RSS

2014. november 28.

Adventi naptárjaink idén





Tudom eltűntem és mostoha gyerek lett a blogom de ígérem jóvá teszem és jövök a programajánlókkal, ötletekkel, alkotásaimmal, történeteimmel.

Most gyorsan megmutatom az idei adventi naptárjainkat, mert a keresésekből az derül ki számomra, hogy erre vagytok a leginkább kíváncsiak. Az eddigiekből is merítsetek bátran ötletet. Idén is hármat kellett készíteni a lányoknak, természetesen külön-külön jár nekik egy 24 egységből álló kalendárium, egyet pedig anyukámnak varázsoltam nagy szeretettel. Utolsó simításokra várnak de azért közzé teszem.

Az egyszerűség jegyében barna papírzacskó és kis tortapapír ill. masni volt a fő alapanyagom.







2014. szeptember 30.

Önként és dalolva






Azt nem is meséltem, hogy önkénteskedtem. Régi vágyam volt ez is, ha nagyon morbid akarok lenni azt is mondhatnám a bakancslistámon rajta van illetve volt ez is, merthogy pipa került mellé.
Valamikor augusztusban olvastam, hogy a Színházak Éjszakája rendezvény szervezői önkénteseket toboroznak én meg nagy nagy színházrajongó lévén azonnal jelentkeztem. A végén nem választottak ám be mindenkit így annál nagyobb volt a dicsőség, amikor jött az e-mail, hogy akkor számítanak rám a szeptember 20-i eseményen.

Az Átrium Film Színházba osztottak be, amitől először megriadtam hiszen semmilyen kapcsolatom nem volt addig a a színházzal ha csak azt nem számítom bele, hogy zsenge lánykoromban a még moziként üzemelő épületben végignéztem pár filmet.
Az épület különleges, merthogy Bauhaus stílusban épült. Kapóra jött, hogy a Színházak Éjszakája napjára esett az Európai Építészet napja is, melynek keretében pincétől a tetőig bejárhatták az előre regisztrált vendégek velem együtt a Kozma Lajos által tervezett Átriumot némi idegenvezetéssel.
Kozma építész, iparművész és grafikus volt. Párizsban Henri Matisse-tól tanult festeni. Lajta Béla mellett is dolgozott, a tízes évek elején több épületének homlokzati díszeit, berendezési tárgyait tervezte. A wikipédia bejegyzését végigolvasva úgy tűnik, mintha mindent csinált volna, ami képzőművészettel kapcsolatos, hol bútorokat, könyvborítót, fogorvosi rendelőt, hol szecessziós, biedermeier, nemzeties-magyaros, barokk, vagy éppen art deco stílusban, majd 1929-től építészként az avantgarde és a modernizmus egyik jeles követője lett. Legtöbbet emlegetett munkája az Átrium mozit magában foglaló épület a Margit körúton.

dén egyébként harmadik alkalommal rendezték meg Budapest egyik legizgalmasabb színházi eseményét, a Színházak Éjszakáját. Azt írták, hogy ezen az estén a közönség egy egészen új szemszögből is láthatja a színházakat, betekinthet a kulisszák mögé, más, eddig nem ismert oldalukról ismerheti meg a színművészeket és a színház munkatársait vagy éppen működését. Az Átrium Film-Színház is különleges programokkal készül erre az alkalomra.


Nos, tényleg nem mindennapi látványt nyújtott amikor este a színház előcsarnoka kétlábú és négylábú vendégekkel népesült be, merthogy a nagyon eredeti elnevezésű Vauhaus program a kutyásoknak szólt elsősorban. A galérián ezalatt kutya kényeztetésre, masszázsra, tanácsadásra érkeztek a kutya vendégek és én biztos voltam benne, hogy semmit nem fogok majd hallani az előadásokból az egymásnak eső kutyák ugatásától ám erről legnagyobb meglepetésemre szó sem volt. Minden kutyus fegyelmezetten ült a gazdája lábánál, majd kicsivel később a legtöbb (mármint kutyus) bealudt miközben Mihail Bulgakov Kutyaszív című művének felolvasását hallgatták.
A folytatásban Halász Árpáddal kutyakiképzővel kezdődött egy beszélgetés. Ő az aki a Fehér Isten című filmben 200 kutyát irányított egyszerre, mely rekordmennyiségnek számított.



A csapat hamar összebarátkozott, persze mindenki fiatalabb volt nálam de ez egy cseppet sem zavart, sőt amikor a korunkra terelődött a szó és én bevallottam, hogy három gyerekes anyuka vagyok és bizony elmúltam negyven kollektív hitetlenkedés és szemkikerekedés következett melynek következtében duplájára dagadt a májam és újabb lendülettel vetettem bele magam a munkába amelyek között nem válogattam. Mivel utálom, ha a mellékhelység ne makulátlan, fogtam a felmosórongyot és felmostam. Jópofának tűntek a színházról- és az előadásról szóló totók is, ám úgy gondoltam sokkal jobb ha a várakozó vendégek kezébe nyomom vagyis szétosztom. Sürögtünk forogtunk majd a színház vezetője odahívott magához és azt mondta, hogy kinézett magának és én lettem a kedvence (komolyan ezt mondta) arra kér, hogy a színészek által felajánlott tárgyak, relikviák árverésén én legyek az írnok. Az aukciót egyébként egy olyan performance előzte meg amire azt hiszem egész életemben emlékezni fogok ám megérteni sose.
Gergye Krisztián ezen előadása elnyerte a VI. Nemzetközi Monotánc Fesztivál fődíját de én nem vagyok elég művelt ahhoz, hogy felfogjam ép ésszel mi történt a színpadon azon kívül, hogy nyakig festékesen és alig ruhában fetrengett a művész és így készítette el az árverésre bocsátott művét. " Az előadás egy olyan, önmagában is érvényes, táncként és színházi jelenlétként értelmezhető fizikai tevékenységet helyez a figyelem középpontjába, amelynek további, végső célja egy képzőművészeti alkotás megvalósítása."




Kaptunk ellátmányt is. A Soup csapata vitt az éhező önkénteseknek fincsi levest. Van aki korán megkapta, mi elég későn viszont így annál jobb étvággyal ettük meg az isteni finom ragulevest, ami konkrétan megmentette az életünket.





Itthon a lányaimnak aztán elmeséltem az élményeimet ők pedig azt kérdezték, hogy miért volt ez jó nekem amikor nem is kaptam érte fizetést.
Erre az volt a válaszom, hogy én igenis kaptam fizetést csak éppen nem pénzben. Új tapasztalatot szereztem, tanultam, figyeltem, láttam valamit amit eddig nem. Arról nem beszélve, hogy nagyon de nagyon jólesett egy kicsit kitörni a hétköznapokból és valami egészen mást csinálni, mint amit szoktam.

Egyébként pedig kaptunk Színházak Éjszakája pólót, az önkéntességről szóló papírt és két színházjegyet is. De persze nem ez volt a fő motiváció. Mondom. Régóta szerettem volna valahol önkénteskedni..

8. szülinap





Nagyon szép tortát szerettem volna a 8. szülinapra, mert ez a szám olyan igazi ikres és egyébként is varázslatos a maga végtelenségével. A nyolcasat jó leírni, kimondani, látni, hát akkor legyen jó megenni is. A terv is megvolt, hogy milyennek látnám szívesen és ezúttal profira bíztam a kivitelezést. Nos nem bántam meg, sőt kijelenthetem, hogy megtaláltam azt a cukrász hölgyet akivel ezután a szülinapi tortákat nyugodt szívvel elkészíttethetem.




Az ünnepeltek természetesen nem mondtak le arról a bevált szokásról, hogy reggel szépen terített asztal, feldíszített konyha, kedvenc sütijük ha lehet még melegen és persze az ajándékok várják őket. Amíg óvodások voltak nem is okozott ez olyan nagy erőfeszítést és külön öröm volt ha esetleg hétvégére esett a nagy nap, ám képzelhetitek, hogy mindezen kívánságnak megfelelni egy szimpla iskolába rohanós hétköznap már nem kis teljesítmény. Csalódást viszont semmiképpen nem akartam okozni nekik így hajnalok hajnalán felkeltem, hogy elkészítsem az amúgy nem túl bonyolult sütiket, egy browniet és egy meggyes pitét. Felakasztottam a lampionokat és nyolcas formába rendeztem a teamécseseket. Megterítettem, közben megittam a kávémat majd megkértem Hannát, hogy a telefonján keresse meg a szülinapos zenét, hogy azzal ébresszük fel a két szülinapost, akik nagyon várták ezt a napot. Mindig nagyon szeretem hallani ahogy a kis talpuk dobog a lépcső ahogy rohannak lefelé de most különösen varázslatos volt. Kócos, álmos boldogság az arcukon. Izgatott kicsomagolás és Hanna egészen különleges ajándéka a két kis doboz, amelyek festési technikáját valamelyik internetes oldalon látta és az alapján valósította meg. (azóta már a gumikarkötő őrület miatt felhalmozódott gumikarikákat tartják benne)




A két süti sikerült már jobban is de jólesett a kakaó és a második kávém mellé. És mielőtt nagyon belemerültünk volna az ünneplésbe ránéztünk az órára és egyszerre kiáltottunk fel- te jó ég elkésünk! Így aztán a varázsbuborék kipukkadt és olyan hétköznapi feladatok következtek, mint a fogmosás, fésülködés, öltözködés némi sürgetéssel megspékelve.








A szülinapi bulit az ő kérésükre a Millipop Mosolygyárban tartottuk. Az előre nyomtatott meghívókat szerettük volna valahogy feldobni így tortapapírba csomagoltuk őket és raffiával masnit kötöttünk rá. Szerintem nagyon elegánsra sikeredett és a lányok is büszkén osztották szét az osztályban a meghívottaknak. A meghívóval való pepecselés nagyon fontos szerintem,mert ezzel nagyon jól rá tudunk hangolódni a nagy napra és a legtöbb kreatív ötlet is ekkor pattan ki a fejünkből. Most is így történt és ezt akkor is úgy gondolom ha ez a tevékenység most egy napra esett a reménytelenül sok iskolai füzet és könyv becsomagolásával.






A buli első felében nem nagyon láttam az ünnepelteket sem a meghívottakat, mert a hatalmas mászókomplexum elnyelte őket. Időnként azért odarohantak hozzám egy puszira de aztán repültek is tovább a csúszdákra, trambulinra vagy labdatengerbe. Addig én a termet csinosítgattam vagy ha jobban tetszik tettem kicsit személyesebbé az általam hozott fénykép válogatással, amit füzér szerűen akasztottam ki. Szeretem nézni hogyan változtak, mennyit nőttek és a vendég gyerekeknek is érdekes volt látni milyen volt egy-kettő-három-négy-öt-hat-hét-nyolc évvel ezelőtt Eszter és Noémi.











Vittem magammal három kígyó szendvicset is, mert egyrészt nagyon mutatós, másrészt nagyon finom és biztos voltam benne, hogy az ugrabugra után meg fognak éhezni.
A hagyományos "Ki tud többet az ikerlányokról?" című totó most sem maradhatott ki. Örömmel veszem észre egyébként, hogy mennyi anyuka vette át az ötletet. Egyre több buliban találkozom hasonló kvízzel. Egyébként pont jókor jött, ezzel lenyugtathattam a felpörgött gyereksereget.
Gipszfestés is volt (naná!) Az egész műhelyet elfoglaltuk, bármit festhettek a gyerekek és nagy örömmel láttam, hogy módfelett élvezik is meg persze haza is vihették, így nemcsak az ünnepelt kapott ajándékot, hanem a meghívottak is.







Az ajándékozás is úgy zajlott le, hogy kölcsönös legyen az élmény vagyis mindenki kapott öt zsetont a kedves és nagyon jól eltalált meglepetésekért cserébe, amit a játszóház egyik sarkában felállított csillogó, villogó, zenélő, vibráló gépek valamelyikébe kellett bedobni. Jó kis levezetése volt ez a bulinak, a szülőkre bíztam a gyerekek elráncigálását, mert bizony nem nagyon akartak hazamenni, ami szerintem egyértelműen azt jelenti, hogy ez a nyolcadik buli is igen jóra sikerült.

Hogy mennyire jól? Napokkal később egy anyuka elkapott az iskola aulájában, hogy elújságolja, hogy a kislánya szerint a legjobb buli eddig az életében az Eszti és a Noncsi bulija volt és a saját zsúrját is csak ott tudja elképzelni. Hát ennyire.


Este kipirulva, fáradtan bontogatták az ajándékaikat a nyolc éve született kis csodáim, akik csak egyidős testvérek hiszen annyira mások mindenben. Nagy kincsek ők a nővér státusszal 8 éve "büszkélkedő" vagy a nővérséget 8 éve tűrő Hannával együtt.


2014. szeptember 23.

Vakációs tervek és pipák a falon




A Vakációs terveink című faliújságunk ötösre vizsgázott. Az idei nyarunk úgy alakult, hogy mindenféle okok miatt nem terveztünk hosszabb kiruccanást külföldre, és belföldre is csak rövideket. A jópofa tematikus táborok közötti időszakot használtuk ki arra, hogy a betervezett programoknak végre eleget tegyünk és este elégedetten rajzolhassák a lányok a pipát a megfelelő négyzetbe. Íme egy kis válogatás a legjobbak közül.

Jó ötlet volt üres, biankó négyzeteket is hagyni, mert mindig jött valami új kívánság vagy nekem jutott eszembe egy olyan program, hely, ahová régen nem jutottunk el vagy eljutottunk de annyira jó volt, hogy ismétlésért kiabált mindenki.

A faliújságot rugalmasan kezeltük, azaz nem szomorodtunk el ha valamelyik nem teljesült. Így például a többnyire vacak idő miatt eszünkbe se jutott Balaton, se a Velencei tó. Abban a pár napban, amikor kánikula volt, élveztük a saját otthonunk adta hihetetlen szerencsénket, azt, hogy saját strandunkban lubickolhattunk, a saját palacsintánkat, főtt kukoricánkat, fagyinkat ehettük. A lányok fáradhatatlanul ugráltak be a medencébe, hogy annak fenekéről felhozzák az előzőleg bedobált műanyag állatkákat és a konyhából elcsent kanalakat. Igen. Idén nyáron ez volt a megunhatatlan vízi játékuk.





Voltak legeslegjobb programok, akadtak nagyon jók és simán csak jók. A Tarzan park a maga vizes részével például szenzációs szerintem. Kulturált és bebizonyosodott, hogy két óra kevés, annyi de annyi a lehetőség. Élveztem, hogy mindent kipróbálhattak a felnőttek is és azt hiszem a lányok is szeretik, hogy nem esik nehezemre velük együtt trambulinozni, mászni, lógni. Ez a város legjobb fizetős játszótere, amit még Hanna sem talált cikinek a maga majdnem 11 évével.

A Budakeszi Vadaspark is kellemes élmény volt az állatbemutatónak köszönhetően és annak, hogy ez végre egy olyan hely, ahol a kiírások mellett nem megy el csak úgy az ember, hanem szinte várja, hogy elolvashassa a következőt, annyira kedvesen, gyereknyelven, mégis okosító módon van megfogalmazva. Az állatsimogatóban időztünk a legtovább, ahol tekintettel arra, hogy ez egy vadállatokat bemutató állatkert végre nem kecskéket és juhokat lehetett sétálni hanem szelíd ám azért kellően óvatos őzikéket.


A Cat Cafét, ahol válogatottan különleges cicákat lehet simogatni (kézfertőtlenítés után!)kávézás, forró csokizás, sütizés közben- nagyon szeretik a lányok. Szerencsére nemrég újra megnyitott, új és lelkes tulajdonosokkal. Ez is pipa.

Bringó-hintózni minden évszakban el szoktunk menni, ahogyan Libegőzni is. Eközben a két tevékenység közben jól lehet követni, pontosabban csodálni az évszakok változását. Pipa került mindkét rubrikába és megállapítottuk, hogy még mindig megunhatatlan.




A Dunán való hajókázás is megunhatatlan így az se maradhatott ki. Persze be nem állt a szám, nem bírtam megállni, hogy ne tartsak idegenvezetést sokadszorra a lányaimnak de azt hiszem nem bánták, sőt volt, hogy helyettem fejezték be a mondatot.


Szabadtéri színpad pont is szerepelt a vakációs falon. Azt hiszem vakmerőség lett volna ezen az esős, borongós nyáron előre megvenni a jegyeket így inkább biztosra mentünk, amikor felhőknek nyomát se láttuk. Hannáék idén veszik János Vitézt így kapóra jött a Városmajori Szabadtéri Színpadon a János vitézt látnunk méghozzá egy nagyon ötletes, szokatlan feldolgozásban aminek a végén ráadásul mindenki elkészíthette a saját János vitézét is.


Legeslegjobb program volt még a Familypark a magyar határtól néhány percre ahol ugyan már kétszer jártunk ám érdemes minden évben elugrani, mert folyamatosan fejlődik, újabb és újabb attrakciókkal egészül ki. Amikor először jártunk ott, a kicsik még a babakocsiban nyűglődtek és Hannával élveztük a neki való körhintákat. Második alkalommal a kicsik harmadik születésnapját ünnepeltük az osztrák vidámparkban töltött órákkal és egy éjszakát a közeli hotelben szálltunk meg. Most, harmadszorra élveztük a legjobban, egyrészt, mert mindhárman elérték azt a testmagasságot, amivel bátran felülhettek a legvadabb hullámvasútra és minden egyébre és nyafogások, fáradtság nélkül egy egész napot el tudtunk tölteni a parkban, ahol nagyon de nagyon sokan voltak mégsem kellemetlenül és 15 percnél tovább semmire se kellett többet várakozni. Nagyon megmaradt bennem ez a nap, megjegyeztem, mert ritka egyetértésben, harmóniában, nevetésben, sikításban, izgalomban telt minden perce. A három gyerekes családmodell bizonyos esetekben egyébként okozott némi fejtörést nekünk, mert hát a kicsik mellé mindenképpen kell egy felnőtt, kiváltképp ha vad hullámvasúton megyünk de akkor ott van Hanna még, aki maga 10 évével bátor ugyan de én kevésbé-hát akkor hogy legyen, hogy férünk be kétszemélyes kocsikba ennyien. Megoldottuk, aztán Hanna is rájött, hogy ő egyedül is szívesen sikongat és én is láttam, hogy biztonságos ott minden.









A közeli Naplás tóhoz madárgyűrűzés idején ugrottunk ki és nagyon jól tettük, mert bizony kerti és barát poszátát ritkán tarthat az ember a tenyerében és egyébként is mostanában nagyon érdekel bennünket minden madárral kapcsolatos okosság, márpedig az MME munkatársai itt nagyon sok érdekességet mutattak és meséltek.



Rossz időben se kellett lemondani a pancsolásról, egyik nap az Aquaworld-ben lubickoltak a lányok Zoltánnal amíg én a Ramada kávézójában nyugodtan, zavartalanul regényt olvastam. Szerintem ők is és én is feltöltődve ültünk be az autónkba.


A kicsik reklamáltak, hogy idén nem ültek repülőn így gondoltam egyet és elvittem őket a Ferihegyi Repülőgép Emlékparkba. Gyorsabban vert a szívem, mert egy kis darab ott maradt ám belőle Ferihegyen, első munkahelyem helyszínén. Én még repültem a ma már múzeumi tárgyként bemutatott TU154-es és TU134-es gépeken is. Őrület. Volt ott egy lelkes fiatalember, aki válaszolt a kérdéseinkre, megmutatta a feketedobozt, ami nem is fekete. Légi utaskísérőnek képzeltük magunkat, felszolgáltunk, köszöntünk az érkező utasoknak. A hab a tortán a konténerben berendezett szimulátor volt, ahol egy türelmes srác segítségével Eszter és Noémi sőt Zoltán is eljátszhatott egy fel- és leszállást. Mondjuk nekem még lennének ötleteim hogyan tehetnénk még érdekesebbé, profibbá a kiállítást meg az egész helyet. Kis erőfeszítéssel valóban különleges látogatóközpont lehetne.




A sok-sok-sok belépőjegyet aztán beragasztottuk a vakációs naplóba, amibe idén először a kicsik nemcsak rajzoltak hanem írtak is. Jó lesz lapozgatni hideg téli estéken a többi kötettel együtt.