RSS

2014. december 11.

Ajánlott





Még valamikor nyáron Hanna új osztályfőnöke elküldte a szülőknek e-mailen a kötelező illetve ajánlott olvasmányok listáját. Voltak benne klasszikusok persze, ami nélkül nem nőhet fel egy gyerek. Molnár Ferenctől a Pál utcai fiúk, Petőfi János vitéze. Erich Castner örökzöldje a Május 35. is szerepelt a listán, amit nagyon jó volt újraolvasnom nekem is. Lázár Ervin Hétfejű tündérjét próbáltuk így is úgy is értelmezni, élvezni. Nem tudom, hogy sikerült de magyar órán kivesézték úgyis. Lewis Carroll Alice csodaországát miután elolvastuk, ragaszkodtam ahhoz, hogy Hannával és a kicsikkel végighallgassuk a hangjáték változatot is. Azt amelyiket kislány koromban bakelit lemez formájában recsegősre hallgattam és kívülről tudtam. Olyan nagy színészek adták a hangjukat a meselemezhez, mint Domján Edit, Márkus László, Rátonyi Róbert. Emlékszem, a franciaágyon feküdtünk mind az öten, egymás hegyén hátán és úgy követtük az eseményeket. Egyébként nekem még mindig megvannak ezek a lemezek és arra gondoltam, hogy szépen lassan digitalizáltatom őket. Létezik erre már sok cég, csak idő és pénz kérdése az egész.

Aztán mai, kortárs műveket is be kellett szereznem. Szerencsére mindegyik élvezetes olvasmány volt, így Hanna gyorsan elolvasta mindet. Christopher Paul Curtis, Bud vagyok uram című amerikai regénye nem véletlenül zsebelt be egy csomó díjat ahogyan a Bradley az osztály réme is szórakoztató olvasmány. Kislány koromban olvastam sőt filmen is láttam a kis cigánylány integrálódásáról szóló könyvet Halasi Mária művét az Utolsó padban-t. Most Hannán a sor, hogy elolvassa aztán majd gondolom kellően kielemzik az iskolában.
Békés Pál Kétbalkezes varázslóját most töltöttük le az e-bookra, remélem hogy ha végzett a Szent Johanna gimi első részével (ami nem kötelező olvasmány), akkor nekiáll annak is.
Ó és ott van Harry Potter is, akit a mi családunknak egyszerűen nem sikerült megszeretni. Félve vallom be de mégis megteszem, hogy se könyvben se filmben nem tetszik.

Úgy emlékszem ennyi volt a könyves listán, ám a levélnek itt nem volt vége, mert a tanárnő felsorolt néhány filmet is, ami szintén ajánlott és majd úgyis megnézik együtt is de addig is hangolódjunk rá.
Köztük volt a Keménykalap és Krumpliorr, amit boldogan néztünk végig családilag. A Gyerekbetegségek című filmet még nem sikerült megszereznem de már ezerszer láttuk és biztos vagyok benne, hogy idén karácsonykor is leadja valamelyik tv csatorna a Reszkessetek betörők-et. Harry Pottert a filmes felsorolásból sem hiányozhatott sajnos. Az elsőt kissé szenvedve de megnéztük azért.

No és itt jön az a film, amiért az egész poszt született, merthogy az Up! vagy ha jobban tetszik Fel! című animációs film is az erősen ajánlottak között szerepelt. Annak idején amikor ez még friss filmnek számított én nem láttam, mindig csak terveztem, hogy megnézem. Lemaradtunk róla így hát most Hannával és a kicsikkel egy nagy tál pattogatott kukorica kíséretében bepótoltuk és hagytuk magunkat elvarázsolni.


Dióhéjban arról szól, hogy egy 78 éves bácsi, Carl Fredricksen, felesége elvesztése óta magányosan, visszahúzódva éli mindennapjait. Az öreg házára szemet vet az a társaság, amely a környék telkeit már felvásárolta. Carlt azonban odaköti a sok emlék, köztük az a fénykép, amelyet nézve arról álmodoztak a nejével, hogy elutaznak a világ legnagyobb vízeséséhez de sosem jutottak el oda. Az álmait sirató öregúr merész tettre szánja el magát. Kihasználva egykori léggömbárusi gyakorlatát egyetlen éjszaka alatt fellufizza a házát, és reggel, mielőtt az idősek otthonába szállítanák, felemelkedik vele a levegőbe. Dél-Amerika felé veszi az irányt, hogy megvalósítsa élete legnagyobb kalandját. Útjára egy potyautas kisfiú is elkíséri és egy csomó kalandon mennek keresztül.

Na szóval ez a film adta az ihletet az osztályterem ajtó dekorálásához. Rákerestem a neten, láttam is nagyon ötletes ám meglehetősen bonyolult változatokat. Inspirációnak elég volt, így aztán úgy döntöttem öntapadós színes fóliából vágom ki a lufikat és arra írom rá a neveket. A ház lehetne nagyobb is, azon még lehet, hogy változtatok de a madzagok jól vizsgáztak, egyelőre tartják a lufikat és a házat is, így szerintem tényleg igazi színfolt lett az 5.b ajtaja a sok unalmas ajtó mellett.

Aki pedig még nem látta a filmet nézze meg, mert maradandó élménnyel lesz gazdagabb. Főleg így advent idején ajánlott egy ilyen lélekemelő történet mindenkinek.



2014. december 10.

Dia




Gyorsan (és elég hangosan) élünk. Időre megyünk mindig valahova állandóan az órára pislantva. Gondolom éppen úgy, mint a legtöbben akik iskolába, különórára járnak bár én nem vagyok híve annak, hogy az alsós gyerekeket szakkőrről edzésre majd onnan zeneórára ráncigáljuk. Jaj nem. Elég nekik az egész napos iskolai koncentrálás aztán meg a leckeírás itthon. Így még jut idejük iskola után legózni, babázni, gumi karkötő csodákat gyártani, bábozni, társasjátékozni. Szóval még így is azt érzem túlságosan pörgünk, jövünk, megyünk...

Talán ezért is meg azért, mert hamar, nagyon hamar sötétedik jó, hogy előszedtem megint a diavetítőt, azt a matuzsálemi vasból készültet, amin az én generációm felnőtt, amelyik nagyon gyorsan felforrósodik és jó nehéz.
Belefűzöm valamelyik diafilmet, nem baj ha már százszor láttuk és azt se ha kívülről tudjuk. Nevetünk azon, hogy mindig fordítva fűzöm be a filmet. Sosem mondom meg előre melyiket, mert azt szeretnék, hogy meglepetés legyen. Csúfolnak, hogy erre is azt mondom majd, hogy "Jaj ez volt a kedvencem kislány koromban!"




Elváltoztatom a hangomat ha kell (ha nem). Mosolygok azon, hogy a félelmetes részeknél a takaró alá bújnak és néha hagyom, hogy még egy mesét kérjenek. Van, amelyikre azt mondják, hogy dedós, nem nekik való és van olyan ami örökzöld, amit sosem lehet megunni. Hanna már nemigen vesz részt a szeánszban de időnként észreveszem, hogy az ajtó előtt hallgatózik, be-beles. Mondjuk a Pál utcai fiúkat ideje lenne levetítenem neki. Lehet, hogy megkérem, hogy legközelebb ő meséljen, tekerjen. Persze a kicsik is el tudnák olvasni de az nem én vagyok és ezekben az esti diafilmezésekben az a legjobb, hogy ott vagyok, hogy együtt vagyunk és nem sietünk, mert a diafilm kockái sem sietnek, cikáznak, villódznak úgy, mint a rajzfilmek és napközben mi, hanem lehet sokáig nézni, mesélni, beszélni, ámulni, bámulni.

Sokszor amint kihúzom a filmet és visszatekerem, az árnyjáték következik. Jönnek a sasok, a nyuszik, a kutyák és a félelmetes, nagyszájú farkas is. De persze mindig a jó győzedelmeskedik a rossz felett. Jó így lelassulni.


Aztán jöhet a jóéjt puszi.

2014. december 9.

E-könyv






"Anya! Haladni kell a korral!"-mondta Hanna, amikor arról próbált meggyőzni, hogy az e-book valóban egy klassz találmány.
Nem is értettem hogyan tud ilyen könnyen lemondani a finom illatú, papír alapú könyvekről egy ilyen kütyü javára. Én minden olvasás előtt és után beleszagolok a lapokba, végigpörgetem az oldalakat. Ezt nem érdemes szaglászni. Hogy ezután csak le kell tölteni az olvasnivalót lemondva arról, hogy egy igazi könyvesboltban vagy könyvpalotában válogasson az ember? Na ne!

Ok. Elismerem, hogy pozitívum hogy egy egész könyvtárnyi könyvgyűjteményt vihetünk magunkkal az e-könyvben ( és már látom magam előtt, hogy élni is fogok a lehetőséggel mert így a szigorú súlykorlátozással bíró fapados járatokon "csakazértis" vihetek magammal akár nyolc könyvet is). Az e-könyvekben szabadon kereshetünk és tallózhatunk, szó-tárazhatunk, idegen szavakra kereshetünk rá. Visszakereshetünk, szavakra, szereplőkre, jegyzetet készíthetünk, idézeteket menthetünk ki belőle. A környezetvédők is üdvözlik az e-book elterjedését, hiszen abban nincs papír, kevesebb fát kell kivágni... Pénzt is spórolhatunk, mert amellett, hogy olcsóbb egy e-könyvet megvenni nagyon sok regény ingyen letölthető. Ezek az előnyök, amikről eddig tudok de állítólag ennél sokkal több van még.

Mondjuk csak addig tudunk olvasni, amíg a készülék akkumulátora fel van töltve. Elég bosszantó lehet a legizgalmasabb résznél lemerül és mondjuk éppen áramszünet van vagy nincs konnektor a közelben. Nem és nem. Az e-könyv soha nem tudja majd helyettesíteni a valódi olvasási élményt, ezáltal azt, amikor kezünkben fogjuk és érezzük is az adott könyv súlyát és illatát. Meg olyan furcsa lenne ajándékba is adni egy letöltést.

Hanna hajthatatlan volt ráadásul osztálytársnőjénél teljes valójában is megismerhette az áhított kütyüt, így végleg beleszeretett. És akkor eszébe jutott, hogy van neki saját megtakarított pénze, színházi fellépéseinek díja vagy ha jobban tetszik, gázsija. Innentől kezdve felgyorsultak az események és a neten villámgyorsan megrendelte a készüléket. Abban biztos volt, hogy a szeme épségének érdekében paper white változatot szeretne. Ebben mondjuk egyetértettem. A kütyü másnap meg is érkezett és azóta nem telik el nap anélkül, hogy ne venné kézbe. Ugyan szagolgatni nem tudja meg szerintem nem is akarja de olyan magabiztosan kezeli, mintha ezzel a kezében született volna. Néha odaülök mellé, hogy tanítson és közben annyira csodálom. Most éppen a Szent Johanna gimit olvassa de ott van rajta a János vitéz is és a Pál utcai fiúkat sem az én régi regényemből olvassa majd, hanem onnan.



Amikor én is 10 éves voltam elhatároztam, hogy ha gyerekeim lesznek majd tartom velük az iramot, én is barátkozni fogok az újdonságokkal, ismerni fogom a legújabb slágereket és nem hagyom magam. És Isten bizony próbálom betartani a fogadalmam de egyre nehezebb. Most úgy érzem semmiért nem cserélném le a papír alapú könyveimet egy e-bookra. Nálam fontos a hangulat. Az meg ennek a Kindle e-booknak nincsen bár kétségtelen, hogy bámulatosan szép védőképei vannak. Hannának meg a praktikum, a technika a fontos vagy ahogy ő mondta, hogy haladjon a korral. Ki tudja? Ha elég türelme lesz és megtanít arra, hogy magabiztosan kezeljem, lehet, hogy egymás kezéből kapjuk majd ki.

Én mindenesetre nagyon büszke vagyok arra, hogy értelmes dologra költötte a pénzét, amiért keményen megdolgozott. Hogy nem az ölébe hullott. Szerintem ő is az magára. Sok -sok színházi fellépés kellett ahhoz, hogy összegyűjtse a rávalót.
A színházi szereplések egyébként ebben az évadban is folytatódnak. Kíváncsi vagyok mire gyűjt majd.

2014. november 28.

Adventi naptárjaink idén





Tudom eltűntem és mostoha gyerek lett a blogom de ígérem jóvá teszem és jövök a programajánlókkal, ötletekkel, alkotásaimmal, történeteimmel.

Most gyorsan megmutatom az idei adventi naptárjainkat, mert a keresésekből az derül ki számomra, hogy erre vagytok a leginkább kíváncsiak. Az eddigiekből is merítsetek bátran ötletet. Idén is hármat kellett készíteni a lányoknak, természetesen külön-külön jár nekik egy 24 egységből álló kalendárium, egyet pedig anyukámnak varázsoltam nagy szeretettel. Utolsó simításokra várnak de azért közzé teszem.

Az egyszerűség jegyében barna papírzacskó és kis tortapapír ill. masni volt a fő alapanyagom.







2014. szeptember 30.

Önként és dalolva






Azt nem is meséltem, hogy önkénteskedtem. Régi vágyam volt ez is, ha nagyon morbid akarok lenni azt is mondhatnám a bakancslistámon rajta van illetve volt ez is, merthogy pipa került mellé.
Valamikor augusztusban olvastam, hogy a Színházak Éjszakája rendezvény szervezői önkénteseket toboroznak én meg nagy nagy színházrajongó lévén azonnal jelentkeztem. A végén nem választottak ám be mindenkit így annál nagyobb volt a dicsőség, amikor jött az e-mail, hogy akkor számítanak rám a szeptember 20-i eseményen.

Az Átrium Film Színházba osztottak be, amitől először megriadtam hiszen semmilyen kapcsolatom nem volt addig a a színházzal ha csak azt nem számítom bele, hogy zsenge lánykoromban a még moziként üzemelő épületben végignéztem pár filmet.
Az épület különleges, merthogy Bauhaus stílusban épült. Kapóra jött, hogy a Színházak Éjszakája napjára esett az Európai Építészet napja is, melynek keretében pincétől a tetőig bejárhatták az előre regisztrált vendégek velem együtt a Kozma Lajos által tervezett Átriumot némi idegenvezetéssel.
Kozma építész, iparművész és grafikus volt. Párizsban Henri Matisse-tól tanult festeni. Lajta Béla mellett is dolgozott, a tízes évek elején több épületének homlokzati díszeit, berendezési tárgyait tervezte. A wikipédia bejegyzését végigolvasva úgy tűnik, mintha mindent csinált volna, ami képzőművészettel kapcsolatos, hol bútorokat, könyvborítót, fogorvosi rendelőt, hol szecessziós, biedermeier, nemzeties-magyaros, barokk, vagy éppen art deco stílusban, majd 1929-től építészként az avantgarde és a modernizmus egyik jeles követője lett. Legtöbbet emlegetett munkája az Átrium mozit magában foglaló épület a Margit körúton.

dén egyébként harmadik alkalommal rendezték meg Budapest egyik legizgalmasabb színházi eseményét, a Színházak Éjszakáját. Azt írták, hogy ezen az estén a közönség egy egészen új szemszögből is láthatja a színházakat, betekinthet a kulisszák mögé, más, eddig nem ismert oldalukról ismerheti meg a színművészeket és a színház munkatársait vagy éppen működését. Az Átrium Film-Színház is különleges programokkal készül erre az alkalomra.


Nos, tényleg nem mindennapi látványt nyújtott amikor este a színház előcsarnoka kétlábú és négylábú vendégekkel népesült be, merthogy a nagyon eredeti elnevezésű Vauhaus program a kutyásoknak szólt elsősorban. A galérián ezalatt kutya kényeztetésre, masszázsra, tanácsadásra érkeztek a kutya vendégek és én biztos voltam benne, hogy semmit nem fogok majd hallani az előadásokból az egymásnak eső kutyák ugatásától ám erről legnagyobb meglepetésemre szó sem volt. Minden kutyus fegyelmezetten ült a gazdája lábánál, majd kicsivel később a legtöbb (mármint kutyus) bealudt miközben Mihail Bulgakov Kutyaszív című művének felolvasását hallgatták.
A folytatásban Halász Árpáddal kutyakiképzővel kezdődött egy beszélgetés. Ő az aki a Fehér Isten című filmben 200 kutyát irányított egyszerre, mely rekordmennyiségnek számított.



A csapat hamar összebarátkozott, persze mindenki fiatalabb volt nálam de ez egy cseppet sem zavart, sőt amikor a korunkra terelődött a szó és én bevallottam, hogy három gyerekes anyuka vagyok és bizony elmúltam negyven kollektív hitetlenkedés és szemkikerekedés következett melynek következtében duplájára dagadt a májam és újabb lendülettel vetettem bele magam a munkába amelyek között nem válogattam. Mivel utálom, ha a mellékhelység ne makulátlan, fogtam a felmosórongyot és felmostam. Jópofának tűntek a színházról- és az előadásról szóló totók is, ám úgy gondoltam sokkal jobb ha a várakozó vendégek kezébe nyomom vagyis szétosztom. Sürögtünk forogtunk majd a színház vezetője odahívott magához és azt mondta, hogy kinézett magának és én lettem a kedvence (komolyan ezt mondta) arra kér, hogy a színészek által felajánlott tárgyak, relikviák árverésén én legyek az írnok. Az aukciót egyébként egy olyan performance előzte meg amire azt hiszem egész életemben emlékezni fogok ám megérteni sose.
Gergye Krisztián ezen előadása elnyerte a VI. Nemzetközi Monotánc Fesztivál fődíját de én nem vagyok elég művelt ahhoz, hogy felfogjam ép ésszel mi történt a színpadon azon kívül, hogy nyakig festékesen és alig ruhában fetrengett a művész és így készítette el az árverésre bocsátott művét. " Az előadás egy olyan, önmagában is érvényes, táncként és színházi jelenlétként értelmezhető fizikai tevékenységet helyez a figyelem középpontjába, amelynek további, végső célja egy képzőművészeti alkotás megvalósítása."




Kaptunk ellátmányt is. A Soup csapata vitt az éhező önkénteseknek fincsi levest. Van aki korán megkapta, mi elég későn viszont így annál jobb étvággyal ettük meg az isteni finom ragulevest, ami konkrétan megmentette az életünket.





Itthon a lányaimnak aztán elmeséltem az élményeimet ők pedig azt kérdezték, hogy miért volt ez jó nekem amikor nem is kaptam érte fizetést.
Erre az volt a válaszom, hogy én igenis kaptam fizetést csak éppen nem pénzben. Új tapasztalatot szereztem, tanultam, figyeltem, láttam valamit amit eddig nem. Arról nem beszélve, hogy nagyon de nagyon jólesett egy kicsit kitörni a hétköznapokból és valami egészen mást csinálni, mint amit szoktam.

Egyébként pedig kaptunk Színházak Éjszakája pólót, az önkéntességről szóló papírt és két színházjegyet is. De persze nem ez volt a fő motiváció. Mondom. Régóta szerettem volna valahol önkénteskedni..

8. szülinap





Nagyon szép tortát szerettem volna a 8. szülinapra, mert ez a szám olyan igazi ikres és egyébként is varázslatos a maga végtelenségével. A nyolcasat jó leírni, kimondani, látni, hát akkor legyen jó megenni is. A terv is megvolt, hogy milyennek látnám szívesen és ezúttal profira bíztam a kivitelezést. Nos nem bántam meg, sőt kijelenthetem, hogy megtaláltam azt a cukrász hölgyet akivel ezután a szülinapi tortákat nyugodt szívvel elkészíttethetem.




Az ünnepeltek természetesen nem mondtak le arról a bevált szokásról, hogy reggel szépen terített asztal, feldíszített konyha, kedvenc sütijük ha lehet még melegen és persze az ajándékok várják őket. Amíg óvodások voltak nem is okozott ez olyan nagy erőfeszítést és külön öröm volt ha esetleg hétvégére esett a nagy nap, ám képzelhetitek, hogy mindezen kívánságnak megfelelni egy szimpla iskolába rohanós hétköznap már nem kis teljesítmény. Csalódást viszont semmiképpen nem akartam okozni nekik így hajnalok hajnalán felkeltem, hogy elkészítsem az amúgy nem túl bonyolult sütiket, egy browniet és egy meggyes pitét. Felakasztottam a lampionokat és nyolcas formába rendeztem a teamécseseket. Megterítettem, közben megittam a kávémat majd megkértem Hannát, hogy a telefonján keresse meg a szülinapos zenét, hogy azzal ébresszük fel a két szülinapost, akik nagyon várták ezt a napot. Mindig nagyon szeretem hallani ahogy a kis talpuk dobog a lépcső ahogy rohannak lefelé de most különösen varázslatos volt. Kócos, álmos boldogság az arcukon. Izgatott kicsomagolás és Hanna egészen különleges ajándéka a két kis doboz, amelyek festési technikáját valamelyik internetes oldalon látta és az alapján valósította meg. (azóta már a gumikarkötő őrület miatt felhalmozódott gumikarikákat tartják benne)




A két süti sikerült már jobban is de jólesett a kakaó és a második kávém mellé. És mielőtt nagyon belemerültünk volna az ünneplésbe ránéztünk az órára és egyszerre kiáltottunk fel- te jó ég elkésünk! Így aztán a varázsbuborék kipukkadt és olyan hétköznapi feladatok következtek, mint a fogmosás, fésülködés, öltözködés némi sürgetéssel megspékelve.








A szülinapi bulit az ő kérésükre a Millipop Mosolygyárban tartottuk. Az előre nyomtatott meghívókat szerettük volna valahogy feldobni így tortapapírba csomagoltuk őket és raffiával masnit kötöttünk rá. Szerintem nagyon elegánsra sikeredett és a lányok is büszkén osztották szét az osztályban a meghívottaknak. A meghívóval való pepecselés nagyon fontos szerintem,mert ezzel nagyon jól rá tudunk hangolódni a nagy napra és a legtöbb kreatív ötlet is ekkor pattan ki a fejünkből. Most is így történt és ezt akkor is úgy gondolom ha ez a tevékenység most egy napra esett a reménytelenül sok iskolai füzet és könyv becsomagolásával.






A buli első felében nem nagyon láttam az ünnepelteket sem a meghívottakat, mert a hatalmas mászókomplexum elnyelte őket. Időnként azért odarohantak hozzám egy puszira de aztán repültek is tovább a csúszdákra, trambulinra vagy labdatengerbe. Addig én a termet csinosítgattam vagy ha jobban tetszik tettem kicsit személyesebbé az általam hozott fénykép válogatással, amit füzér szerűen akasztottam ki. Szeretem nézni hogyan változtak, mennyit nőttek és a vendég gyerekeknek is érdekes volt látni milyen volt egy-kettő-három-négy-öt-hat-hét-nyolc évvel ezelőtt Eszter és Noémi.











Vittem magammal három kígyó szendvicset is, mert egyrészt nagyon mutatós, másrészt nagyon finom és biztos voltam benne, hogy az ugrabugra után meg fognak éhezni.
A hagyományos "Ki tud többet az ikerlányokról?" című totó most sem maradhatott ki. Örömmel veszem észre egyébként, hogy mennyi anyuka vette át az ötletet. Egyre több buliban találkozom hasonló kvízzel. Egyébként pont jókor jött, ezzel lenyugtathattam a felpörgött gyereksereget.
Gipszfestés is volt (naná!) Az egész műhelyet elfoglaltuk, bármit festhettek a gyerekek és nagy örömmel láttam, hogy módfelett élvezik is meg persze haza is vihették, így nemcsak az ünnepelt kapott ajándékot, hanem a meghívottak is.







Az ajándékozás is úgy zajlott le, hogy kölcsönös legyen az élmény vagyis mindenki kapott öt zsetont a kedves és nagyon jól eltalált meglepetésekért cserébe, amit a játszóház egyik sarkában felállított csillogó, villogó, zenélő, vibráló gépek valamelyikébe kellett bedobni. Jó kis levezetése volt ez a bulinak, a szülőkre bíztam a gyerekek elráncigálását, mert bizony nem nagyon akartak hazamenni, ami szerintem egyértelműen azt jelenti, hogy ez a nyolcadik buli is igen jóra sikerült.

Hogy mennyire jól? Napokkal később egy anyuka elkapott az iskola aulájában, hogy elújságolja, hogy a kislánya szerint a legjobb buli eddig az életében az Eszti és a Noncsi bulija volt és a saját zsúrját is csak ott tudja elképzelni. Hát ennyire.


Este kipirulva, fáradtan bontogatták az ajándékaikat a nyolc éve született kis csodáim, akik csak egyidős testvérek hiszen annyira mások mindenben. Nagy kincsek ők a nővér státusszal 8 éve "büszkélkedő" vagy a nővérséget 8 éve tűrő Hannával együtt.


2014. szeptember 23.

Vakációs tervek és pipák a falon




A Vakációs terveink című faliújságunk ötösre vizsgázott. Az idei nyarunk úgy alakult, hogy mindenféle okok miatt nem terveztünk hosszabb kiruccanást külföldre, és belföldre is csak rövideket. A jópofa tematikus táborok közötti időszakot használtuk ki arra, hogy a betervezett programoknak végre eleget tegyünk és este elégedetten rajzolhassák a lányok a pipát a megfelelő négyzetbe. Íme egy kis válogatás a legjobbak közül.

Jó ötlet volt üres, biankó négyzeteket is hagyni, mert mindig jött valami új kívánság vagy nekem jutott eszembe egy olyan program, hely, ahová régen nem jutottunk el vagy eljutottunk de annyira jó volt, hogy ismétlésért kiabált mindenki.

A faliújságot rugalmasan kezeltük, azaz nem szomorodtunk el ha valamelyik nem teljesült. Így például a többnyire vacak idő miatt eszünkbe se jutott Balaton, se a Velencei tó. Abban a pár napban, amikor kánikula volt, élveztük a saját otthonunk adta hihetetlen szerencsénket, azt, hogy saját strandunkban lubickolhattunk, a saját palacsintánkat, főtt kukoricánkat, fagyinkat ehettük. A lányok fáradhatatlanul ugráltak be a medencébe, hogy annak fenekéről felhozzák az előzőleg bedobált műanyag állatkákat és a konyhából elcsent kanalakat. Igen. Idén nyáron ez volt a megunhatatlan vízi játékuk.





Voltak legeslegjobb programok, akadtak nagyon jók és simán csak jók. A Tarzan park a maga vizes részével például szenzációs szerintem. Kulturált és bebizonyosodott, hogy két óra kevés, annyi de annyi a lehetőség. Élveztem, hogy mindent kipróbálhattak a felnőttek is és azt hiszem a lányok is szeretik, hogy nem esik nehezemre velük együtt trambulinozni, mászni, lógni. Ez a város legjobb fizetős játszótere, amit még Hanna sem talált cikinek a maga majdnem 11 évével.

A Budakeszi Vadaspark is kellemes élmény volt az állatbemutatónak köszönhetően és annak, hogy ez végre egy olyan hely, ahol a kiírások mellett nem megy el csak úgy az ember, hanem szinte várja, hogy elolvashassa a következőt, annyira kedvesen, gyereknyelven, mégis okosító módon van megfogalmazva. Az állatsimogatóban időztünk a legtovább, ahol tekintettel arra, hogy ez egy vadállatokat bemutató állatkert végre nem kecskéket és juhokat lehetett sétálni hanem szelíd ám azért kellően óvatos őzikéket.


A Cat Cafét, ahol válogatottan különleges cicákat lehet simogatni (kézfertőtlenítés után!)kávézás, forró csokizás, sütizés közben- nagyon szeretik a lányok. Szerencsére nemrég újra megnyitott, új és lelkes tulajdonosokkal. Ez is pipa.

Bringó-hintózni minden évszakban el szoktunk menni, ahogyan Libegőzni is. Eközben a két tevékenység közben jól lehet követni, pontosabban csodálni az évszakok változását. Pipa került mindkét rubrikába és megállapítottuk, hogy még mindig megunhatatlan.




A Dunán való hajókázás is megunhatatlan így az se maradhatott ki. Persze be nem állt a szám, nem bírtam megállni, hogy ne tartsak idegenvezetést sokadszorra a lányaimnak de azt hiszem nem bánták, sőt volt, hogy helyettem fejezték be a mondatot.


Szabadtéri színpad pont is szerepelt a vakációs falon. Azt hiszem vakmerőség lett volna ezen az esős, borongós nyáron előre megvenni a jegyeket így inkább biztosra mentünk, amikor felhőknek nyomát se láttuk. Hannáék idén veszik János Vitézt így kapóra jött a Városmajori Szabadtéri Színpadon a János vitézt látnunk méghozzá egy nagyon ötletes, szokatlan feldolgozásban aminek a végén ráadásul mindenki elkészíthette a saját János vitézét is.


Legeslegjobb program volt még a Familypark a magyar határtól néhány percre ahol ugyan már kétszer jártunk ám érdemes minden évben elugrani, mert folyamatosan fejlődik, újabb és újabb attrakciókkal egészül ki. Amikor először jártunk ott, a kicsik még a babakocsiban nyűglődtek és Hannával élveztük a neki való körhintákat. Második alkalommal a kicsik harmadik születésnapját ünnepeltük az osztrák vidámparkban töltött órákkal és egy éjszakát a közeli hotelben szálltunk meg. Most, harmadszorra élveztük a legjobban, egyrészt, mert mindhárman elérték azt a testmagasságot, amivel bátran felülhettek a legvadabb hullámvasútra és minden egyébre és nyafogások, fáradtság nélkül egy egész napot el tudtunk tölteni a parkban, ahol nagyon de nagyon sokan voltak mégsem kellemetlenül és 15 percnél tovább semmire se kellett többet várakozni. Nagyon megmaradt bennem ez a nap, megjegyeztem, mert ritka egyetértésben, harmóniában, nevetésben, sikításban, izgalomban telt minden perce. A három gyerekes családmodell bizonyos esetekben egyébként okozott némi fejtörést nekünk, mert hát a kicsik mellé mindenképpen kell egy felnőtt, kiváltképp ha vad hullámvasúton megyünk de akkor ott van Hanna még, aki maga 10 évével bátor ugyan de én kevésbé-hát akkor hogy legyen, hogy férünk be kétszemélyes kocsikba ennyien. Megoldottuk, aztán Hanna is rájött, hogy ő egyedül is szívesen sikongat és én is láttam, hogy biztonságos ott minden.









A közeli Naplás tóhoz madárgyűrűzés idején ugrottunk ki és nagyon jól tettük, mert bizony kerti és barát poszátát ritkán tarthat az ember a tenyerében és egyébként is mostanában nagyon érdekel bennünket minden madárral kapcsolatos okosság, márpedig az MME munkatársai itt nagyon sok érdekességet mutattak és meséltek.



Rossz időben se kellett lemondani a pancsolásról, egyik nap az Aquaworld-ben lubickoltak a lányok Zoltánnal amíg én a Ramada kávézójában nyugodtan, zavartalanul regényt olvastam. Szerintem ők is és én is feltöltődve ültünk be az autónkba.


A kicsik reklamáltak, hogy idén nem ültek repülőn így gondoltam egyet és elvittem őket a Ferihegyi Repülőgép Emlékparkba. Gyorsabban vert a szívem, mert egy kis darab ott maradt ám belőle Ferihegyen, első munkahelyem helyszínén. Én még repültem a ma már múzeumi tárgyként bemutatott TU154-es és TU134-es gépeken is. Őrület. Volt ott egy lelkes fiatalember, aki válaszolt a kérdéseinkre, megmutatta a feketedobozt, ami nem is fekete. Légi utaskísérőnek képzeltük magunkat, felszolgáltunk, köszöntünk az érkező utasoknak. A hab a tortán a konténerben berendezett szimulátor volt, ahol egy türelmes srác segítségével Eszter és Noémi sőt Zoltán is eljátszhatott egy fel- és leszállást. Mondjuk nekem még lennének ötleteim hogyan tehetnénk még érdekesebbé, profibbá a kiállítást meg az egész helyet. Kis erőfeszítéssel valóban különleges látogatóközpont lehetne.




A sok-sok-sok belépőjegyet aztán beragasztottuk a vakációs naplóba, amibe idén először a kicsik nemcsak rajzoltak hanem írtak is. Jó lesz lapozgatni hideg téli estéken a többi kötettel együtt.