RSS

2015. május 14.

Fújhattuk






Biztosan minden családban vannak kedvenc bögrék, kedvenc csészék, poharak, amiből jobban esik a kakaó, kávé vagy akár a csapvíz. Nekünk is van jó néhány, ám a legújabb három poharunk egyik nyomába sem érhet. Hogy miért? Mert annak a három pohárnak a gyártási folyamatát nemhogy nyomon követhettük de aktív részesei is lehettünk. Felbecsülhetetlenül drága, eszmei értéke van, épp ezért a szokásosnál is óvatosabban forgatom a szivacsot mosogatás közben. Ha ugyanis összetörne, kénytelenek lennénk újra a Mártába autózni, hogy a Parádi üveg manufaktúrában egy újat fújjanak maguknak a lányok.


A húsvéti szünetet töltöttük a Mátrában, egészen pontosan Parádfürdőn méghozzá egy olyan hotelben amelyikre már régóta -de leginkább idegenvezető tanulmányaim óta- "fájt a fogam" merthogy rajongok az olyan szállásokért, amelyiknek a falai mesélni tudnak, amelyiknek története -sőt történelme van. Nos az Ybl Miklós által tervezett Erzsébet Park Hotel ilyen és bár jelentős átalakuláson ment keresztül az évek során ráadásul új, modern szárnyat is kapott , azért kívülről még megőrizte a fénykorát- azaz az 1880-as éveket idéző- báját.


Mivel a lubickolást is meg lehet unni, tartalmas programok után kezdtünk nézni. Elautóztunk a Sástóhoz ahol jeges szél nehezítette sétánkat és ami miatt még a kilátót is lezárták. Mire Kékestetőre értünk már -húsvét ide vagy oda-, majdnem bokáig ért a hó és még jegesebb szél fújt, mint lentebb, ám "csakazértis" készítettünk pár fotót Magyarország legmagasabb pontján és az ott viszont nyitva talált erősen szocreál kilátó tetejére felmentünk igaz kapaszkodtunk erősen attól való félelmünkben, hogy valamelyikünket kirepíti onnan szél, így csakhamar a kávézóban kötöttünk ki.


Másnap aztán egy sokkal melegebb programban volt részünk, amelyik bizony bekerült a felejthetetlen élményeink közé.

Egyszer volt hol nem volt volt egyszer Parádsasváron egy nagy üveggyár, amelyik Magyarország legősibb, több mint 290 éves múltra visszatekintő üveggyára volt. Kézi gyártási technológiával állított elő különféle kristály kelyheket, poharakat, díszárukat. 2000. után aztán csődbe ment, és 2005-ben véglegesen bezárta kapuit. Az egykor szebb napokat látott gyár az enyészeté lett, kísérteties látványt nyújt és maximum egy horror film forgatási helyszínének lenne jó.


Néhányan azonban nem nyugodtak bele, hogy többé nem fújhatnak üveget és egy kisvállalkozás (Art Glass Parád Kft.) keretein belül újra dolgoznak. Hagyományos módon fújják az üveget a kis műhelyben és tudományukat a kíváncsi turistáknak is szívesen megmutatják. Mi is a kíváncsi turista kategóriába tartozunk ezért reggeli után azonnal indultunk bár aggódtam, hogy ha túl korán megyünk akkor nem lesznek felfűtve a kemencék. Ma már nem gondolnék ilyen butaságot, mert az üveghutát bemutató hölgy részletesen elmagyarázta az üveggyártás folyamatát így megtudtam azt is, hogy nem kapcsolják ki a kemencéket, mert nehezen érné el újra a kellő hőmérsékletet Azt a lányok is tudták, hogy az üveg homokból készül de még sosem láttuk milyen az a homok. Most megmutatták ezt is de megsúgták, hogy nem ezt használják a kis műhelyben, mert ennek a megolvasztásához nagyobb teljesítményű kemence kellene, olyan pedig csak a régi, nagy gyárban volt. Manapság import üveg lencse darabkákat lapátolnak a kemencébe, ezt színezik aztán kedvükre és formálják a kívánt pohár, kehely vagy üvegrózsa alakra.



Éreztük az izzó kemence melegét, láttuk hogyan fújják a mesterek az üveget. Mindig azt hittem, hogy a fújás maga nagyon nehéz fizikai munka de kiderült, hogy szó sincs erről. Be is bizonyították, mert Hanna, Eszter és Noémi is fújhatott egy üveglufit ami aztán csilingelő hangon "kipukkadt".



Az üveghutában lehet venni ajándéktárgyakat ám a legkülönlegesebb mind közül a saját készítésű pohár Erre fizettük be a lányokat, akik kiválaszthatták milyen színnel szeretnének dolgozni. Egy kis plusz pénzért stronciumba is meghempergették a félkész poharakat, mert ennek az anyagnak az a tulajdonsága, hogy 3mp-nyi napfénytől egész éjjel világít. Nem tudom minek kell egy pohárnak sötétben világítani de a mi lányaink ragaszkodtak ehhez a művelethez így van most három, sötétben világító füles poharunk. Hannáé kék, Eszteré zöld, Noémié pedig barna.







Engem a talpaspohár talpa izgatott mindig, hogy az miként kerül a pohár aljára. Azt is megmutatták méghozzá türelmesen válaszolgatva a kérdéseinkre. Lásson csodát! Így kezdődik a látványosságot hirdető szórólap szövege. No hát mi láttunk!


Nagyon izgultak a fújás előtt de nem kellett, mert ott volt a mester mellettük és segítette, bátorította őket. A fület boszorkányos ügyességgel és gyorsasággal tette rá a szaki.
Már csak a temperálás maradt hátra (Na milyen szakszavakat tudok? ) Ez azt jelenti, hogy egy másik kemencébe kerülnek a poharak, hogy ne pattanjanak szét az illesztett felületek a feszültségtől. Másnap mehettünk az elkészült, szájcsiszolt poharakért, amit gondosan becsomagoltak és amelyek így épségben hazaértek és a konyhaszekrény VIP polcán sorakoznak.

2015. április 23.

Ment a gőzös






Vártuk már a tavaszi szünetet a húsvéttal együtt, hogy kicsit kiengedjük a gőzt, mert hát nemcsak a gyerekek de mi felnőttek is elfáradtunk a mindennapi rutinban. Igen. Jó volt kiengedni kicsit a gőzt és ezúttal szó szerint értem, hiszen Húsvét hétfőn a MÁV Nosztalgia jóvoltából egy igazi gőzmozdonyos utazásban volt részünk a nem túl távoli, ám megunhatatlan Gödöllőre.

A Nyugati pályaudvarról indult a gőzös, aminek a füstjét már messziről lehetett látni aztán persze érezni is. A nem mindennapi látvány sok bámészkodót vonzott. Kíváncsi lennék hányan maradtak le aznap reggel a vonatokról... Kattogtak a fényképezőgépek, mindenki szelfit akart a fekete masinával.



A gőzös szuszogását hallgatva mi mindenesetre azonnal azt éreztük, hogy visszatértünk abba az időbe, amikor még kalapban és elegáns ruhában utaztak a hölgyek vagyis máris a boldog békeidőkbe képzeltük magunkat, ami csak fokozódott, amikor elfoglaltuk a párnázott, vörös, bársony ülésekben helyeinket. Ösztönösen egyenesebben ültünk, a lányok figyeltek a tartásukra azaz a nosztalgia kocsihoz méltón viselkedtek-legalábbis az első néhány percben. Komolyan. Még a rágógumikat is kiköptük... Sípolva, nagy füstöt eregetve zakatolt ki a vonat a pályaudvarról és nekünk gyorsabban kezdett dobogni a szívünk úgyhogy jól jött a MÁV nosztalgiás utak idején kínált áfonya likőr. Nem bántuk volna ha sokkal messzebbre tartott volna velünk a vonat.




Az ablakon kibámulva azt tapasztaltuk, hogy mindenki mosolyog. Az autók lelassítottak, az emberek egy pillanatra megálltak és integettek mi pedig vissza nekik méghozzá hihetetlenül büszkén, hogy egy igazi gőzössel utazhatunk.
Még épp időben be tudtuk fejezni a MÁV Nosztalgián már jól megszokott totó kitöltését, amivel egyébként utazást lehet nyerni vagyis tényleg van tétje- amikor megérkezett a Királyi Váró elé a vonat. Persze van Gödöllőn hétköznapi váróterem is, ám az időutazáshoz csakis a nemrég a Norvég Alap támogatásával csodaszépen megújult Királyi Váróba való érkezés elképzelhető és ezt a szervezők is jól tudták. Mondjuk szívesen találkoztunk volna Erzsébet királyné és Ferenc József hasonmásával- ám ez most elmaradt. Helyette viszont egy részletes és érdekes tárlatvezetésben volt részünk a teremben.


Innen az utasok egy része egy lovastanyára ment tovább fakultatív program keretében, a másik fele pedig a kastélyba, ahol javában zajlott a húsvéti forgatag. Mivel mi tavaly már részt vettünk a kastély tárlatvezetésén és még nem felejtettük el az ott elhangzottakat, úgy döntöttünk ezúttal nem tolongunk. Helyette kipróbáltuk a játékokat, vettünk vásárfiát majd elindultunk, hogy felfedezzük a város nevezetességeit -de legfőképpen a cukrászdáit.

Ottlétünk idején találkoztam ismerősökkel, akik meglepődtek amikor elárultam nekik, hogy vonattal érkeztünk Gödöllőre. Furcsán néztek rám és nem értették hiszen több ideig tart az út a Nyugati pályaudvarig, mint a kertvárosból, -ahol lakunk- eljutni Gödöllőig. Aztán persze amikor elmagyaráztam nekik ugyanazt, amit az előbb leírtam, megértették és azt hiszem kicsit bánták is, hogy ők autóval érkeztek és talán azóta már le is foglalták a következő gőzmozdonyos kirándulásra szóló jegyeiket, hogy az ő kislányuk is királylányként utazhasson.




Érkezéskor még megnézhették a lányok a kazánt ahová fáradságos munkával lapátolják be a szenet, bár ebből a fáradságból nem sokat vettünk észre hiszen mosolyogva válaszoltak a masiniszták minden kérdésünkre. A lányok kicsit kormosak lettek és füstszagunk volt egészen addig amíg le nem zuhanyoztunk. Nem bántuk. Bátran kijelenthetem, hogy a mi családunk minden tagját elég alaposan megcsapta a gőzmozdony füstje.





2015. április 2.

Kirakja






Szerintem ez nagyon nagy dolog ezért itt a blogban is megörökítem, hogy Hanna 11 évesen és 3 hónaposan ki tudja rakni a bűvös kockát.

Nem tudom, hogy a Rubik kocka 40. születésnapjának köszönhető, hogy újra divatba jött a kocka Magyarországon, mindenesetre a suliban sokan forgatják ( sőt ki is tudják rakni) de láttam, hogy a gyermekvasutasok körében is népszerű, aztán már a buszon, metrón is egyre több gyerek kezében láttam a hivatalosan térbeli logikai játéknak hívott kockát. Próbáltam megkeresni a szekrény mélyén azt amelyik még az enyém volt és amelyik maximum akkor volt kirakva ha szétszedtem erőnek erejével majd újra összeillesztettem. Meg is látszott rajta az igénybevétel, mert amikor megtaláltam, elég ütött-kopott volt és nehezen is tekeredett. Kapóra jött Hanna névnapja, így anyukámtól egy újat kapott bár ez sem versenykocka hanem egy sima de azért Rubik logóval ellátott játék.

Innentől kezdve Hanna mindenhová magával vitte. Bújta a youtube-ot, profiktól kérdezősködött és eljutott odáig, hogy ahogy ő fogalmazott-már csak egy algoritmus hiányzott a teljes sikerhez. Nekem már ez is csoda de ő nem adta fel és egyszercsak felkiáltott, hogy MEGVAN, SIKERÜLT és azt is, hogy mostantól kezdve bármikor kirakja színhelyesen.

Azóta nem győzzük összekeverni neki. És mivel átlagban 2-3 perc alatt kirakja vagyis már nem kihívás többé számára, azt javasoltam, hogy próbálja meg egy kézzel vagy csukott szemmel, mint a bajnokok. Vagy tanítson meg engem rá. Na az aztán tényleg nagy kihívás lenne!

Büszke, büszke vagyok rá!

2015. március 31.

Nyuszi hopp




Az utóbbi idők legjobb döntését hoztam akkor, amikor valódi, élő, hófehér nyuszival leptem meg a lányokat húsvétkor. Egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy már túl nagyok ilyesmihez, már biztosan nem fognak lelkendezni annyira egy igazi nyuszitól de hamar elvetettem a gondolatot és azt gondolom az sem véletlen, hogy a facebookon, a XVI. kerületi anyukák oldalon nem véletlenül jött velem szembe egy kedves hirdetés, miszerint kedves kis nyuszi kölyköket lehet kölcsönözni méghozzá jelképes összegért, amiből még vissza is kapunk ha épen, egészségesen adjuk vissza gazdájának.


Ahhoz képest, hogy egy-két nap vendéglátást terveztem a nyuszinak, egy egész hétig maradt. Egy hétig kényeztettük, legeltettük a fűben, simogattuk selymes bundáját, becézgettük, etettük, itattuk, gyönyörködtünk benne.

A legodaadóbb gazdája persze Eszter volt, aki híres az állatok szeretetéről. Hanna és Noémi is boldog volt, hogy egy légtérbe van velünk egy ilyen bájos jószág de Eszter volt az, aki napot többször megölelt és elmondta mennyire boldog.
Mindenféle történeteket gyártottam arról, hogy a nyuszi, -akit Hópihének neveztek el- valójában a Húsvéti Nyúl egyik küldötte vagy gyereke és van neki sok még persze. Záporoztak a kérdések, sarokba akartak szorítani. Zoltán se kímélt de mindig volt valami válaszom, amivel lenyugtattam őket. Kinőttek persze a meséből érzik az ellentmondásokat, látják a boltok csokinyuszi kínálatát mégis hisznek az illúzióban és ez olyan jó. Hanna meg jó kis cinkostárs. Ez valami olyasmi, mint ahogyan mi felnőttek a színházat vagy a mozit befogadjuk. Tudjuk, hogy nem valóság, mégis elhisszük. Varázslat és csoda kell az ünnepek alatt és nem is az a legfontosabb, ki hozza az ajándékot, hanem hogy az a valami olyasmi legyen, amire igazán vágynak. No mármost én ezt nagyon jól kitaláltam. Ráadásképpen még volt tojás keresés és kaptam hárman egyet abból a most divatos és aranyárban mért intelligens gyurmának hívott gyurmalab-ot, amiért szintén nagyon sokszor kaptam ölelést és amit én mindig elhárítottam kedvesen, mondván, hogy nem én érdemlem, hanem az a bizonyos húsvéti nyúl.



Egyébként természetesen nem maradt el a locsolás sem és a tojásfestés is nagyon jó hangulatban telt. Idén a kifújt tojásokat befestés után modern lakkfilccel ám hagyományos mintákkal láttuk el, lévén, hogy viaszt és írókát már nem árulnak a papír írószer boltokban. Szerintem nagyon szépek lettek és külön jó, hogy a mai technikát ötvöztük a régivel.


Esztertől kaptam egy kedves rajzot, Noémi pedig egy olyan képeslappal lepett meg, amihez a ceruzahegyezéskor keletkezett forgácsot használta fel. Jövőre lehet, hogy ilyen típusú képeslapot gyártunk majd a gyerekekkel, mert annyira megtetszett.


A "Mi legyen a húsvéti sütemény" kérdést a lányok oldották meg. Egy remek francia filmet néztem meg a moziban barátnőmmel és mire hazaértem ott figyelt a hűtőszekrényben az a bizonyos madárfészek torta, amit Hanna egy jó kis csajos oldalról lesett el és már akkor eldöntötte, hogy ezt elkészítik nekem. Hát, mit mondjak? Gyönyörű, különleges és finom is lett szóval legalább akkora örömöt okoztak vele, mint én nekik a nyuszival.



Nyuszikától érzékeny búcsút vettünk de a fényképek valamelyest kárpótolnak bennünket a hiányért. Egyébként ha két papírfület ragasztanánk tengerimalacunk fejére majdnem úgy nézne ki, mint Hópihe...Igen, ezt a nevet adták a puha kis gombócnak, akire sokáig fogunk emlékezni biztosan.

2015. március 26.

Musical

Most, hogy már tényleg itt a tavasz és előtérbe kerülnek a szabadtéri programok, gyorsan lejegyzem milyen színházi élményekben volt részünk az utóbbi időben.


Középiskolás koromban nagyon szerettem a musicaleket. Abban az időben minden lány szerelmes volt Sasvári Sándorba és Homonyik Sándorba is. (Tényleg ő hová tűnt? ) Ahogy idősödtem egyre kevésbé tudtam rajongani ezért a műfajért. Egyetlen örök kedvenc maradt, a Jézus Krisztus szupersztár. Nos, most, hogy három lányomból egy már hallani sem akar gyerekdarabokról de a felnőttekhez persze még kicsi, így hát a musical érdekli. Hannával négy musicalt néztünk meg méghozzá anya-lánya program keretében.


Az egyik az Operett színház társulata által előadott ám a jól ismert terepen, a Magyar Színházban előadott Abigél volt. Látványos, sok szereplős darab, ami nem okozott csalódást a könyv és a film után. Külön említést érdemel az is, hogy kristálytisztán lehetett érteni a dalszövegeket és persze, hogy kedvenc színésznőm Udvaros Dorottya alakította Micit.
Otthon azért megnéztük a tévéfilm változatot is a karácsonyra kapott két lemezes dvd-n, azt amelyikben Szerencsi Éva játssza Vitay Georginát. A kicsik is követték az eseményeket persze nem ártott időnként történelmi magyarázatokat is adnom, hogy jobban megértsék a történetet de összességében nagy hatást tett rájuk, pont úgy, mint rám amikor először láttam.


5*****/5

Szintén a Magyar Színházban láttunk egy kevésbé ismert vagy csak kevésbé reklámozott ám annál nagyszerűbb Broadway musicalt, az Into the woods-ot vagy ha jobban tetszik magyarul, akkor a Vadregényt. Ez 12 éven felülieknek besorolást kapott, ami nem véletlen, mert a második felvonásban azért van vér és elég ijesztő momentum is, ami nem való kisgyereknek. Ennek ellenére mindig akad pár elvetemült szülő, aki azt hiszi egy mesemusicalre vett jegyet. Ebben a darabban a dallamok nem fülbemászóak legalábbis első hallásra. Én kétszer láttam és másodszorra ha lehet még jobban tetszett és azon kaptam magamat, hogy a cseppet sem könnyű dalokat dúdolom vagy énekelem. Ez is nagyon látványos, szép jelmezes, ötletes mega produkció. Hanna is élvezte. Egyébként moziban is játsszák a mucicalből készült filmváltozatot.




5*****/5


Az Operaház fantomját Hannával láttam először vagyis megvártam, hogy legyen egy lányom és elérje azt a kort amikor szerintem élvezetes neki egy ilyen volumenű musical. Hála Reni barátnőmnek sikerült jó magasról de pont ezért izgalmas helyről végignéznünk a darabot. Kentaur díszletei bámulatosak voltak és már tudjuk miért teltházas évek óta az előadás.



5*****/5

A Macskákra még karácsonykor kaptuk meg a jegyeket sógornőmtől. Hát igen. Ez is mindig teltházas pedig éppen most ünnepelte a magyarországi bemutató a 30. születésnapját. Zoltán, aki nagyon szereti ezt a musicalt kicsit nehezményezte, hogy én kísértem el Hannát de pont amiatt akartam én vele menne, mert ez a musical eddig kimaradt az életemből. Nos, annyira nem voltunk elvarázsolva tőle. Fáradtak voltunk vagy nem tudtunk azonosulni a történettel, amelynek dalszövegeit legtöbbször nem is értettük? Nem tudom. Mindenesetre mi azon kevesek közé tartozunk akiknek nem ez lett a kedvenc musical-ük.



4****/5

2015. február 24.

A vágány mellett tessék vigyázni!






Hanna már megszokta, hogy gyermekvasút helyett állandóan úttörővasutat mondok úgyhogy előre is elnézést kérek ha írásban is elrontom a rendszerváltás után átnevezett kisvasút nevét. Úgy emlékszem én is nagyon szerettem volna a vasutas gyerekek közé tartozni. Hogy miért nem lett belőlem mégsem váltókezelő, jegypénztáros, kalauz arra már nem emlékszem. Talán nem voltam elég jó tanuló, talán szüleim nem vállalták a város másik végébe való szállítást vagy csak nem voltam kellően elszánt? Nem tudom.

A suli aulájában láttam meg a gyermekvasutas jelentkezésről szóló plakátot, amit aztán megmutattam Hannának aki olyan lelkesen vágta rá, hogy igen, nagyon nagy kedve lenne a tanfolyamhoz, hogy éreztem nincs visszaút.

Az biztos, hogy a jelentkezés feltétele most is a jó bizonyítvány, a jó tanulmányi átlag volt. Ezzel nincs gond úgyhogy magabiztosan töltöttük ki a jelentkezési lapot. Hanna osztályfőnökétől is kellett egy pár mondatos ajánlás amit meg is kaptunk és mivel nagyon szépre sikeredett jó sokszor el is olvastunk.

A beiratkozás a hűvösvölgyi oktatóközpontban volt. Itt egy hosszú szülői értekezleten kellett részt vennünk. Ezt Zoltán vállalta magára mert nekem egyéb elfoglaltságom akadt, nevezetesen egy hat fős angol csapatnak kellett biciklis városnézés keretében megmutatni Budapest nevezetességeit.

Hanna megkapta tankönyveit és az is kiderült, hogy a "C" osztályba került. Nekik aznap máris elkezdődött a tanítás és legközelebb csak este találkoztam vele a Széll Kálmán téren, ahová lekísérték a megszámlálhatatlanul sok gyereket.

Az elméleti oktatás egyébként nekünk nagyon kedvező helyszínen, az Erkel Színház mellett lévő patinás MÁV oktató központ épületében zajlik péntek délutánonként. A bonyolult és összetett órarendet kifüggesztettük a faliújságra nehogy elfelejtsünk valamelyik alkalommal elmenni a Hűvösvölgybe vagy a belvárosi helyszínre.

Nagyon de nagyon profi a szervezés. Felnőttek a tanárok de ifik kísérik és szórakoztatják a gyerekeket de valami olyan hozzáértéssel, szervezettséggel, kedvességgel, odaadással, hogy csak ámulok bámulok. Az e-mailen kapott értesítők, levelek minden szava a helyén van. A zebrán való átkelésnek is van forgatókönyve. Ilyenkor sárga mellénybe bújnak az ifik és így intik türelemre az autósokat. Az elköszönésnek is megadják a módját. Körbe állnak és csak egy jó hangos csatakiáltás után indulhatnak haza.


Az egésznek máris olyan tábori hangulata van pedig csak most kezdték és még az unalmasabb elméleti résznél tartanak. Ugyanazokat a játékokat játsszák várakozás közben amelyeket én is játszottam nyári táborokban. Ugyanazokat a dalokat éneklik, amiket én is énekeltem tábortűz idején haj de sokat. Ehhez, mármint az énekléshez van segédanyaguk is. Daloló a címe annak a füzetecskének amit egy egész napa kisajátítottam magamnak. A lányok csak annyit vettek észre, hogy egymás után felkiáltok, "De hisz ezt ismerem!" "Jaj ez volt a kedvencem!" Hú ez nagyon jó, ezt hallgassátok meg!" Ők pedig végighallgatták ahogy eléneklem nekik a Chippolínót, a 3 kicsi naspolyácskát, a 16 tonnát, a Fenn a falon van egy kicsi bolhát vagy az Ohiot. Benne vannak olyan klasszikusok, mint a Szállj el kismadár vagy a Valaki mondja meg és egy csomó Koncz Zsuzsa, Bródy dal. No hát ezeket fogja Hanna megtanulni, ezeket fogja énekelni szolgálaton kívül.


A tankönyve jó vaskos és bizony majd vizsgáznia kell az anyagból. Barátnőm nagyfiától, aki 3 évig vasutazott azt a tanácsot kaptuk, hogy ha jót akarunk Hannának akkor figyelmeztessük, hogy ne hagyja az utolsó pillanatra a tanulást. Eddig betartotta ráadásul élvezettel számol be mindig a tanultakról én meg élvezettel hallgatom. Már tudom mennyi a nyomtávolság, milyen tervek voltak a gyermekvasút megépítésére. Kívülről fújjuk az állomáshelyeket és egy csomó szakszót ismerek. Szóval ha én nem is lettem úttörővasutas a lányom igen. Alig várom, hogy a sötétkék egyenruhában, a kis sapkában indítsa majd a szerelvényt vagy hogy lássam milyen ügyes kis jegypénztáros vagy hangosbemondó és biztos az is, hogy oda-vissza és újra oda meg vissza utazunk majd a kis vonaton amelyiken ő lesz a kalauz, mert tudom, hogy felemelő érzés lesz átadni a jegyeket, amelyeket majd ő lyukaszt ki.

Remélem sokat nyújt a kisvasutas lét Hannának. Olyan élményeket, olyan közösségi életet amelyeket nagy korában sem felejt majd el. Ez lenne a lényeg. Meg a friss levegő persze.

Holdújév az iskolában


"A Holdújév kezdetét bonyolult számításokkal határozzák meg, de az esetek többségére igaz, hogy a tavaszünnep az európai naptár február 4‑éjéhez legközelebb eső újhold napján van. Ez azt jelenti, hogy a tavaszünnep mindig január 21. és február 21. közé esik. A tavaszünnep a tavasz s egyben az új év kezdete, s mint ilyen, két célt szolgál. Egyrészt alkalom arra, hogy a nagycsaládok tagjai összegyűljenek, megajándékozzák és jókívánságaikkal elhalmozzák egymást. Másrészt pedig ilyenkor kell elbúcsúztatni az óévet, megszabadulni annak ártalmaitól, illetve ilyenkor lehet a jó szerencsét biztosítani az új évre is."-Wikipédia


Hogy mi az a Holdújév azt én már négy éve tudom. Ekkor rendezték ugyanis az első vietnami ünnepséget a lányok iskolájában, igaz akkor még csak Hanna volt iskolás. A magával ragadó eseményről akkor írtam is és bár eredetileg csak ide a blogba szántam, megjelent a suli évkönyvében is.
Nos, négy év kellett, hogy újra összefogjon az iskolába járó vietnami közösség, a tanárok, a lelkes szülők és gyerekek. Én nem bánnám ha minden évben lenne de belátom, hogy nagy erőfeszítést, sok egyeztetést igényel egy ilyen volumenű esemény minőségi megszervezése és az is lehet, hogy ha túl gyakran lenne, már nem várnánk olyan izgalommal mint ahogyan azt most tettük oly sokan.



Ez a blog politika mentes de kénytelen vagyok leírni, hogy mekkora jelentősége van egy ilyen eseménynek akkor, amikor a kirekesztés egyre nagyobb teret hódít és amikor olyan szavak röpködnek a levegőben, hogy megélhetési bevándorló. Nekem ez is eszembe jutott amikor lehuppantam a díszterem piros ruhás emberekkel teli nézőtér egyik székére. A piros ruha volt aznap az ajánlott viselet, mert a vietnami kultúrában ez a szerencse színe. A piros a bőség, a szerencse, a gazdagság színe, ezért is piros az alapszíne minden újévi dekorációnak – Hát igen. A holdújév a vietnámiak számára valóban „piros betűs ünnep”.
A színpad előtti lépcső addigra már tele volt gyerekekkel, akik csak arra vártak, hogy énekes Kati néni vezényletével elénekelhessenek egy hagyományos vietnami gyerekdalt mégpedig félig vietnami nyelven, félig pedig magyarra fordítva. A dalocska vidám volt én mégis megkönnyeztem. A lányok sokat gyakorolták a dalt itthon így már félig-meddig ismertem de így együtt hallva őket-, a sok-sok vietnami származású és magyar kisgyerek torkából egyszerre felharsanva -tényleg libabőrös lettem.



A műsort egyébként mindenki tele hassal nézte végig, merthogy a vietnami szülők jóvoltából a folyosón tavaszi tekercstől, ráksziromtól és más megjegyezhetetlen nevű, különleges színű és állagú vietnami finomságtól roskadozott az asztal, úgyhogy senki nem maradt éhes. A tea és a kávé is vietnami specialitásból készült, egyedül az ásványvíz víz volt hazai.




Ott volt a vietnami nagykövet is akinek a beszédéből egyetlen mondatot emelnék ki,méghozzá azt, hogy attól nagyszerű és különleges program ez, hogy iskolában és iskolások szervezték. Azt már csak én teszem hozzá, hogy nem egy átlagos iskolás színvonalon hanem vérprofin és igényesen.

A két tizedikes konferanszié brillírozott. Egyik pillanatban dőltünk a nevetéstől, másik pillanatban meghatódtunk. A színpad mellé állított két kivetítő is a segítségünkre volt ha nem értettük a verset, amit szavaltak vagy a dalt amit énekeltek és olyan képeket vetítettek folyamatosan, hogy azonnal kedve lett volna mindenkinek csomagolnia és elrepülni Vietnamba.

Volt divatbemutató és tánc sőt meglepetés vendégnek a bakfis lányok nagy örömére elhívták a tehetségkutatóból ismert Benjit is. Nekem a vietnami kisebbség botos tánca tetszett a legjobban, azt bizony én is kipróbáltam volna de megtette helyettem az esemény anyja vagy ha jobban tetszik fő-fő szervezője, aki nemcsak a táncáért kapott nagy tapsot, hanem az egész rendezvényért amiről megállapítottam, hogy kinőtte az iskola falait. Annyian kíváncsiak rá, hogy alig fértünk be az amúgy meglehetősen nagy díszterembe. Nagy volt az érdeklődés a rögtönzött vietnami nyelvlecke iránt, így oda se fértem be. Nagy volt a tumultus a kézműves részlegen is ahol vietnami kalapot vagy legyezőt lehetett készíteni. A tradicionális hangszereket bemutató terembe azértbejutottunk. Ott amellett, hogy bemutatták a hangszereket, sőt játszottak is rajta, természetesen ki is lehetett próbálni mindet.


Így törtét, hogy a szürke, hideg februári napon egy kicsit mindenki elutazhatott Vietnamba és ugyanúgy, mint ahogy az egy igazi, tartalmas utazás során szokott lenni, itt is megismerkedhettek egy teljesen más kultúrával, új ízekkel, másképp hangzó zenével, énekkel, furcsa nyelvvel, szépséges tradicionális öltözékkel, ünnepi szokásokkal és persze ugyanúgy kattogtak a fényképezőgépek, mint egy tartalmas utazás alatt. Jó volt nagyon. Mert más kultúrák megismerése gazdaggá tesz és azok akik ott voltak szeretnek ilyen módon gazdagok lenni. Mondjuk Hanna Eszter és Noémi igazából is, ezért aztán azóta rágják a fülemet, hogy én is tegyek szerencsepénzt piros borítékba, mert a vietnami gyerekek is midig kapnak Holdújév idején, hogy aztán azt magukra költhessék.




A rossz képeket én készítettem, a jókat pedig az esemény hivatásos fotósa.

2015. február 9.

Édesanyám most vagyok én időben...






Noémi ezzel a dallal kezdte az iskolai népdalversenyt, ami azért is hatott meg a szokásosnál is jobban, mert még én tanultam kislánykoromban néptánc szakkörön aztán később megtanítottam Hannának, aki valamelyik évben ugyanezzel a dallal állt ki az iskola színpadjára. Most meg a legkisebb királylány, a csengő bongó hangú Noémi adta elő méghozzá gyönyörűségesen. Ez a dal nem túl hosszú de van benne hajlítás és érzelem is jó sok. Nos, Noémi úgy adta elő ahogyan azt kell. Szerintem a folyosón is hallották.

Másodikként a Megyen már a hajnalcsillag lefelé dalt adta elő, amit nagyon sokszor énekeltünk a fürdőszobában együtt. Szégyen nem szégyen, most jöttem rá, hogy nem lapos szárú- hanem lakkos szárú kiscsizma szerepel a dalban.
Szalóki Ági egyik lemezén hallható az a verzió ami nekem az etalon, ezt hallgatva gyakoroltuk sokszor. Szerintem ez is nagyon szépen sikerült.

Harmadikként a Komáromi kisleányokat énekelte el Noémi, akiről persze nem tudtam levenni a tekintetemet miközben igyekeztem élvezhető minőségű felvételt készíteni róla. Saját bevallása szerint izgult ám én nem vettem észre rajta. Később egy anyuka meg is jegyezte, hogy milyen jó kiállással, magabiztosan énekel Noémi.

A zsűri is így gondolhatta mert a KEMELT ARANY minősítést kapta az első másodikosok kategóriájában. Mivel ennek a korosztálynak nincs kerületi verseny nem a továbbjutást -, hanem a dicsőséget jelentette Noéminek a népdalverseny.
Megpróbáljuk visszakérni gyönyörű nevezési lapját hogy az oklevéllel együtt majd készíthessek neki egy fotómontázst amit aztán kitehet a falra.Legyen csak büszke magára.

Talán ő a legmuzikálisabb a lányok között. Szüntelenül furulyázik, énekel és szívesen zongorázna nem úgy, mint a nővére Hanna, akinek éppen most lett elege a zongorázásból. Láttam én, hogy nem okoz örömöt neki a gyakorlás, hetek teltek el simán anélkül, hogy leült volna a pianínóhoz. Lehet, hogy megbánja egyszer, lehet, hogy tényleg nem ez volt a neki való hangszer mindenesetre nem erőltettük és átadtuk a lehetőséget másnak, hiszen tudom, hogy tolonganak a szabad helyekért.
Egyébként érdekes, hogy én is pont ötödikes voltam, amikor letettem a hegedűt, egyszerűen nem voltam hajlandó tovább gyakorolni. Mondjuk esetemben a főbűnös a szolfézs volt, amiből egy idő után egy kukkot sem értettem. Hannával pont fordítva volt, hiszen a suliban elég magas szinten, szinte szolfézs órának beillő módon tanítják az éneket így sokszor unatkozott a kötelező szolfézs órákon.



No de hogy visszakanyarodjak Noémihez és ahhoz a bizonyos népdal versenyhez. Pár nappal a megmérettetés után meghívást kaptunk a Családbarát című magazin műsorba, hogy a kreatív sarokban népszerűsítsük a gipszfestést azon belül is a Gipszkorszakot. Szívesen mondtunk igent, mert azon kívül, hogy ez jó kis reklám nekünk, a lányoknak izgalmas látni hogy áll össze egy műsor és a tv világa nagyon izgalmas nekik. A hab a tortán az volt, amikor kiderült, hogy a műsorvezető társa aznap Szalóki Ági lesz. Nagyon izgatottak voltunk. A sminkszobában egymás mellett szépítettek bennünket.



Amikor bemutatkoztunk egymásnak, elmondtam, hogy ugyanabba az iskolába járnak a lányok, ahová valaha Ági járt. Aztán persze büszkén meséltük el neki, hogy Noémi a Gingallo lemezen hallható dal alapján készült fel az iskolai népdalversenyre és hogy mekkora ajándék neki, hogy most személyesen is találkozhat vele. Ági nagyon kedvesen válaszolt, igazán természetes és közvetlen volt és mosolygott de az igazi, a felejthetetlen pillanat mégiscsak az volt, amikor már a műsor végén a stáb legnagyobb örömére együtt elénekelték azt a bizonyos dalt . Csak azt sajnálták, hogy ez adáson kívül esett meg de ettől nekünk még nagyon sokat jelentett. Ági ellátott bennünket tanáccsal és az egekig magasztalta Noémi hangját, mi pedig megígértük, hogy a következő koncertjén ott leszünk az első sorban.

Így esett, hogy Noémi, Szalóki Ágival együtt énekelhette el kedvenc alföldi népdalát nem
sokkal az iskolai megmérettetés után. Hát ilyenek történnek velünk és én bizony nem hiszek a véletlenekben.