RSS

2015. augusztus 29.

Utam az iskolába és más filmes élmények




A vakáció alatt -leginkább akkor amikor a borús, esős idő miatt nem tervezhettünk szabadtéri programot- volt pár mozi élményünk a gyerekekkel amelyek közül volt ami a felejthető kategóriába került, akadt amit nagyon ötletesnek és kedvesnek tartottunk és volt olyan ami - annak ellenére, hogy nekem semmi kedvem nem volt megnézni, -elvarázsolt. A közös családi mozizás azért is kezd nálunk nehéz lenni, mert Hanna már nem nézi meg azt ami szerinte dedós, a kicsiknek meg nem engedek meg megnézni olyat, ami nagylányos. A Minionokat mind a hárman szerették volna megnézni így persze elmentünk. És igenis vadnak tartom és szerintem kevés a 6-os karika alatta. Persze tudom, hogy nem lehet élni nélkülük és most éppen ez az őrület tart így megadtam magamat és megnéztem a cuki kis lényekről szóló filmet sőt még a büfé promóciójának is engedtem és lett minionos üdítőnk- de be kell vallanom, nem tetszett a történet és a fegyverarzenál még ha vicces is akar lenni. Persze volt benne sok ötlet de nem is beszéltünk róla később, talán csak Hanna, aki viszont majdnem 12 éves. Szerintem a kicsik is csak az aktuális divat miatt szeretik a sárga lényeket de szerencsére nem kértek minionos tolltartót, füzetet de még ceruzát se.


Ötletes és igazi családi film volt az Agymanók, ami viszont a legváratlanabb pillanatokban eszünkbe jutott később is és azóta is felidézzük vagy emlegetjük. Mondjuk, hogy Hanna agyában a zöld undokság munkálkodik vagy amikor klassz élményünk van akkor szinte látjuk, hogy az arany golyók gurulnak a kellemes családi emlékek raktárba. Megnézném újra.



A Hamupipőkére viszont nehezen vettem rá magamat, nem bántam volna ha Zoltán viszi el rá a lányokat ám be kellett látnom a végén, hogy kár lett volna kihagyni ennyi gyönyörűséget, szépséget, ötletet. Csak halkan súgom meg, hogy bizony volt, amikor meghatódtam (bár nekem ez elég könnyen megy amúgy is)

Az Utam az iskolába című film viszont a legleg mozi élmény volt még ha dokumentum filmről is van szó. A Családinfó programajánló magazin blogban mostantól Anya megmondja... címmel egy új rovat indul amibe én írok véleményeket, kritikákat, dicséretet. A legutóbbiban erről a filmről írtam, amit most itt is közzé teszek.


++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++


Pár nap és tényleg vége a vakációnak. Van, aki már alig várja, hogy találkozzon régen látott osztálytársaival és van, aki vágyik arra, hogy tanuljon, feleljen, dolgozatot írjon. De azért a többség biztosan nehezen kel fel szeptember 1. reggelén és még jó pár napig..

Főleg nekik ajánlom a francia Pascal Plisson dokumentumfilmjét. A rendező díjat is kapott, méghozzá elég rangosat. Virtuálisan én is megveregettem a vállát, mert rég volt rám (és gyerekeimre) ennyire hatással, egy hatos karikával ellátott film. Kötelezővé tenném (na jó, csak ajánlanám) a levetítését általános iskolákban, mondjuk egy erkölcstan- vagy osztályfőnöki óra keretén belül.

A 77 perces filmben négy különböző nemzetiségű, kultúrájú gyermek iskolába vezető útját követhetjük nyomon, ami első hallásra nem biztos, hogy mindenkit lázba hoz, de ha elmondom, hogy egyikük útja sem veszélytelen és egyikük útja sem rövidebb két óránál, akkor már felcsigázhatja a közönséget.

A kenyai kisfiú kishúgával vág neki az útnak minden nap, az argentin kisfiú szintén kistestvérével együtt ül lóhátra, a marokkói lány egy hétre való csomaggal és egy tyúkkal indul el minden hétfőn, az indiai kisfiút pedig egy rozzant kerekesszékben tolja, vonszolja két testvére az iskoláig. Az utak az iskolába párhuzamos szálon futnak. Nagyon tetszik, hogy beleshetünk a szereplők otthonába és egy kicsit a szokásaikba. Ezért is nehéz megállni, hogy a film nézése közben ne súgjunk valamit a gyerekünk fülébe. Nem is kell, mert nem biztos, hogy mindegyikük tudja, miért borulnak térdre imaidőben az út közepén Allahhoz imádkozva a férfiak, miért masszírozza az indiai édesanya a rendellenességgel született kisfiát az út előtt és a kenyai családfő varázsló mozdulatai is magyarázatra szorulnak a gyermeknéző esetén. Mivel a filmet nagyon kevés helyen vetítik (vagy már le is vették a műsorról) nagyobb az esély arra, hogy letöltsük valahonnan és otthoni körülmények között a kanapén nézzük meg, ami nem is baj, mert jó egy kicsit átbeszélni, megbeszélni a részeket.

Egyetlen dolog zavart - de csak addig, amíg meg nem szoktam-, ez pedig a magyar hang. Természetes, hogy egy leginkább gyerekeknek szánt filmet szinkronizálnak vagy párbeszéddel látnak el, csak az egész olyan idegenül csengett a látott környezethez képest. Elég sokszor hangzott el és erőltetett volt a marokkói lányka szájából, hogy erősnek kell lenni és menni tovább, mert az iskola fontos. Mondjuk ez a film fő mondanivalója.

A film nézése közben együtt szurkolunk az argentin testvérpárnak, nehogy lezuhanjanak lovukkal a magas szikla tetejéről és azért is izgulunk, hogy az elefántcsorda miatt nehogy veszélybe kerüljenek a kenyai gyerekek. Drukkolunk, hogy kibírja a rozsdás tolószék az utat és nehogy eldőljön a benne ülő indiai kisgyerek, akinek az a vágya, hogy orvos legyen és a hozzá hasonló sorsú gyerekeken segítsen. Együtt vagyunk dühösek a közönyös marokkói férfiakra. Közben persze gyönyörködünk a tájban, meghatódunk a testvéri szeretet láttán és csodáljuk a szereplők kitartását. A film végén persze mindenki célba ér, majd pár szóban összefoglalják, hogy ki milyen irányba halad tovább, ki kapott ösztöndíjat, melyikük került közelebb az álmához. A mi szívünkhöz nagyon hozzánőtt mind a négy gyerek és erős bennünk a vágy, hogy lássuk mi változott körülöttük.


A szakértők szerint nem jó, amikor az afrikai éhezőkről papolunk a gyerekeinknek, amikor piszkálja az ételt vagy a tányéron hagyja az egészet. Valószínűleg itt sem célravezető majd reggelenként azzal ébreszteni a család iskolás korú tagjait, hogy gondoljanak a filmben látott kenyai kisfiúra vagy éppen a marokkói kislányra. Az ébredés, reggeli készülődés nem biztos, hogy ettől majd gördülékenyebb lesz, de az biztos, hogy legkésőbb a reggeli alatt eszébe jut majd gyerekünknek, hogy milyen szerencsés, hogy itt élhet, hálás lesz a körülményeiért. És szerintem, amikor felül a buszra vagy bevágja magát anya vagy apa autójába, igenis eszébe jut a film (mert ez egy olyan film, amiből gyakran elővillannak részek), amiben négy kisgyerek órákat gyalogol vagy lovagol csak azért, hogy elérjen az iskolába.

2015. július 1.

Törékeny de pótolható





(Aki felismerte, hogy a cím igazából egy régi reklám szlogenje az velem egyidős....)

Idegenvezető tanfolyamon azt tanultuk, hogy ha a herendi porcelánról beszélünk akkor azzal kezdjük, hogy amikor azon a bizonyos 1851-es angliai világkiállításon Magyarország többek között a herendi porcelánt is bemutatta, Viktória királynő annyira beleszeretett az aranyos kis pillangó mintákba, hogy azonnal rendelt magának egy egész garnitúra étkészletet. Innen aztán szárnyalni kezdett a herendi hírneve. A Viktória-minta ma is az egyik legismertebb és legkedveltebb herendi motívum.Egyébként legutóbb az angol hercegkisasszony, Charlotte születése alkalmából is küldött a magyar állam (azért nem a Herendi Manufaktúra, mert magánember nem ajándékozhat semmit a királyi párnak) egy teáskészletet. Remélem nem fog játszani vele a baba....


Nekem is van egy étkészletem bizonyám. Emlékszem gyerekkoromban mennyire szerettem ha nagyritkán, piros betűs ünnepek idején abban tálalt anyukám. A legjobban a citrom tetejű levesestálat szerettem illetve még most is az a leglátványosabb darab, így aztán a kedvenc. Ezt a készletet adta nekem anyukám, aki egyébként az ő anyukájától kapta még valamikor nagyon régen. A lányokkal egyszer beszéltünk arról, hogy majd Hannáé lesz a felelősség, hogy megőrizze és nyugodtan használja, mert ha eltörik egy darabka, utána lehet gyártatni- csak győzze kifizetni.


Most már azt is tudjuk hol gyártanák, hiszen Tapolcáról egyenesen Herendre vettük az irányt, ahol olyan látogatóközpontot (úgy látszik nincs jobb szó ezekre a látványosságokra) várja az érdeklődőket, hogy az párját ritkítja. A 40 perces sétát egy olyan 3D mozifilm előzi meg, ami garantálja a lúdbőrt és mindenkire nagy hatást tesz. Az aláfestő zene, a képi megoldás, a tartalom mind varázslatos. Ennél jobb kezdet nem is lehetne. Pedig a folytatás sem akármilyen.

Szeretem az olyan tárlatvezetéseket vagy gyárlátogatásokat ahol az idegenvezető szavait élő képek is kísérik ahol valóban a kulisszák mögé nézhetünk. Pont úgy, mint itt ahol korongosok és festők lépésről lépésre mutatják be hogyan lesz a folyékony alapanyagból, a porcelánmasszából csillogó porcelán. Tanúi lehettünk ahogy a bámulatosan ügyes kezek mesterien és végtelen türelemmel festik a tányérokat, szobrokat és megértettük miért kerül sokba. Nekünk a csipkézés tetszett a legjobban no meg a rózsa formálása, amit a lányok ki is próbálhattak. Erre előre kellett megváltani a jegyet és bizony elég nagy fejtörést okozott, hogy ezt a tevékenységet próbálják ki vagy az akvarell festést. Végül erre esett a választás és nem bántuk meg. Az elkészült műveket kis dobozkába tették nekünk így ezzel a kezünkben sétáltunk át a múzeumba, ahol a fiatal kísérőnk minden kérdésünkre válaszolt sőt érdekességeket is elárult majd amikor Hanna még puha rózsája leesett és eldeformálódott, megszervezte, hogy átugorhassunk újra a manufaktúrába egy restaurálásra.



A jegy árában még egy kávézás, forrócsokizás is benne volt, amit stílszerűen meseszép herendi csészékből fogyasztottunk el, igaz kicsit kapkodva mert aznap mi voltunk az utolsó vendégek és egyébként is elfáradtunk az aznapi két különleges élményben.


Azóta simán felismerjük a Rothschild, a gödöllői, a Viktória vagy halpikkely mintát és azóta a lányok kifestették itthon az általuk készített rózsákat.

A látogatóközpont, a múzeum de legfőképpen a személyzet nagy hatást tett ránk és tudva milyen aprólékos munka egyetlen tányér elkészítése, ha lehet még nagyobb becsben tartjuk azt a bizonyos citromos étkészletet.














2015. június 29.

Tavasbarlang



Mivel még mindig sokan összekeverik a Miskolctapolcai barlangfürdőt és a Tapolcai-tavasbarlangot, nem árt tisztázni, hogy én ez utóbbiról fogok most írni. Tapolca a Balatonnál található város neve és ezalatt a város alatt húzódik egy egész barlangrendszer, a barlangfürdő pedig Miskolc közelében található.

Szóval ez a bizonyos Tapolcai-tavasbarlang már régóta az áhított látnivalók listáján szerepelt csak a kedvező időpontra vártunk. Úgy tűnik most is megérte várni, mivel ha egy évvel ezelőtt kirándultunk volna el ide, akkor még nem láttuk volna azt a 770 nm-es látogatóközpontot, ami januárra készült el és ami ha lehet, még tartalmasabbá teszi a turista számára az ott töltött időt. A legfőbb attrakció, maga a csónakázás ugyanis nem több, mint 10- 15 perc és bár páratlan környezetben zajlik, mégis kevésnek érezné az ember. Így azonban, a minden igényt kielégítő idegenvezetés, a 3D mozi és a többi interaktív, látványos elem kipipálása után azt érzi az oda látogató, hogy megérte ennyit autózni és a jegyre kiadott pénzt sem sajnáltuk.


Azt sejtettem, hogy nyáron, főleg esős napokon nagy sorra lehet számítani ezért nem lustálkodunk sokáig (mondjuk nem is szoktunk). Odaérve bebizonyosodott sejtésem ám szinte egyszerre mondtuk ki a gyerekekkel, hogy "Ki korán kel aranyat lel", merthogy már kisebb sor alakult ki a pénztár előtt, ám ez még elviselhető, sőt kellemes volt ahhoz képest, amit kifelé jövet tapasztaltunk.
A várható várakozási időről egyébként tájékoztatnak egy digitális táblán keresztül, úgyhogy az érkező látogató előre tudja mire számíthat. Mi a tényleg nem hosszú várakozás alatt áttanulmányoztuk az összes feliratot, kiírást és kuncogva megállapítottuk, hogy bizony szerintünk valami jobb kép is kerülhetett volna a tavas-barlangot hirdető szórólap elejére.


Belépéskor kaptunk egy 3D szemüveget, úgyhogy sejtettük, hogy a csónakázást megelőző séta sem lesz unalmas. A lányok türelmesen járták végig az izgalmasan kialakított termeket és megértették, hogy jó dolog tisztában lenni azzal, hogyan keletkezett a tavasbarlang, aminek egy kis szakasza járható be csónakkal. Mondjuk nekik az a történet tetszett a legjobban amikor arról beszéltek, hogy hogy fedezték fel. Elég hétköznapi a történet. Kútfúrás közben derült ki, hogy a föld alatt egy komplett barlangrendszer húzódik. Emléktáblát is találtunk a pékről, aki 1903-ban észrevette, hogy itt nem egy sima kútfúrásba keveredett. A legjobban mégis a 3D mozi tetszett ami a víz útját és örök körforgását, a karsztképződmények világát mutatja be de valami olyan különleges és gyönyörűséges képi világgal, hogy tényleg azt érezzük, hogy mi is barlangászok vagyunk vagy éppen az óceán fölött repülünk. Itt lehet látni a látogatók számára elzárt és a nemrégiben felfedezett barlangrészeket is.







A Lóczy-termen áthaladva érkeztünk meg a csónakázás helyszínére. A víz ugyan a legtöbb helyen csak derékig ér és 18-20 °C-os mégis rábeszélték a lányokat a mentőmellény viseletére, amit ők fintorogva de elfogadtak. Utólag már tudjuk, hogy csak túl elővigyázatosak voltak az egyébként hihetetlenül kedves és türelmes segítők. Mondjuk a barlangban láttunk azért segélyhívó gombokat de szerintem azokat még soha senki nem nyomta meg.

A Tapolcai-tavasbarlang 180 méteren csónakázható a víz által kialakított járatokon át. Kaptunk evezőt, ám inkább a kezünket és a barlang falát használtuk az előre haladás érdekében. Sokszor a fejünket is le kellett hajtani, hogy elférjünk a járatok között, igaz aznap elég magas volt a vízállás az esőzések miatt. A kivilágításnak köszönhetően a türkizkék víz látványával nem lehet betelni és mi legszívesebben lehorgonyoztunk volna. Valószínűleg mások is így éreznek, mert elég gyakran ki volt írva, hogy kérik, hogy folyamatosan haladjunk, ne tartsuk fel a többi csónakot. Nagyon szívesen mentünk volna még egy kört de sajnos továbbmenet - ahogyan a néhai vidámparkban is olvashattuk- nincs.



Normális fotót nem tudtunk készíteni, mert egyszerre kellett koncentrálnunk, figyelnünk, csodálkoztunk, gyönyörködnünk ja és haladnunk de ez úgyis egy olyan hely, amit a szemünkkel kell lefényképezni és aztán büszkék lenni arra, hogy eljutottunk egy olyan helyre ami nemcsak Magyarországon de a világon is egyedülálló.




A langyos víz a tavasbarlangból tovább áramlik a felszín alatt, majd a Malom-tó forrásaiban látnak napvilágot így aztán mi is a tóhoz siettünk, hogy az egyik hangulatos étteremben hagyjuk leülepedni a szépséget, amit láttunk.





Még egy sütizésre is jutott időnk de mivel még messze volt az este és még csak kerülnünk se kellett, úgy döntöttünk még egy különleges helyszínre látogatunk el.

Nemsokára jövök a részletekkel.


















2015. június 4.

Békamentők







Idei jócselekedeteink közé felírhatjuk, hogy megmentettünk a kilapítástól 101db békát. Jól hangzik ugye? Még tavasszal történt az eset, merthogy a békák vonulása erre az időszakra tehető. Ilyenkor a békák telelőhelyükről, a Börzsönyből lejönnek az Ipoly folyó árterére, hogy a béka utánpótlásról gondoskodjanak. Csakhogy ez a kis túra cseppet sem veszélytelen a békák számára mivel egy forgalmas úton is át kellene kelniük a cél érdekében. A határ miatt elég erős a kamionos forgalom ezért szegény páráknak esélyük sincs átjutni épségben hiába van kitéve a vadveszélyt jelentő háromszög alakú tábla alá még egy békás is- emiatt egyetlen autós sem lassít le sajnos. Van ugyan terelőkerítést, sőt áteresztő alagutak is az úttest alatt, ám a kerítés sok helyen sérült, szakadt. A leghatásosabb módja a békák megmentésére az, hogy sok kis és nagy önkéntes segítségét veszik igénybe. Egy kicsit utánanéztem azért annak, hogy mi igaz abból, hogy a békák betegséget okoznak, szembepisilnek, mérgezőek, nyálkásak. Nagyjából semmi, így még nagyobb kedvem lett ahhoz, hogy kipróbáljuk az élményt és az érzést, amit csak egy békamentő ismerhet.


Így kezdtem lelevelezni Zsuzsával, a honti békamentők vezetőjével. Megírtam neki, hogy hamarosan három lelkes kislánnyal és egy kevésbé lelkes férjjel érkezünk, hogy mi is segítsünk a békáknak a biztonságos átkelésben.
Azt írta, hogy vigyünk magunkkal láthatósági mellényt, vödröt, zseb-vagy fejlámpát és vízhatlan lábbelit. Kezdő békamentőknek azt javasolta, hogy még világosban menjenek, hogy lássák hol zajlik a mentés. Megnyugtatott, hogy az akció teljesen biztonságos mert a gyerekek és a kezdő békamentők kizárólag a terelőkerítésen belül-ami a békákat ugyan nem igazán védi, de a békamentőket igen- szedik az állatokat.

Csak kicsit néztek rám furcsán, amikor a konyhából bekiabáltam a lányoknak a nappaliba, hogy készüljenek a nem mindennapi kalandra. Eszter a nagy állatbarát volt a leglelkesebb. Noémi kijelentette, hogy biztosan nem fogja meg majd a békákat de segít majd távolról, kirándulni nagyon szeret. Hanna szerencsére ezúttal nem mondta erre a programra, hogy uncsi, csak annyit kérdezett, hogy mennyire van messze. (Aztán persze ő lett a fő lelkes)

Nos igen. Békamentésre lett volna lehetőség a Budapesthez némileg közelebb fekvő Farmoson is de mit csináljunk ha én a 2-es számú főút, Hont és Parassapuszta közötti szakaszát néztem ki magunknak a nemes cselekedetre.



Egy pénteki napon, tanítás után kerekedtünk fel. Mire megérkeztünk Hontra, a természetvédő Zsuzsa, -aki egyébként 2007. óta ment békákat- már elkezdte a délutáni túráját. Mobilon tartottuk a kapcsolatot, így adta az instrukciókat. Kicsit megijedtem, amikor azt mondta, hogy még csak két békát talált. Szinte hallottam a füleimben, ahogy mondja Zoltán, hogy két varangy miatt autóztunk ennyit. Szerencsére nem így történt. Az első varangyot Noémi találta meg. Persze nem nyúlt hozzá de ő riasztott bennünket, hogy szaladjunk a vödrünkkel. Hanna rezzenéstelen arccal emelte fel és tette bele óvatosan a termetes jószágot. Közben Zsuzsa is megtalált minket így azonnal oktatásban részesített bennünket. Elmondta, hogy a barna varangy a legnagyobb magyarországi kétéltű. A nőstények sokkal nagyobbak, mint a hímek. Némelyik tényleg meglepően súlyos volt a sok békapetétől amit magában hordozott. Persze volt olyan, amelyik meg azért, mert rajta csimpaszkodott egy hím béka, ami a világ összes kincséért sem engedte volna el választottját. Egy béka viszont Hannába lett szerelmes. Körbefonta lábait a csuklóján és úgy kapaszkodott, mintha soha nem akarná elereszteni. Mondtam is, hogy milyen designos karkötője van de nem érdekelte a viccem. Úgy láttam kölcsönösen megszerették egymást és később tényleg nagyon nehezen viselték mindketten az elválást.



Egészen a határig sétáltunk az erdőben és egyre nehezebbek lettek a békáktól a vödreink. Időnként, amikor elszáguldott mellettünk az úton egy kamion, összerezzentünk a gondolattól, hogy a kerekek alatt egy eltévedt béka lapul.
Noémi lehet, hogy nem nyúlt hozzá a békákhoz de rettenetesen élvezte a túrát az erdőben. Zsuzsa mesélt az ásóbékáról is, amelyiknek kis karmai vannak, mert ennek a segítségével ássa be magát a földbe. Ma már felismerjük, ahogyan a levelibékát és a varangyot se keverjük össze többé.


A békáknak egészen a vízig el kell jutniuk, hiszen a kétéltűeknek víz kell a szaporodáshoz. A barna varangy például csak szaporodás céljából keresi fel a vizeket. Mi egy alagúton át közelítettük meg az árteret, itt eresztettük el az avarból kiszedegetett békákat. Igyekeztünk mindegyiktől elbúcsúzni, jó utat kívántunk nekik és nagyon figyeltünk a talpunk alá nehogy pont mi , a megmentők lapítsunk ki egyet a célegyenesükben. Zoltán nagy büszkén mutatta, hogy ő sem fél tőlük, simán meg meri fogni őket. Ezt nem hagyhattam annyiban. Itt gyűjtöttem össze minden bátorságomat, itt vetkőztem le minden- békákkal kapcsolatos- előítéletemet és igen, én is tenyerembe vettem az egyik ártatlan jószágot. Hideg, száraz kis testük van és ha közelebbről megnézzük őket igazán kedves kis állatok amellett, hogy hasznosak is ugyebár. Nagyon büszke voltam magamra de főleg a lányokra, akik igazi természetvédőként viselkedtek és szívükön viselték a békák sorsát. Zsuzsa pontosan lejegyzetelte melyik fajta békából mennyit sikerült megmentenünk. Eszerint pontosan 101 kiskutya béka köszönheti Hannának, Eszternek és Noéminek az életét.


Visszafelé Zoltán a rövidebb utat választotta a kocsiig de mi lányok annyira lelkesek voltunk, hogy a szürkületben is inkább az erdőben mentünk vissza, hogy újra átfésüljük a terepet. Az út alatt szembetalálkoztunk más békamentőkkel is, akiknek büszkén mesélték el a lányok, hogy 101 varangyot vittek az ártérre de azért biztosan hagytunk nekik is újabbakat és hogy sajnos egyikből sem lett herceg. Hazafelé az első egy kilométeres szakaszon majdnem elütöttünk egy békát de hála a jó égnek még idejében kikerülte Zoltán. Azt hiszem nehezen tudtuk volna feldolgozni a traumát, hogy megmentettünk 101 békát de egyet elütöttünk. Mivel azonban ez nem történt meg kijelenthetem, hogy ez a program is bekerült a felejthetetlen élményeink közé.


Egyébként ebben a szezonban több, mint 7000 béka menekült meg a honti békamentének köszönhetően. Jövőre is vonulnak, úgyhogy ha kedve van valakinek részt venni egy ilyen kalandban akkor iratkozzon fel a brekivedelem@lev-lista.hu-ra.


2015. május 14.

Fújhattuk






Biztosan minden családban vannak kedvenc bögrék, kedvenc csészék, poharak, amiből jobban esik a kakaó, kávé vagy akár a csapvíz. Nekünk is van jó néhány, ám a legújabb három poharunk egyik nyomába sem érhet. Hogy miért? Mert annak a három pohárnak a gyártási folyamatát nemhogy nyomon követhettük de aktív részesei is lehettünk. Felbecsülhetetlenül drága, eszmei értéke van, épp ezért a szokásosnál is óvatosabban forgatom a szivacsot mosogatás közben. Ha ugyanis összetörne, kénytelenek lennénk újra a Mártába autózni, hogy a Parádi üveg manufaktúrában egy újat fújjanak maguknak a lányok.


A húsvéti szünetet töltöttük a Mátrában, egészen pontosan Parádfürdőn méghozzá egy olyan hotelben amelyikre már régóta -de leginkább idegenvezető tanulmányaim óta- "fájt a fogam" merthogy rajongok az olyan szállásokért, amelyiknek a falai mesélni tudnak, amelyiknek története -sőt történelme van. Nos az Ybl Miklós által tervezett Erzsébet Park Hotel ilyen és bár jelentős átalakuláson ment keresztül az évek során ráadásul új, modern szárnyat is kapott , azért kívülről még megőrizte a fénykorát- azaz az 1880-as éveket idéző- báját.


Mivel a lubickolást is meg lehet unni, tartalmas programok után kezdtünk nézni. Elautóztunk a Sástóhoz ahol jeges szél nehezítette sétánkat és ami miatt még a kilátót is lezárták. Mire Kékestetőre értünk már -húsvét ide vagy oda-, majdnem bokáig ért a hó és még jegesebb szél fújt, mint lentebb, ám "csakazértis" készítettünk pár fotót Magyarország legmagasabb pontján és az ott viszont nyitva talált erősen szocreál kilátó tetejére felmentünk igaz kapaszkodtunk erősen attól való félelmünkben, hogy valamelyikünket kirepíti onnan szél, így csakhamar a kávézóban kötöttünk ki.


Másnap aztán egy sokkal melegebb programban volt részünk, amelyik bizony bekerült a felejthetetlen élményeink közé.

Egyszer volt hol nem volt volt egyszer Parádsasváron egy nagy üveggyár, amelyik Magyarország legősibb, több mint 290 éves múltra visszatekintő üveggyára volt. Kézi gyártási technológiával állított elő különféle kristály kelyheket, poharakat, díszárukat. 2000. után aztán csődbe ment, és 2005-ben véglegesen bezárta kapuit. Az egykor szebb napokat látott gyár az enyészeté lett, kísérteties látványt nyújt és maximum egy horror film forgatási helyszínének lenne jó.


Néhányan azonban nem nyugodtak bele, hogy többé nem fújhatnak üveget és egy kisvállalkozás (Art Glass Parád Kft.) keretein belül újra dolgoznak. Hagyományos módon fújják az üveget a kis műhelyben és tudományukat a kíváncsi turistáknak is szívesen megmutatják. Mi is a kíváncsi turista kategóriába tartozunk ezért reggeli után azonnal indultunk bár aggódtam, hogy ha túl korán megyünk akkor nem lesznek felfűtve a kemencék. Ma már nem gondolnék ilyen butaságot, mert az üveghutát bemutató hölgy részletesen elmagyarázta az üveggyártás folyamatát így megtudtam azt is, hogy nem kapcsolják ki a kemencéket, mert nehezen érné el újra a kellő hőmérsékletet Azt a lányok is tudták, hogy az üveg homokból készül de még sosem láttuk milyen az a homok. Most megmutatták ezt is de megsúgták, hogy nem ezt használják a kis műhelyben, mert ennek a megolvasztásához nagyobb teljesítményű kemence kellene, olyan pedig csak a régi, nagy gyárban volt. Manapság import üveg lencse darabkákat lapátolnak a kemencébe, ezt színezik aztán kedvükre és formálják a kívánt pohár, kehely vagy üvegrózsa alakra.



Éreztük az izzó kemence melegét, láttuk hogyan fújják a mesterek az üveget. Mindig azt hittem, hogy a fújás maga nagyon nehéz fizikai munka de kiderült, hogy szó sincs erről. Be is bizonyították, mert Hanna, Eszter és Noémi is fújhatott egy üveglufit ami aztán csilingelő hangon "kipukkadt".



Az üveghutában lehet venni ajándéktárgyakat ám a legkülönlegesebb mind közül a saját készítésű pohár Erre fizettük be a lányokat, akik kiválaszthatták milyen színnel szeretnének dolgozni. Egy kis plusz pénzért stronciumba is meghempergették a félkész poharakat, mert ennek az anyagnak az a tulajdonsága, hogy 3mp-nyi napfénytől egész éjjel világít. Nem tudom minek kell egy pohárnak sötétben világítani de a mi lányaink ragaszkodtak ehhez a művelethez így van most három, sötétben világító füles poharunk. Hannáé kék, Eszteré zöld, Noémié pedig barna.







Engem a talpaspohár talpa izgatott mindig, hogy az miként kerül a pohár aljára. Azt is megmutatták méghozzá türelmesen válaszolgatva a kérdéseinkre. Lásson csodát! Így kezdődik a látványosságot hirdető szórólap szövege. No hát mi láttunk!


Nagyon izgultak a fújás előtt de nem kellett, mert ott volt a mester mellettük és segítette, bátorította őket. A fület boszorkányos ügyességgel és gyorsasággal tette rá a szaki.
Már csak a temperálás maradt hátra (Na milyen szakszavakat tudok? ) Ez azt jelenti, hogy egy másik kemencébe kerülnek a poharak, hogy ne pattanjanak szét az illesztett felületek a feszültségtől. Másnap mehettünk az elkészült, szájcsiszolt poharakért, amit gondosan becsomagoltak és amelyek így épségben hazaértek és a konyhaszekrény VIP polcán sorakoznak.

2015. április 23.

Ment a gőzös






Vártuk már a tavaszi szünetet a húsvéttal együtt, hogy kicsit kiengedjük a gőzt, mert hát nemcsak a gyerekek de mi felnőttek is elfáradtunk a mindennapi rutinban. Igen. Jó volt kiengedni kicsit a gőzt és ezúttal szó szerint értem, hiszen Húsvét hétfőn a MÁV Nosztalgia jóvoltából egy igazi gőzmozdonyos utazásban volt részünk a nem túl távoli, ám megunhatatlan Gödöllőre.

A Nyugati pályaudvarról indult a gőzös, aminek a füstjét már messziről lehetett látni aztán persze érezni is. A nem mindennapi látvány sok bámészkodót vonzott. Kíváncsi lennék hányan maradtak le aznap reggel a vonatokról... Kattogtak a fényképezőgépek, mindenki szelfit akart a fekete masinával.



A gőzös szuszogását hallgatva mi mindenesetre azonnal azt éreztük, hogy visszatértünk abba az időbe, amikor még kalapban és elegáns ruhában utaztak a hölgyek vagyis máris a boldog békeidőkbe képzeltük magunkat, ami csak fokozódott, amikor elfoglaltuk a párnázott, vörös, bársony ülésekben helyeinket. Ösztönösen egyenesebben ültünk, a lányok figyeltek a tartásukra azaz a nosztalgia kocsihoz méltón viselkedtek-legalábbis az első néhány percben. Komolyan. Még a rágógumikat is kiköptük... Sípolva, nagy füstöt eregetve zakatolt ki a vonat a pályaudvarról és nekünk gyorsabban kezdett dobogni a szívünk úgyhogy jól jött a MÁV nosztalgiás utak idején kínált áfonya likőr. Nem bántuk volna ha sokkal messzebbre tartott volna velünk a vonat.




Az ablakon kibámulva azt tapasztaltuk, hogy mindenki mosolyog. Az autók lelassítottak, az emberek egy pillanatra megálltak és integettek mi pedig vissza nekik méghozzá hihetetlenül büszkén, hogy egy igazi gőzössel utazhatunk.
Még épp időben be tudtuk fejezni a MÁV Nosztalgián már jól megszokott totó kitöltését, amivel egyébként utazást lehet nyerni vagyis tényleg van tétje- amikor megérkezett a Királyi Váró elé a vonat. Persze van Gödöllőn hétköznapi váróterem is, ám az időutazáshoz csakis a nemrég a Norvég Alap támogatásával csodaszépen megújult Királyi Váróba való érkezés elképzelhető és ezt a szervezők is jól tudták. Mondjuk szívesen találkoztunk volna Erzsébet királyné és Ferenc József hasonmásával- ám ez most elmaradt. Helyette viszont egy részletes és érdekes tárlatvezetésben volt részünk a teremben.


Innen az utasok egy része egy lovastanyára ment tovább fakultatív program keretében, a másik fele pedig a kastélyba, ahol javában zajlott a húsvéti forgatag. Mivel mi tavaly már részt vettünk a kastély tárlatvezetésén és még nem felejtettük el az ott elhangzottakat, úgy döntöttünk ezúttal nem tolongunk. Helyette kipróbáltuk a játékokat, vettünk vásárfiát majd elindultunk, hogy felfedezzük a város nevezetességeit -de legfőképpen a cukrászdáit.

Ottlétünk idején találkoztam ismerősökkel, akik meglepődtek amikor elárultam nekik, hogy vonattal érkeztünk Gödöllőre. Furcsán néztek rám és nem értették hiszen több ideig tart az út a Nyugati pályaudvarig, mint a kertvárosból, -ahol lakunk- eljutni Gödöllőig. Aztán persze amikor elmagyaráztam nekik ugyanazt, amit az előbb leírtam, megértették és azt hiszem kicsit bánták is, hogy ők autóval érkeztek és talán azóta már le is foglalták a következő gőzmozdonyos kirándulásra szóló jegyeiket, hogy az ő kislányuk is királylányként utazhasson.




Érkezéskor még megnézhették a lányok a kazánt ahová fáradságos munkával lapátolják be a szenet, bár ebből a fáradságból nem sokat vettünk észre hiszen mosolyogva válaszoltak a masiniszták minden kérdésünkre. A lányok kicsit kormosak lettek és füstszagunk volt egészen addig amíg le nem zuhanyoztunk. Nem bántuk. Bátran kijelenthetem, hogy a mi családunk minden tagját elég alaposan megcsapta a gőzmozdony füstje.