Ugyanis abban szerepel a 10 emelet boldogság mese, ami arról szól, hogy két óriás tíz emeletes ház alakban létezett, az egyikük Angyalföldön vagyis Pesten, a másikuk viszont Budán, ami azért nagy baj, mert szerelmesek lettek egymásba. Szerelmük beteljesedését a Duna vágta ketté meg még egy csomó minden más is, ám a végén kiderül, hogy minden lehetséges ha nagyon akarjuk. Amíg azonban idáig eljutunk megismerjük a 10 emeletes ház lakóit. Mindegyik más miatt szomorú vagy boldog. Mindegyik vágyik valamire vagy valakire. Van, hogy ráismerünk a szomszédunkra közben. Nagyon-nagyon kedves, ötletes mese, amit Hannus Zoltán báboz el bámulatosan és amelyet aki teheti nézzen meg de ne túl kicsi gyerekkel, mert nem fog érteni belőle egy árva kukkot se.

Az 50 perces darabból mi ugyan mindössze 35 percet láttunk. Amikor megérkeztünk, hogy átvegyük a tiszteletjegyeket gyanúsan nagy volt a csend. Kiderült már elkezdődött az előadás. Azt hittem sírva fakadok, ám tudtam, hogy a díjátadó csak a végén lesz, így legalább arról nem maradtunk le. Nem is értettem hogyan nézhettem el a kezdés időpontját, ez azért nem jellemző rám, főleg, hogy otthon is leellenőriztem. Nos, a bűnös nem én voltam, hanem az e-mailt küldő szervező hölgy, aki fél órával későbbi időpontot jelölt meg levelében én pedig nem ellenőriztem le.

Azért amilyen halkan csak tudtunk, beültünk a Játszótér nézőterére és próbáltunk bekapcsolódni az előadásba.

Pulzusszámunk visszaállt a normálisra de aztán a taps után újra gyorsabban kezdett verni a szívünk, mert kiosztották a díjakat és Eszter is átvehette a művésztől magától a kis tarisznyát, amiben Gimesi Dóra mesekönyve a Csomótündér volt egy pagonyos vásárlási utalvánnyal és egy oklevéllel, amit biztosan bekeretezünk és a tavalyi díja-, a varázslatos színes szőnyege fölé teszünk.




Így történt, hogy Eszter immáron másodszor nyert a Budapest Bábszínház által meghirdetett rajzpályázaton és megint nagyon de nagyon boldog volt.


Aznap este pedig ismét visszatértünk a Bábszínházba de akkor egy premier kedvéért. Az unokák a polcon című zenés darabot láttuk és képzeljétek az 5 fős családunkból ketten azt mondták, hogy életük legjobb darabja. Zoltán még csak nem is bóbiskolt el közben, ami nála nagy dolog. Nekem is tetszett csak kifárasztott az erőfeszítés, hogy próbáljam magamat függetleníteni a körülöttem folyó zajoktól. Komolyan nem értem a szülőket, hogy miért hoznak el ölben ülő csecsemőket, a darabból semmit nem értő nyűglődő gyereket az előadásra. Jó lenne ha figyelnék az ajánlóban hány éves gyerekeknek szól egy-egy darab és jó lenne ha kibírnák evés, ivás nélkül a szünetig. A szülőn múlik minden.

Nem minden rajzpályázatra kapom fel a fejemet, de a Budapest Bábszínház felhívását nem tudtam közömbösen olvasni, annyira jópofának, ötletesnek találtam. Otthon aztán felolvastam a lányoknak a szöveget:

"A kis Mukk bemutatójához kapcsolódóan a Budapest Bábszínház a Sova Designnal, a General Press Könyvkiadóval és a Bóbita magazinnal együttműködve rajzpályázatot hirdet 5–10 éves korú gyerekek számára.
Az előadás díszletében és különleges síkbábjaiban fontos szerepet kapnak a szőnyegek, ezért arra kérünk, hogy olvasd el történetet, és tervezd meg a kis Mukk kedvenc szőnyegét! A pályázat nyertese megkapja saját tervét szőnyeg formájában, amelyet a Sova Design készít el."

Jól hangzik ugye?


Eszter volt a leglelkesebb, szorosan mögötte Noémi. Hanna azt mondta annyi dolga van, hogy ezt most kihagyja.
Emlékszem sütött a nap, így kivonultunk színes ceruzástól, papírostól a teraszra. Én vittem magammal egy nagy csésze tejeskávét is és áldottam a sorsomat, amiért ilyen szép helyen lakunk Budapesten, mégis ennyi zölddel körülvéve.
Mire felocsúdtam, Eszter hullámos vonalakkal rajzolta tele rajzlapját. Érdekes-gondoltam és Noémit figyeltem, aki az a típus, hogy ha kimegy a vonalból vagy elront valamit, elszomorodik és akkor is éppen nagy vehemenciával radírozta kusza vonalait. Jaj, jaj, ebben az esetben nem jó ez a maximalizmus, nem tudom mi lesz a suliban vele, hogy veszi majd az írásnál az akadályokat... Itt tartottam az elmélkedésben, amikor Eszter hullámos vonalai színesek lettek. Jó nagy munka lesz mire mindet más színűre kiszínezi, de már ekkor látszott, hogy egészen különleges lesz. Noémi mellett gyűltek a galacsinra gyűrt lapok így belekezdtem a tudod te mennyi fát vágnak ki a papírgyártás miatt manapság kezdetű litániámba, amikor végre kirajzolódott az ő szőnyegterve is. Csepp alakokat rajzolt, azokat színezte ki. Kísértetiesen hasonlított a Gipszkorszak logójára. Mosolyogtam az orrom alatt. "Szegény" gyerek túl sok gipszet fest, nem tud elszakadni a játszóháztól most sem.

Úgy emlékszem már a vacsorához terítettem, amikor Eszter még javában színezte a csíkokat. Egyre látványosabb lett. Mondtam neki, hogy pihenjen kicsit, de nem nagyon akart. Azt mondta befejezi.
Azért a vacsorát nem hagyta ki és aki kicsit is ismeri Esztit, az nem csodálkozik ezen.

Az utolsó csíkokat a lépcsőn színezte. Odaültem mellé és onnan gyönyörködtem benne.
És elkészült.




Borítékba tettem a kész műveket és megígértem, hogy időben feladom őket. Persze nem jutottam el a postára, ide-oda hurcoltam magammal, míg a határidő lejárta előtt egy nappal inkább személyesen adtam le a Bábszínház portáján.

Néhány nappal később egy e-mailt kaptam, amelyben az állt, hogy szeretettel várják Esztert és kísérőjét a Kis Mukk előadásra, amelynek végén a Tervezz szőnyeget rajzpályázat eredményhirdetése lesz. Sejtettem, hogy ez jó jel, de azért óvatosan megkérdeztem, hogy ez azt jelenti, hogy Eszter is számíthat valami díjra, mert az a helyzet, hogy mi közben láttuk a darabot és hát tetszett ugyan, de nem biztos, hogy ilyen hamar megnéznénk újra, hacsak nem vár valami meglepetés Eszterre. Azért is gyanakodtam, mert Noémi nevét nem említették meg a meghívóban. Jött is a szűkszavú válasz, hogy Kedves Ágnes, csak a díjazottaknak küldtünk meghívót....

No itt már nem bírtam magamban tartani és rohantam Eszterhez, hogy közöljem vele a jó hírt: a rajza a díjazottak között szerepel. Noémi arcát figyeltem, aki nem különösen tűnt csalódottnak, ellenben Eszterrel együtt örült. Jó alkalom volt ez arra, hogy kicsit arról beszéljünk, hogy milyen jó, hogy nem egyformák, hogy mind a hárman másban jók vagy kiemelkedőek és hogy milyen klassz egymás sikereinek örülni.

És elérkezett a várva várt nap. Eszter felvette a legszebb ruháját és beültünk a nézőtérre, hogy immáron másodszorra megnézzük Kis Mukk történetét. A végén már nyugtalanok voltunk azért mindketten. A lámpák felkapcsolódtak és ekkor kezdődött az eredményhirdetés. Ha jól emlékszem hat kisgyereket hívtak ki a színpadra. " És a fődíjas, Vajda Eszter" mondatnál hatalmasat dobbant a szívünk. Eszter ragyogó arccal ment fel a színpadra a többiek mellé. Nagy tapsot kapott. Megilletődötten mosolygott és olyan picinek látszott azon a nagy színpadon. A mellettem ülő hölgy is gratulált és érdeklődött milyen tervet rajzolt Eszter ugyanis ő annál a szőnyeggyártó cégnél dolgozik, amelyik igazivá varázsolja a rajzot.





Innen a gyönyörűen felújított Hunyadi térre libbentünk ki Eszterrel, akinek még a színházból kiszállingózó nézőktől is érkezett pár kedves gratuláció. Leültünk egy padra a szökőkút mellé és így, három lépéssel a föld felett, a boldogságtól repdesve néztük meg milyen ajándékokat rejtett a zacskó. Volt benne családi vidámparki belépő és egy másik a Csodák Palotájába. Megkapta a Kis Mukk című mesekönyvet, egy pólót, ceruzákat és a Kis Mukk bábelőadáshoz kapcsolódó kiszínezhető bábterveket. A legjobban azonban annak örült, hogy a rajzolt szőnyeget igazából is elkészítik neki és majd az ágya elé teheti. Amíg vártuk a család többi tagját, a piacon vettünk egy csokor virágot. Mindenkinek volt egy kedves szava Eszterhez és ez a kicsi lány azt mondta, hogy ez egy olyan nap, amikor egymás után történnek vele a csodák.





Eszter pedig a sikertől szárnyakat kapott és azóta még nagyobb elánnal rajzol, alkot, tervez.

Itt vagyok ragyogok, hogy újra összefoglaljam színházi élményeinket, azaz ajánljak, lebeszéljek, kibeszéljek, kedvet csináljak. Lassan ugyan itt a színházi évad vége, ugyanakkor ez a szabadtéri színpadok nyitásának kezdete, aminél hangulatosabb program kevés van szerintem. A következő ajánlóban majd remélem beszámolhatok ilyenekről is...


Fehérlófia



Gyakori vendégek vagyunk a Budapest Bábszínházban, ez nem vitás. Szeretjük a formabontó előadásaikat, amelyek már messze túlmutatnak a klasszikus paraván mögötti bábozáson. Fiatal rendezők, dramaturgok engedhetik szabadjára fantáziájukat, aminek következtében olyan nem mindennapi darabokat láthat a közönség, mint a Fehérlófia, az egyik legrégebbi magyar népmese bábszínházas változata. Erre kaptunk tiszteletjegyeket még múlt hónapban. Nos, szokatlan megoldások itt is akadtak bőven. Fények, hangok játéka tette misztikussá az egész darabot, amelynek megtekintését pont emiatt, meg a Koponyányi Monyó már-már gusztustalanul félelmetes kinézete miatt hét éves kortól ajánlok.
A darab alatt a színpad jobb oldalán élőben szolgáltatják a zenét és a pb palack meg a radiátor is azért van ott, hogy hangokat csikarjanak ki belőle egy-egy izgalmas résznél. A sárkányok biciklis megoldása, Fehérlófia születése, a hatalmas drót griff madár és a kivetítő segítségével egészen sajátos módon elénk tárt óriások mesterkedése olyan élményt nyújtott, hogy még sokáig beszéltünk róla. Bizonyára lesz olyan, akinek ez sok, aki a klasszikusabb vagy unalmasabb megoldásokat szereti, keresi. Én azt mondom, hogy, aki teheti nézze meg, mert nem fog csalódni.

***** Ez igen és vastaps


A Brémai muzsikusok



Anyás program volt a kicsikkel, ráadásul az első sorból drukkolhattunk a kidobott állatoknak és izgulhattunk, hogy a biciklitolvaj rablók elnyerjék méltó büntetésüket. Itt is izgalmas megoldások, szerethető figurákkal találkoztunk, így a második felvonás után elégedetten távoztunk.

**** Egész jó



Az égigérő fű



Hatalmas elvárásokkal mentünk Hannával és bátyámékkal a Magyar Színházba. A filmet természetesen sokszor láttuk, a könyvet is olvastuk, ezek után kíváncsian vártuk a színpadi változatot. A darab elején és még néhányszor felbukkan az apukává lett Misu, aki a mobiltelefonját nyomogató, ühümöző kislányával vonaton utazik és aki ebben a szituációban meséli el élete legszebb nyarának történetét, amikor Poldi bácsit igazi fűvel lepték meg a Paripa utcában lévő bérházban.
A rappelő kukások ugyan kissé idegenül hatottak de a többi résszel nem volt gond, pont eltalálták mennyi modernizációt bír el a darab. Sok-sok gyerekszereplővel, klassz díszlettel és jópofa ötlettel tarkított előadást láthattunk, amelynek a végén szégyen nem szégyen én bizony pityeregtem is. Ha megnézitek majd megértitek miért. Annyit elárulok, hogy nem a füsttől, amit a feledékeny, szétszórt, mindig siető fiatalok égő kávéfőzője okozott. Vastapsot kaptak. Itthon elmeséltük Zoltánnak, aki alig várja, hogy majd a kicsikkel is megnézhesse egy két év múlva, amikorra már igazán nekik való lesz.



***** Ez igen és vastaps



Kis Mukk

Megint a Bábszínház, megint tiszteletjeggyel és megint óriási elvárásokkal, merthogy gyerekkorom egyik nagy kedvence Hauff meséje, amelyet még bakelit meselemez formájában hallgattam agyon és amelynek részeit még mindig kívülről fújok.
Eszterrel kettesben vettem részt a kedd esti premieren, mivel Hanna nem hagyhatta ki zongora óráját, Noémi pedig nem akarta kihagyni a tenisz edzését. Eszter nagyon örült a privát programnak, mert mindig nagy öröm nekik ha egy rövid időre ugyan, de csak az övék vagyok.
Eszternek elmeséltem a történetet nagy vonalakban, hogy könnyebben fel tudja venni a mese fonalát és ezt ajánlom másoknak is, akik beülnek az előadásra. Itt is szokatlan megoldásokkal találkozhatunk, nevezetesen szőnyeg testű szereplőkre, akik ide oda gurulnak és csak hatalmas fejük és karjaik mozognak.
A zene is nagyon tetszett. Összességében jó élményekkel távoztunk, de azért másnap megkerestem és meg is találtam azt az 1979-es hangjátékot, amelyet ugyan nem múlhatott felül de azért új csomagolással a közönség elé tárt a Budapest Bábszínház.



hangjáték itt elérhető: http://www.youtube.com/watch?v=NjkSAWLcwPw&list=PLj5kXStJo_slv2ZUKui6ZPl_ez2-kIMqT&index=2

**** Egész jó

Bárány Boldizsár



Erre a darabra ugyebár csak nagy nehézségek árán lehet jegyet szerezni, főleg az utolsó pillanatban, így aztán rendre lemaradtunk róla. Hanna háromszor látta, ám minden alkalommal mással, így külön örültem, hogy a kicsik felnőttek a darabhoz és most velem nézhették meg Szabó Magda verses meséjét. Természetesen előtte elolvastuk a könyvet. Nagyon-nagyon élvezték és bizony Hanna hiába mondta, hogy őt már nem érdekli, köszöni szépen szinte kívülről fújja, úgyhogy nem hallgatja, azért majdnem mindig az ágy szélére ült és azon kapta magát, hogy újra élvezettel figyeli hogyan hangsúlyoz, színészkedik az anyja.
Sógornőmnek köszönhetően jutottunk a jegyhez, ami ráadásul igen jó helyre szólt. Innen figyelhettük a műfüves színpadon játszódó eseményeket, méghozzá nagyon közelről. Bárány Boldizsár apja, Bertalan kimagaslóan jól játszott. Néhány színésznek több szrep is jutott. Ötletesek voltak a jelmezek és persze nagyon izgi volt az elesésnél az orrvérzés is. A dalok kellően fülbemászóak voltak, nekem Bertalan rockos nyitánya tetszett a legjobban, a lányoknak viszont Borbála fodrászos dala a Csitt csatt csattog az olló...
Jó volt nagyon, Eszter szerint a legjobb, amit mostanában láttunk.

***** Ez igen és vastaps

A felnőtt programok közül kiemelném a Hanna (és most már a kicsik) sulijában tartott Zorán koncertet. Megható, hogy Zorán a teljes bevételt annak a sulinak a javára ajánlotta fel, ahol valaha ő maga is érettségizett. És ha valaki azt hinné, hogy akkor ez egy összecsapott, gyorsan lenyomott koncert volt, hát nagyon téved. Magam is meglepődtem azon mennyire beleadtak apait-anyait, a ráadásokkal sem fukarkodtak és egyáltalán az egész koncert megegyezett a MÜPA-ban adott műsorral, azzal a kis kivétellel, hogy itt vendégszereplők nem léptek fel. Vastapsot kapott Zorán a gesztusért és a profi koncertért, ami alatt bizony volt, hogy sírtunk, nevettünk vagy éppen dúdoltunk, énekeltünk.
Gyermeknapon, május 31-én a PA-DÖ-DÖ lép fel ugyanebből a célból a suli udvarán. Bárki eljöhet és meghallgathatja őket, biztosan jó buli lesz a sütivásárral együtt. Jegyeket a suli (ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium) portáján lehet venni.



********************************* Fantasztikus


Ha már Radnóti, megnéztük a Csányi Sándorral fémjelzett Főfőnök című darabot is. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Zoltánt a Gipszkorszakban így hívják az alkalmazottak..) Magam se tudom, hogy tetszett -e. Az első rész nem annyira, de csak azért, mert nem kristályosodott ki a mű igazi mondanivalója. Az izlandi befektetőt - és a tolmácsot játszó színészek teljesítménye kimagasló volt de a többi karakter is emlékezetes. Főleg nevettünk.

*** Egész jó

Még az oviba való beszoktatás idején elgondolkodtam azon, hogy vajon hogy fogják viselni a lányok ha egyikük betegség vagy más miatt otthon maradni kényszerül,hogyan fogadják, hogy egyikük itt, másikuk ott tölti a nap egy részét. Újabb nehéz időszakot jelent majd a helyzet nekik vagy észre sem veszik csak én izgulok feleslegesen..
Nos, nem kellett sokat várnom, hogy élesben is átéljék, átéljem az előbb vázolt szituációt. Hétfőn Eszterem belázasodott így kedden már csak Noémi és Hanna ment oviba. Méghozzá boldogan. Egyedül Eszter sírdogált, hogy nem tarthat velük, ami igen nagy elismerés az óvodának és az óvónőknek, mert bizony néhány hete pont az ellenkezője miatt potyogtak könnyei. Azért izgultam, hogy Noémi majd a csoportban is elfogadja, hogy ikertestvére nélkül kell töltenie az egész napot, de kiderült feleslegesen. Boldogan újságolta, hogy új kis barátnőt szerzett és Lilla mellett aludt és az ikerérzés illúzió kedvéért még vele is összetolták az ágyát, pont úgy, ahogy Eszterével teszik a dajkák. Jut eszembe, kicsit irigy vagyok, mert az óvónőknek már van fotójuk arról, hogyan alszanak édesen egymás közvetlen közelében ikerlánykáim, amire egy pillantást vethettem is,legközelebbi találkozásunkkor viszont nem mulasztom el elkunyerálni.
Eszter élvezte, hogy csak vele játszom. Kihasználta az egykeséggel járó összes előnyt, azt,hogy nem tépi ki senki a kezéből a játékot, hogy nincs veszekedés, vita, alkudozás, kérlelés, irigykedés, enyémezés, én találtamozás..De csak rövid ideig. Aztán nem tudom megmondani hányszor tette fel a kérdést, hogy "Mikor jön haza Noncsi? Mikor jön Hanna?" Mintha azzal, hogy százszor kérdezi és én százszor válaszolom ugyanazt, könnyebb lenne a várakozás. Mert bizony várta, hogy újra hármasban lehessen testvéreivel és elfelejtette a testvér nélküli lét kényelmeit.
Ugyan mostanra kutya baja, köhögése is alábbhagyott, orra sem folyik mehetne oviba, de igazolásunk csak hétfőre lesz. Neki is és nekem is unalmassá vált a kirakó, a színezés, a társasjátékozás, a közös sütés-főzés, teregetés. Ideje valami jó kis program után nézni. Így találtam rá, a bábszínház Mogyoró és Mandula című matinéjára. Már csak jegyet kéne szerezni rá. Teltházas, elfogyott, nincs- volt a válasz. Olyan nincs! Kezdés előtt egy kicsivel a pénztárnál álltam Eszterrel és tudtam, éreztem, hogy igenis akad még két jegy nekünk. (Ezt a módszert még Zoltán anyukájától lestem el, aki nagy "spontán" színházba járó volt, azaz csak ritkán vette meg előre a jegyet, mégis majdnem mindig ott ülhetett Ferikével a nézőtéren.)
"Mogyoró és Mandula, két játékos gyerek. Különböznek, és mégis nagyon hasonlítanak egymásra. Az egyikük kitalál valamit, a másik segít a megoldásban. Együtt játszanak bábjaikkal, együtt próbálják felfedezni a világot. Különböző fortélyokat eszelnek ki, hogy az égen járhassanak. Sok-sok kísérlet és kudarc után megtalálják a megoldást?"



Ez nekem tetszik. 45 percet még az izgága Eszter is kibír ha esetleg unalmas lenne. De nem volt az. És olyan jó, hogy ilyen fegyelmezett, okos, figyelni és koncentrálni tudó kislányom van. Picit sajnáltam a mögöttem ülő anyukát, aki minden tekintélyét latba vetve próbálta fegyelmezni két kisfiát, akiket szemmel láthatóan nem érdekelt a darab.
Mi nagyon élveztük. Pedig egy szó sem hangzott el benne. A zene, a látvány és a képzelet viszont szárnyalt. És olyan jó volt megbeszélni utána hogy melyik rész tetszett a legjobban. Készítettem egy képet Esztiről az Állami Bábszínház neonja alatt és reménykedem, hogy még sokáig ott marad gyerekkorom kedvenc emblémája.



Kisföldalattival zötykölődtünk el a végállomásig, ahol beültünk egy sajtburgerre, mert Eszti nagy sajtos és nagy burgeres,




majd luxus, nem luxus, bármennyire is pénzkidobásnak tartom az utazásnak eme formáját- éppen úgy, ahogyan a bábszínházba mentünk, taxival is jöttünk haza. Váratlanul megbetegedett autómat ugyanis reggel azonnal szervizbe utalta bátyám, egy napot biztosan bent tartják és én egyszerűen nem hagyhattam, hogy emiatt elússzon ez a jó kis program. Ezzel is hatalmas örömöt okoztam Esztinek, hiszen egyik kedvenc mesekönyvében, a Róka és Egér új otthont keres valahányadik oldalán mindig egyszerre és hangosan mondjuk, hogy Taxiiii???


Folyton eszembe jutott, hogy mennyivel kényelmesebb, egyszerűbb egy gyerekkel jönni, menni. Észrevettem, hogy végtelenül nyugodt, kiegyensúlyozott vagyok, amire az elmúlt három évben nemigen volt példa... és a konklúzió mégis az volt, hogy nem cserélném el a három gyerekes, hangos, kapkodós, kusza létet semmire!
Csak azt nem tudom, hogy őszintén elmeséljem Hannának és Noéminek mai kalandunkat vagy majd Eszter megteszi helyettem. Hannának sok külön programban volt része. Legközelebb kíváncsi leszek milyen Noémivel kettesben.