Erdélyhez nekem meg kellett érnem. Valahogy úgy, mint az operához és az olívabogyóhoz. Kicsit szégyelltem is magamat, hogy nagyon sok országban, városban megfordultam, de valahogy Erdély kimaradt. Bár ez sem teljesen igaz, mert egyszer, amikor a lányok nagyon kicsik voltak, egy baráti családdal autóval elutaztunk Parajdra, akkor valami kis ízelítőt kaptam belőle. Emlékszem a végeláthatatlanul hosszú autóútra. Amúgy sem szeretem a kimerítő autós utakat de arrafelé, ahol ennyire kevés autópálya van és bármikor felbukkanhat egy kivilágítatlan lovaskocsi, még kevésbé vezetnék vagy utaznék az anyósülésen bárki mellett.

Na ezért (is) jött kapóra a bejelentés, hogy az Euroexpress közvetlen járatot indít a Kincses Városként ismert Kolozsvárra, méghozzá egy harminc valahány személyes kis Embraer 120-as géppel. Az út 50 percig tart és a szlogenjük is elég meggyőző, miszerint "Landolj Kolozsváron, amíg a többiek még csak a határra értek el."-vagy valami hasonló. 

Határozott célom volt Kolozsvár minél jobb megismerése, felfedezése és Edith barátnőmmel való találkozás, aki ugyan Marosvásárhely mellett él, de megbeszéltük, hogy mindenképpen találkozunk és az ottlétem alatt egy napot egymásra és a városára szánunk.

Szóval lefoglaltam a jegyet és kerestem egy jó kis szállást is, ahol a fő szempont a belvárosi elhelyezkedés volt így aztán a nevében is Ultra Central Apartmant foglaltam le és feltűnően sokat dúdoltam a Szép város Kolozsvár kezdetű nótát.

A repülőút zökkenőmentes vagy ha jobban tetszik turbulencia mentes volt és egyedülálló szemszögből nézhettem végig (de erről nem beszélhetek sajnos… )

Kolozsvár repteréről gyorsan kijutottam, ahol a szokásos kérdezgetős módszeremmel megtaláltam a nemrég üzembe állított repülőtéri buszt, amivel bejutottam a városba. Annyira új lehetett, hogy én voltam rajta az egyetlen utas. Mondjuk lehet mások a helyi 5-ös buszt választották, ami ugyanazon az útvonalon közlekedik, egy picit olcsóbb, cserébe minden bokornál megáll. A kérdezgetős módszeremre visszatérve még annyit leírok, hogy az utam során egy kicsit zavarban voltam végig azzal, hogyan és milyen nyelven szólítsam meg ott az embereket. Angolul és kérdezzem meg, hogy esetleg magyarul is tud -e? Hiszen erre arrafelé nagy az esély. Vagy pont ezért vágjak bele rögtön magyarul? Ez meg nem udvariatlanság? Kérdeztem Edith barátnőmet, aki azt mondta ők már ezt érzik, hallják, sőt látják…. hát nekem még gyakorolni kell(ett) de elárulom nem volt gond belőle és semmilyen nyelvi problémám nem volt a két nyelvtudás birtokában.

Mivel korán reggel érkeztem és előttem állt az egész nap, a szobámat viszont csak háromkor foglalhattam el, a  csomagomat, ami egy cabin baggage méretű hátizsákban kimerült, letettem a szálláson (előre leleveleztem persze, hogy így tennék) , amit viszonylag könnyen megtaláltam és ami tényleg verhetetlenül jó helyen volt egy olyan igazi műemlék jellegű házban. Igaz, hogy az utakat, járdákat a környéken pont akkor építették/újították fel, biztosan gyönyörű lesz valamikor- de szerencsére az én ablakom az udvarra nézett így nem volt zavaró.

Kávéra és valami harapnivalóra vágytam és ezeket a vágyaimat könnyen teljesíthettem, hiszen feltűnt mennyi klassz kis kávézó, étterem, pékség-némelyik igazi kis ékszerdoboz volt közöttük. Végül most csak egy helyi specialitásra, egy gyümölcsös töltött péksütire esett a választásom, mert olyan harapnivalót kerestem, amivel sétálhatok, azt éreztem most úgysem tudnék nyugodtan ücsörögni egy teraszon.

Bevallom megint élveztem, hogy a saját magam ura vagyok, hogy nem kell alkalmazkodnom senkihez, saját tempómban nézhetem végig a látnivalókat, így aztán abba se szólt bele senki, hogy a szálláshoz visszatérve egy órát lepihentem, ügyelve, hogy ne aludjak túl sokat, nehogy lekéssem az utolsó kisbuszt a Tordai hasadékhoz. Mint megtudtam ez is egy viszonylag új járat, ami azért született, mert így nem kizárólag csoportosan, buszokkal vagy saját autóval lehet eljutni a gyönyörű természeti képződményhez, hanem ezzel a minibusszal is. Magamhoz képest elég könnyen megtaláltam az indulás helyszínét és szerencsémre a román  sofőr srác  jól beszélt angolul, így maga mellé ültetett és végig beszélgettük az utat. Egyszer satufékezett csak, amikor megtudta, hogy annyi idős vagyok, mint az anyukája. Ennél a pontnál elő kellett vennem az útlevelemet, igazolni kellett magamat és csak ezután hagyott alább hüledezése, amin én és a többi utas is jót mulatott, meg persze dagadt a májam is. Jó volt úgy utazni, hogy éreztem remekül, magabiztosan vezet és jó volt, hogy hála neki,  kaptam egy kis átfogó képet ő hogy látja az országát, a benne élő magyarokat, Európát, a saját jövőjét, de ami s legfontosabb, biztosított arról, hogy megvár majd a visszafelé járattal, ami aznap az utolsó volt. Ez egyébként azt is jelentette, hogy összesen negyven percem maradt arra, hogy ránézzek a hasadékra. 

Találkoztam egy tehéncsordával és egy édes aranyos öreg nénivel, akivel nem volt közös nyelvünk, de megsimogattam a karját és valahogy elmutogattam, hogy nagyon szép helyen él. Láttam a szemén, hogy beszélgetne, hogy marasztalna de sietnem kellett a minibuszhoz.  Tudtam, hogy ide még vissza kell jönni de úgy, hogy ne kelljen nézni az órámat. 

Este már csak egy könnyű vacsorához volt kedvem. Viszonylag korán lefeküdtem, mert másnap Edith eljött értem, hogy együtt menjünk vissza Marosvásárhelyre, a másik erdélyi városba, amiről alig tudtam valamit és ahol Edithben saját, privát idegenvezetőmre leltem. 

Edithnek mindig mondtam, hogy imádom hallgatni ahogy beszél.  Szeretem, hogy használ olyan szavakat, amik kikoptak a mi szóhasználatunkból vagy azokat amit kicsit másképp mond. Nekem olyan ez, mintha egy hangoskönyvet hallgatnék. Választékos, szép szavak, picit más hanglejtés. Az és helyett a s használata és még ezer ilyen kis finomság, különlegesség. Zene füleimnek. Na és nekem ilyen zenében volt részem másfél órán keresztül, amíg az autóban egymás mellett ülve beszélgettünk. Jól kifaggattam Edithet az életéről, hol tart, mit csinál, mert bizony nagyon régen találkoztunk és a barátságunk is a blogjainknak köszönhető, amolyan virtuális volt eddig, leszámítva egy több, mint 10 évvel ezelőtti találkozást akkor, amikor Parajdra utaztunk. Mosolyogtunk, mert eszünkbe jutott mindkettőnk kedvenc youtube videói a D. Tóth Kriszta féle Elviszlek magammal sorozat-na ez egy kicsit olyan volt. 

A kolozsvári Főtér felett vijjogó sirályok láttán az embernek olyan érzése lehet, mintha egy kikötővárosban járna. A jellegzetesen tengerparti madarak néhány éve tűntek fel a kincses városban, jelenlétük napjainkra hétköznapivá vált...Sok madárfaj urbanizálódik. Ha egy faj jól tolerálja az ember jelenlétét, akkor számára a város rengeteg lehetőséget nyújt” – mondja Benkő Zoltán ornitológus. A sárgalábú sirályok 2010 körül tűntek fel Kolozsváron. Jelenleg 10 pár költ a városban, a román operán és a központ más magas épületeinek a tetején. 

Innen lifttel mentem egy szinttel lejjebb, a Terézia-bányába, ami szintén meseországba repített és  igencsak emlékezetes csarnok, a megfagyott vízesésnek tűnő, mennyezetről lógó sókristályok zuhatagával és a csónakázó tóval. 

Később, már újra a  felsőbb szinten, a Rudolf-bányában, nagyon szép ajándékbolt kínálta portékáit és én annyira szerettem volna egy normális sótartót venni, ám sajnos kártyát nem fogadtak el Románia egyik leghíresebb látványosságában, amin azért kicsit kiakadtam. (Ha valaki arra jár, akkor hozzon nekem olyan fehér sótartót, amire rá van írva, hogy Salina Turda- és itthon lerendezzük) 

Eredetileg megint csak lifttel indultam volna feljebb, ám azok addigra mind üzemképtelenek lettek, amit én nem vettem annyira zokon, mint a 70-80 éves nénik bácsik, akiknek innentől csak egy választásuk volt, vagy megvárják, amíg megjavul a lift, vagy velem együtt lépcsőznek a megszámlálhatatlanul sok  fa lépcsőn. Tényleg nem bántam, ki is volt írva, hogy részesítsük előnyben a lépcsőzést, mert így hatékonyabban fejti ki hatását szervezetünkben a fincsi sós levegő. Erre gondoltam miközben másztam fel, közben meg-megállva, hogy magammal vigyem ennek a semmihez se fogható helynek a látványát, ami volt, hogy óvóhelyként is funkcionált.

Tudtam, hogy a fotók nem adják vissza azt a lélegzetelállító panorámát, ami a szemem elé tárult de azért kattintottam párat. És szerintem maradtam volna tovább is, kényelmesen ücsörögtem volna, néztem volna még  hosszan a családokat, a turistákat, de két dologtól rettegek igazán: hogy lekésem a repülőt/vonatot és hogy kifogy a kocsiban a benzin. Előbbit nem szerettem volna átélni, így inkább elindultam kifelé, ám most a régi bejárat/kijárat felé, ahol némi útbaigazítás és gyaloglás után  próbáltam megtalálni a buszmegállót, de helyette csak egy nagyon modern, csinos nőbe botlottam aki szintén valamilyen járműre várt, ami végül meg is érkezett egy nagy busz formájában, amire nem tudtam venni a sofőrtől jegyet (kártyát ő se fogadott el és nem volt elég készpénzem, automata meg arra nemigen van). Szemem előtt már lejátszódott, ahogy a repülő elmegy majd nélkülem, amikor ez a nagyon stílusos kis nő, akivel nem volt közös nyelvünk, fogta magát és kifizette a jegyemet. Hiába próbáltam valamilyen elérhetőséget kicsikarni tőle, legyintett és azt mutogatta nem kell, érezzem jól magam náluk. No ilyen élményeim voltak nekem Erdélyben magyarokkal és románokkal. 

És meg is született bennem az elhatározás, hogy ezt az "Erdély felfedezése" sorozatot folytatnom kell. Úgyhogy majd visszatérek ha itt lesz az ideje. 

Délután érkeztünk Athénba, ahol első dolgunk volt egy 3 napos napijegyet venni, de csak azért mert négy napos nem létezik, pedig nekünk jól jött volna, hiszen pont ennyi napot szántunk a városra. Metróra szálltunk és egy hosszúnak tűnő zötykölődés után az Omonia  állomáson kiszálltunk, hogy aztán a gyéren megvilágított aluljáróban felszínre felérve magunkba szippantsuk Athén belvárosi levegőjét. A szállásunkhoz igyekeztünk amit nagy bátran (hiszen még nem nagyon volt róla értékelés) ám annál remekebb áron foglaltam le a booking.com-on. A B21 hotel ideális helyen található-csak egy ugrásra a buszmegállótól és egy csomó jó kis pékségtől, kávézótól, ami mellett elhaladva azt mondogattuk: ide biztosan beugrunk.  Persze irtó éhesek voltunk úgyhogy gyors felfrissülés után azonnal valami autentikusnak tűnő éttermet kerestünk, amit tekintettel arra, hogy Athén egyik legforgalmasabb csomópontjától csak egy ugrásra szálltunk meg-nem volt nehéz. Így találtunk rá a kiváló értékelésekkel rendelkező,  és helyiekkel teli (vagyis nem turistás)  utcai éttermet, amiről később kiderült, hogy egy jól bejáratott helyi étteremlánc,  ahol elfogyasztottuk első gyrosunkat. Hmmm, az a selymes czaciki.  

Tele hassal indultunk tovább, hogy megnézzük Athén első számú látványosságát, az Akropoliszt, most csak ezért, hogy köszönjünk neki, így metróra szálltunk, hogy két megálló után a felszínre érkezve meglássuk azt, ami miatt jöttünk. A sétányon még nagy élet volt, utca zenészek, turisták sétáltak. Mi is magunkba szívtuk a város hangulatát és egy kiadós séta után, a buszra hiába várva újra metróra szálltunk, hogy a szállásra siessünk. Szerettük volna kipihenni magunkat, mert másnapra is beterveztünk sok látnivalót. De most nem rohanósan, mindenáron, hanem kényelmesen, meg-megállva. Ettől volt olyan jó. 

Nem bírom megállni, hogy ne írjam le, mennyire szörnyülködtünk a járdák minőségén. Mindkettőnknek ugyanaz jutott az eszébe:  hogy bizony ebben a városban extra kihívás látássérültnek, vaknak lenni, annyi csapda leselkedik rájuk. Bizony még nekünk is koncentrálni kellett hova tesszük a lábunkat. Az eső sokk után megszoktuk a káoszt, a graffitit, a kukák (nem kutyák)  és macskák látványát sőt a jellegzetes szagokat is és elfogadtuk, hogy Athén már csak ilyen. 

Hazafelé aztán nem bírtunk ellenállni a Verti pékség/cukrászda csalogató kínálatának és egy csinos dobozba becsomagoltattunk egy adag görög édességet, baklavát és kataifit és elhatároztuk, hogy ebben a gyönyörűséges pékségben reggelizünk egyik nap. 

Másnap a gyalogtávolságra elérhető piacra indultunk kezünkben a görögök nélkülözhetetlen reggeli napindító nedűjükével a jeges kávéval.  A Központi piac, vagy ahogy a helyiek nevezik, Varvakeios Athén legnagyobb piaca Az utca egyik oldalán hentesek kínálják a portékáikat, mindenféle hús- és halkülönlegességeket. Csak ámultunk bámultunk a tőkéket csapkodó hentesek látványán, akik hangosan kínálták portékájukat. Nekünk is, bár nyilvánvaló, hogy nem úgy néztünk ki mint két, ebéd alapanyagot beszerezni érkező görög háziasszony, de persze mosolyogtunk és azt sem bánták, hogy fotózunk. Néztük a húskínálatot, a kampókon lógó dinoszauruszhoz hasonlító tetemeket, amiről kiderült, hogy kedvenc húsuk a bárány. Egyszerre volt ijesztő és ámulatba ejtő ez a rész, aminek a végén a szagoktól és a látványtól már kicsit émelyegtünk, elszédültünk. A halas rész ámulatba ejtő. Hogy mi mindent kínál a tenger, hogy milyen kevés halat ismerek fel, arról nem beszélve, hogy az ízüket sem ismerem. A gyümölcspiac az út túloldalán már kevésbé volt izgalmas, bár a magokat és fűszereket kínáló bódék előtt azért sokáig álldogáltunk és pisztáciát, gyros fűszert is vásároltunk. 

A piaci kavalkád után metróra és villamosra szálltunk, hogy lássuk a tengert, hogy érezzük az illatát, lássuk a semmihez sem fogható színét. Alig akartuk elhinni, hogy februárban van, aki vígan úszkált benne. Leültünk két nyugágyra és élveztük, hogy a szél simogatja az arcunkat. Epret eszegettünk és nem siettünk. 

Megállapítottuk, hogy ha kóbor macskák lennék, akkor Athénban szeretnénk élni, mert az ott élő emberek gondoskodnának rólunk, kis házat is építenének nekünk és nem bántanának. Furi, hogy a  világ leggyönyörűbb ókori görög romjai vannak Athénban, és az összképhez hozzátartozik a rengeteg, kóborló cica. Mi macska mániások persze egy cseppet se bántuk, mindegyik cica mosolyt csalt az arcunkra. 

Este aztán újra az Akropolisz felé vettük az irányt, hogy megnézzük a nyitvatartást és a naplementét. Ha már ott voltunk, beugrottunk az Akropolisz Múzeumba, annak is a kávézójába, hiszen tudtuk, hogy onnan csodás látvány tárul majd elénk és egyébként is belépőjegy nélkül juthatunk be odáig. Az, csak Hanna szemfülességének köszönhető, hogy egy tökéletes pillanatban magával húzott, hogy menjek utána és mire kettőt pislogtam, már a múzeum terében sétáltunk, a felbecsülhetetlen értékek között-hmmm hmmm belépőjegy nélkül. ✨

Mesés kilátás tárult a szemünk elé és nem kizárólag a műtárgyak irányába, hanem a város felé is. 

A hangulatos   Plaka negyeden keresztül sétáltunk a szállás felé. A bazári hangulatot árasztó kanyargós kis utcákon turistáknak szóló boltok és antik árusok kínálják portékáikat, és tele van  hangulatos kávézókkal, éttermekkel.  Egyik másik boltocskába betértünk de tudtuk, hogy nem ott szerezzük be az otthonra szánt szuveníreket. A Monastiraki térre érkeztünk, ahol hatalmas élet volt. Persze ott mindig az van. A tér elnevezése az itt található kis ortodox templomhoz, a Pantanassa bazilikához kapcsolódik, a Monastiraki ugyanis 'kis kolostort' jelent. Fontos csomópontja ez a városnak, két metró is megáll itt, rengeteg bolt és étterem csalogatja be az embereket. 

Busszal mentünk haza, pont a szállásunk előtt tett le a kissé ütött kopott busz, aminek örültünk, mert ezen a napon is irdatlanul sok lépést számolt meg a lépésszámláló és bizony fáradtak voltunk. 

Reggel aztán megejtettük a csodás Veneti kávézóban a reggelinket. Imádtuk, hogy a galériáról mindent beláttuk és azt is, ahogyan a helyiek hangosan beszélgettek egymással és lapozgatták az újságot. Akkor még nem tudtuk, hogy biztosan arról is olvastak, hogy a közelmúltban történt vonat szerencsétlenség miatt hatalmas tüntetés és sztrájk készül.. Legszívesebben végig kóstoltuk volna az összes finomságot de végül az athéni specialitásra a kerek péksütire esett a választásom. Ezt a nagyon finom, ropogós, gyűrű formájú péksütit a görög koulourit utcán is árulják de ebben a kávézóban az orrunk előtt amolyan látványkonyhában  sodorták a pékek és ez elég volt ahhoz, hogy lemondjak a többi finomságról. Hanna egy isteni szendvicset evett, fincsi kávét ittunk hozzá és megállapítottuk, hogy ha itt élnénk, minden vasárnap ebben a csodás miliőben reggeliznénk. 

A Parlament felé folytattuk utunkat, amikor útlezárásra, rendőrökre és készülődésre lettünk figyelmesek. Az egyik templom előtt kamerák hada állt, úgyhogy éreztük, hogy valami fontos esemény kellős közepébe cseppentünk. Hannát most se kellett féltenem. Mint valami VIP vendég belibbent a templomba, majd később onnan üzent nekem messengeren, hogy menjek utána, mert ott imádkozik a fél görög kormány de legalábbis a legfontosabb miniszterek. Sajnos nem ismertünk fel senkit közülük de izgalmas volt maga a tudat, hogy köztük vagyunk és egyébként is- nem győzöm hangsúlyozni kedvenc mondásomat, miszerint úgy ismersz meg egy várost a legjobban, ha elmész a piacra, ha kipróbálod a tömegközlekedését és részt veszel egy istentiszteleten. Na most teljesült a 3. pont is, pedig bevallom ezt gyakran elmarad és helyette a "Fedezd fel a várost hajnalban vagy korán reggel" pontot szoktam bevetni. Kérdezgettük a rendőröket mi az oka a nagy felhajtásnak de nem nagyon tudták elmagyarázni így mi megint csak a vasúti szerencsétlenségre fogtuk. 

A görög politikai forrongástól (amiről később a hírekből hallottuk, hogy eldurvult, sőt  este a metró aluljáróban a könnygáz maradékát orrunkban érezve saját bőrünkön is tapasztaltuk) eltávolodva az Akropoliszhoz igyekeztünk, hogy gyönyörű, napsütéses, bárányfelhős időben felmenjünk a dombra és annyi  időt szánjunk Athén első számú nevezetességére, amennyit csak akartunk.

És megint mellettünk voltak a (görög) istenek. Mert a pénztárnál közölték, hogy bizony ma van az a vasárnap, amikor ingyenesen látogatható a műemlék. Alig akartunk hinni a fülünknek és el is határoztuk, hogy a Plaka negyed egyik éttermében verjük el a megspórolt pénzt. Újabb apró öröm  kis utazásunkban. ✨ Nem csoda, hogy végig fülig ért a szánk.

Szándékosan időzítettem az athéni kiruccanást márciusra, az előszezonra, amikor még éppen kellemes az időjárás az ilyen városnézéshez és turistából is még az elviselhető mennyiség van jelen. Az ókori lépcsőket megmászva ez hatványozottan eszünkbe jutott. Volt hely fotózásra, kényelmes ücsörgésre. Hanna biztosra akart menni és nagyon okosan ázsiai szelfi bajnok lányokat pécézett ki arra a feladatra, hogy jobbnál jobb anya-lánya fotókat készítsenek rólunk. 

Pallasz Athéné temploma, vagyis a Parthenón talán a legismertebb épülete az athéni Akropolisznak. Hatalmas, dór stílusú márványoszlopok adják meg az épület karakterisztikáját, én ezt csodáltam a legtovább. 

Kihagyhatatlan látványosságnak gondoltuk a Panathinaiko stadiont, ahogyan a hozzá tartozó múzeumot is, ami olimpiai relikviákat őriz. Az olimpiai lángot tartó fáklya szépségversenyén szerintünk a moszkvai fáklya lett az utolsó helyezett és a Sydney olimpia lángját tartó formatervezett fáklya a legszebb. Annyit azért tudtunk, hogy 1896-ban Athén adott otthont az első újkori Olimpiának. Ennek apropóján építették át az ősi stadiont, hogy megfeleljen a modern igényeknek. Ez az egyetlen stadion, ami teljes egészében márványból épült és az egyik legöregebb is a világon, melyet ma is az építési célnak megfelelően használnak.  A 2004-es nyári olimpiai játékok során az íjász versenyeket és a maraton befutóját rendezték a szokatlanul keskeny stadionban. Olyan szemmel néztük és olyan lábbal jártuk be a stadiont hogy tudtuk, hogy ez a hely ad otthont a mindenkori olimpiai játékok előtt megrendezett Olimpiai láng átadási ceremóniának, és egy csomó koncertet is itt tartanak.

Isten bizony nem szándékosan, de végül ide sem váltottunk belépőt, mert Hanna navigációja alapján annál a buszmegállónál szálltunk le, ahonnan a stadion hátulja felől lehetett megközelíteni a stadiont. Mi csak követtük a futókat meg a gps-t és akkor egyszercsak ott voltunk kívül majd egy kanyarral később már belül. Elképzeltük magunkat a dobogó legfelső fokán aztán pár idétlen fotót is lőttünk erről, Hanna pedig futott egy kört, amit nekem le kellett videóznom persze.