Egy nappal Hanna zongora vizsgája előtt a lányok összekaptak valamin. Nagy kiabálás szűrődött ki a nappaliból egészen a konyháig, ahol éppen valami vacsorát próbáltam összedobni. A vita egyre hevesebb lett, így jobbnak láttam, ha közbelépek.
Sajnos hiába olvastam ezerszer el a Testvérek féltékenység nélkül című nagy-sikerű könyvet, annyira gyorsan értem a szobába, hogy nem tudtam élesben alkalmazni az ott olvasottakat. Pedig tudom, hogy az ötven valahányadik oldalon ott van, hogy hallgasd meg a veszekedés szereplőit nyugodtan, adj nekik esélyt, hogy elmagyarázzák vélt és valós sérelmeiket, majd próbálj meg azonosulni a problémájukkal és közösen dolgozzatok ki valami megoldást. Szóval tudom, hogy így kellett volna, de addigra már késő volt és mérgemben odacsaptam a zongora billentyűire egy nagyot. Szegény Hanna éppen gyakorolt a vita előtti percekben, a zongora pont ott volt mellettem, így rajta vezettem le a mérgemet.


Ne mondjatok semmit! Kissé lenyugodva mentem vissza a konyhába, amikor Hanna a vizsgadarabajai gyakorlásával próbált vigasztalódni. Nem sokáig tartott. Sírva rohant ki hozzám, hogy tönkretettem a zongoráját. Gondoltam, csak túloz, ám kis idő múlva és a zongora fedelét felnyitva bizony szembesülnöm kellett azzal, hová vezet ha az ember nem képes uralkodni az indulatain, jelen esetben a zongorára csap.

Így történt, hogy Hanna a zongora vizsgája előtt egy nappal úgy gyakorolt, hogy csak minden negyedik hang szólalt meg. Próbáltam vigasztalni és Beethovenről kezdtem mesélni neki, aki süketen is nagy zongorista volt...

A vizsgán azért így is brillírozott. A vizsgalapjának hátuljára egy Müller Pétertől származó idézetet írtunk.

"A zongorista igazán nagy pillanata az, amikor nem is tudja, hogy zongorázik."



Elnézve piros kis fellépő ruhájában Hannát, olyan érzésem volt, hogy ő is könnyedén játszik, hogy nem izgul, nem koncentrál görcsösen. Később elmondta nekem, hogy azért a torkában dobogott a szíve.




Idén először két négykezes darabot is eljátszhatott egy másik kislánnyal, akivel azért, hogy jobban összeszokjanak, jó párszor nálunk vagy náluk gyakoroltak. Sosem gondoltam volna, hogy egy gyermek dalocska, nevezetesen a Cickom-cickom és a Bujj-bujj zöld ág ilyen élvezetes is lehet füleimnek, pontosabban füleinknek, hiszen Zoltán is a közönség soraiból nézte nagy büszkén lányát.



A vizsga végén átadtuk a kottapapír rózsákból készült ajtódíszt Larisza néninek, itthon pedig egy hasonló technikával készült H betűt a kis zongoristának, mert valamivel meg akartam hálálni neki, hogy minden nap élő zenét szolgáltat a családnak.




Jövőre folytatjuk persze, ám addig keresnem kell egy zongora javító mestert. Nem vagyok büszke arra, amit tettem. Hannára viszont igen.