RSS

2012. május 16.

Az a fránya orrmandula



Ha egy kisgyerek túlságosan sokszor fújja az orrát, ha már apukáját is túlszárnyalja a horkolásban, ha nyitott szájjal veszi a levegőt, mert az orra folyton be van dugulva és ha már mindez a hallása rovására is megy, bizony el kell fogadni az orr fül gégész tanácsát, miszerint jobb ha megszabadulunk az orrmandulától, mielőtt az még nagyobb galibát okoz.

Bizonyára furcsán néztek rám az oviban, iskolában, játszótéren az anyukák, akiktől az utóbbi időben köszönés után csak annyit kérdeztem, hogy megvan-e még az orrmandulája csemetéjüknek, mert ha nincs, akkor szívesen meghallgatnám az ő ezzel kapcsolatos élményeiket. Szerencsére csak olyanok kezdtek bele a történetbe, akiknél zökkenőmentesen zajlott le a műtét és próbálták elhitetni velem, hogy viszonylag fájdalommentes, gyors rutinműtétről van szó, aminek kézzelfogható illetve füllel hallható eredménye lesz majd, vagyis bátorítottak vagy fogalmazzunk úgy lelket öntöttek belém.



Eszterrel április 23-án reggel vonultunk be a Bethesda Kórházba, hogy még aznap kivegyék az orrmanduláját. Sokat beszéltünk róla előtte, felkészítettem amennyire csak egy öt és fél éves gyereket lehet és ahogyan említettem tájékozódtam, mégis meglepett Eszter hősiessége, alázata és bátorsága. Leírom hogyan éltük át/meg a műtétet, abban a reményben, hogy másnak is segítséget és megnyugtatást jelentenek majd soraim. Hasonlóval ugyan nemigen találkoztam a blogok útvesztőiben, ám felbecsülhetetlen segítséget jelentett Éva e-mailje, amelyben saját történetét mesélte el, megspékelve pár jó tanáccsal. Ezúton is köszönöm neki, mert sokkal könnyebb úgy átlépni egy kórház küszöbét, hogy tudjuk mi vár ránk.

Eszter felkészítését kórházas témájú könyvek olvasásával kezdtük. Van az a kedves francia sorozat a Márti, amelynek egyik kötetének címe Márti balesete. Ebben ugyan nem mandulaműtétről van szó, hanem csonttörésről, mégis mesélnek az altatásról, a kórházi környezetről és ez amellett, hogy hasznos, felettébb érdekli a legtöbb kicsit, így Esztert is. Hasonló sorozatkönyv (vagy inkább füzetecske) a Bori is, amelyből a kórházi várakozós időszakok tartalmas eltöltésének érdekében be is vásároltam úgy öt kis kötetet amelyek közül Bori a kórházban és a Bori az orvosnál címűek vitték a prímet. További fájdalomcsillapítás reményében mentünk el egyik nap családilag egy játékboltba, hogy ott Eszter kiválaszthassa azt a játékot, amelyik majd a műtét utáni ébredése után a kórházi ágyán várja. Hanna és Noémi aktív rábeszélése, lebeszélése, befolyásolása mellett végül Eszti egy olyan baba mellett döntött, amelyik köhög és amikor belázasodik, kipirul az arca. Ezen kívül a mellékelt fonendoszkóppal meg lehet hallgatni a szívverését, mellékeltek hozzá vérnyomásmérőt, injekciót és ha az orvosságos kanalat a szájához érintjük szürcsöl, majd meggyógyulva kacag és azt mondja mama. Mert Eszter úgy babázik, ahogyan én soha. Gondosan betakar, etet, ringat, levegőztet, olvas, beszélget, nevel, altat, énekel és egyetlen dobozt sem szabad kidobnunk, mert az jó lesz a babázásnál valamire. Szóval boldog volt a kiválasztott ajándékkal, amit persze nem kapott meg azonnal. A polc tetejére tettük és megígértük, hogy ott várja majd ébredés után a kórházi ágyon.

A műtétet laborvizsgálat előzi meg. Tanácsos a gyerkőc reggeli pisijét egy biztonságos üvegben magunkkal vinni, mert így egyszerűbb az egész procedúra és már csak a vérvételen kell túllesni. A vizsgálat nem éhgyomorra történik, tehát a sok várakozást leszámítva gyerekbarát. Eszter ekkor lepett meg minket először. Nemcsak hogy nem sírt a vénás vérvételnél, de érdeklődve figyelte hogyan csöpög bele gyönyörű piros vére a kémcsövekbe. Én inkább elfordultam és úgy simogattam. A vérvétel után még az ujjbegyét is megszúrták, de egy olyan profi szerkezettel, hogy a legtöbb gyerek észre sem veszi. Esztert sem viselte meg. Közben egy két oldalas papírt kellett kitöltenünk, amelyet aztán az aneszteziológus orvosnak kellett átadnunk. Ebben olyan kérdésekre kellett válaszolnunk, hogy milyen betegségei voltak a műtétre váró gyereknek, kihez ragaszkodik a legjobban, mennyire jó alvó, mi a kedvenc étele...némelyikről nem tudtam elképzelni, hogy miért van szüksége a válaszra az altató orvosnak, de mégis végtelenül megnyugtatott ez az alaposság. Meg az azt követő is, amikor a doktornő alaposan megvizsgálta Esztit és részletesen elmesélte, hogyan és milyen módszerrel altatják és ébresztik fel majd őt, mennyi ideig lesz távol tőlünk és tényleg ne izguljunk. Mellesleg még ajánlott egy jó fogorvost, aki Eszti csálé fogait és buldog harapását profin eltünteti. Az orvosban azért bíztunk meg maximálisan, mert nem most kezdte az orvosi praxisát és elnézve határidő naplóját azt láttuk, hogy egymás után, amolyan csípőből végzi a mandulaműtéteket. Nem az a mézesmázas, kedveskedő típus, de mégis látszik, hogy szereti és tiszteli a gyerekeket. Laza szerelésben, többnyire egy farmerkabátban rendel a Bethesdában és mondja el valószínűleg ugyanazokat a mondatokat...

Megkönnyebbülten és néhány fiola orrcseppel tértünk haza a vizsgálatról, abban a reményben, hogy a műtét napjára maradéktalanul elmúlik náthája, mert ha nem, újra el kell napolni a beavatkozást és ezt már egyikünk se akarta. Eszterrel együtt számoltuk hányat kell aludni. Együtt pakoltunk be a kis rózsaszínű bőröndbe. Vittünk tartalék bugyit, pizsamát, játékokat, evőeszközt, bögrét, kedvenc párnát. A szórakoztató eszközökre (könyv, memória kártya, matricás füzet, rajztömb, kártya) külön hangsúlyt fektettem és egy hordozható dvd lejátszót is betettem a bőröndbe Eszti legeslegkedvesebb "meséjével" a Mr Beannel. Ez a kis lejátszó és vicces történet segítette át Esztit a nehezebb pillanatokon és azt hiszem, hogy a magyar-angol kooprodukcióról most már mindig Eszter mandulaműtéte jut eszembe.

Vidám zenét hallgattunk az autóban végig. Elhatároztam, hogy csak pozitív gondolataim lesznek és erre kértem Zoltánt is. A kórházba érve a betegirányítónál jelentkeztünk majd a jól ismert orr-fül gégészet várótermében ültünk. Tudtuk, hogy akinél bőrönd van, ugyanazért jött és ugyanúgy izgul, mint mi. Nemsokára egy nővér jött, aki felkísért bennünket az első emeletre. Nyomatékosan megkért mindenkit, hogy egyszerre csak egy hozzátartozó legyen a kórteremben a kicsikkel. Mi komolyan vettük a kérését, így Zoltán érzékeny búcsút vett tőlünk és elment. Moziba. Komolyan. Aki ismeri őt, az nem botránkozik meg ezen. Zoltán ugyanis érthető okok miatt nem bízik az orvosokban és a sikeres műtétekben és nekem nem volt szükségem a negatív hullámaira, amelyektől saját bevallása szerint sem tudott volna egykönnyen megszabadulni- így a struccpolitikát választva a teljes kikapcsol(ód)ást választotta. Jól tette. Öt kisgyerek várt a műtétre a tágas, tiszta és egyáltalán nem nyomasztó kórteremben. Megkaptuk a kórházi pizsamát, amibe át kellett öltöztetni a kicsiket. A fehér alapon kis kék háromszögek mintázatú pizsiben, ha lehet még törékenyebbnek nézett ki Eszter. Le is rajzoltam őt, ahogy az ágyon térdelve nézi a filmet. Mivel fényképezőgépet nem vittem, a rajz az egyetlen hiteles kép Esztiről, kicsit úgy, mint Amerikában a zárt bírósági tárgyalásokon készült illusztrációk.




Mivel a műtét sorrendjét a gyerekek nagysága, kora illetve súlya dönti el, Eszter a maga 19 kilójával és öt és fél éves korával az ötödik,azaz utolsó helyre csúszott. Persze vannak előnyei is ennek, hiszen láthattuk hogyan történik a felkészítés, előkészítés, mikor mi történik és mire számíthatunk majd. Azt láttuk, hogy a 15 kg alattiaknak orrcsepp formájában adják be azt a szert, amitől kellően elkábul a gyerek és nem tiltakozik ha az izmos műtős fiú gyengéden felkapja és leviszi a műtőbe. A szer beadása előtt szigorúan el kell menni pisilni a kicsiknek, mert utána már nem kelhet fel, mivel könnyen eleshet. Eszter összetört tabletta formájában kapta meg a gyógyszert, amiben megint csak az volt a jó, hogy egy icipici folyadékot is magához vehetett, keserű teával nyelhette le a még keserűbb szert. Utolsónak lenni azért volt rossz, mert természetesen semmit nem lehet enni és inni a műtét előtt és a várakozás fárasztó tud lenni, ami az "essünk már túl az egészen" érzéssel párosul. . A bent tartózkodó szülőknek ellenben tanácsos valami harapnivalót vinni magukkal, mert senkinek nem jó ha ájulásközeli állapotba kerül egy anyuka és a nővéreknek vele kell foglalkoznia. Az elkábító szer bevétele után Eszti nagyon vicces tüneteket produkált. Kérdezgettem őt, teszteltem, hogy mire emlékszik, észnél van -e. Mindvégig helyesen válaszolt de a tekintete üvegessé vált és nevetgélve mondta a szavakat. Időnként összeakadt a nyelve és tényleg olyan volt, mintha spicces lenne. Tudtam, hogy bármelyik pillanatban feltűnhet az műtősfiú, aki felkapja Esztert. Így is lett. Követtem őket, vittem a takaróját, mivel a műtét után az ébredés az intenzív osztályon történik. A lépcsőkön aztán leértünk a földszinti műtőbe, ahol még egy puszit nyomtam Eszti homlokára, majd bescsapódott az orrom előtt az ajtó és elkezdődött a várakozás, a percek számlálása. A könyvem otthon maradt, újságot sem vittem a nagy izgalomban, valószínűleg úgysem tudtam volna koncentrálni abban a helyzetben Vámos Miklós mondataira, de azért jó lett volna elterelni a figyelmemet a csigalassan vánszorgó percmutatóról... Közben megérkezett az elsőként műtött kisfiú, majd a második kislány és szépen sorban a többiek is. Próbáltuk meghatározni mennyi idő telt el összasen. Átlagban másfél órát voltak távol a gyerekek, akiknek a kézfejükben branül volt és infúzió csöpögött le. Ezt a kisebbek nehezen viselték, ki akarták tépni magukból, nem értették mire jó. Volt, aki nyöszörgött, kicsit sírt, de alapvetően jó állapotban hozták vissza a kórterembe a kicsiket. Persze mindegyikük meg volt szeppenve, de az öt éves korúak meglepően felnőttesen viselték az egészet. Reméltem, hogy Eszter is ugyanolyan hősiesen és nyugodtan viseli a műtét utáni órákat, mint a többiek. Másfél óra múlva aztán már elvesztettem a türelmemet. Mérges voltam, hogy senki nem mond semmit magától. Miért nem nyugtatnak meg, hogy túl van a műtéten, hogy most van az ébredőben, hogy minden rendben? Minden fehér köpenyes igyekezett valahová és engem elfogott a félelem. Erőnek erejével töröltem ki a "Mi van ha.." kezdetű mondatokat. Elkaptam valakit, aki végre megnyugtatott. Azt mondta már az ébredőben van Eszter és arra várnak csak, hogy az orvos újra rápillantson, utána hozzák a kórterembe. Közben Zoltán is befutott a babával. Pontosan két óra telt el azóta, hogy becsapódott az orrom előtt a műtőajtó...

Végre meghallottam a lépteket a lépcsőn. Esztert kicsit reszketve tették le az ágyra, nem sírt, nem panaszkodott. Megszeppent, kissé sápadt arcocskájával nézett rám, ám hamar sikerült mosolyt csalni rá. A fájdalom szó helyett az érzékeny jelzőt használta. Simogattam, dicsértem a bátorságát és nagyon nagyon szerettem őt. Innentől kezdve látványosan szedte össze magát, tudott örülni a babának, nekem, a meséknek de a legjobban annak, hogy egy óra elteltével végre ihatott vizet vagy teát. Amikor lecsepegett az infúzió, már kikelhetett az ágyból, a mosdóra is önállóan mehetett. Persze futkosni azért nem tanácsos, még akkor sem, ha valóban úgy érzik a kicsik, hogy kutya bajuk. Magára a műtétre nem emlékezett Eszter, de a branül behelyezését fel tudta idézni. A kórteremben mindenesetre volt egy kislány, aki már a műtétje után az ágyon azt kérdezte anyukájától, hogy mikor veszik ki végre a manduláját...
Délután az amúgy is jó étvágyú Eszter a vacsorára tálalt tejbegrízt a kórterem közepén álló asztalnál úgy befalta, mintha a legfinomabb csemegét tették volna elé. Evett volna még többet is, de jobbnak láttuk, ha mértékletesek maradunk. Joghurtot, pudingot adtam neki még elalvás előtt, abból is szigorúan csak olyat, aminek nem piros vagy sötét a színe. Erre elővigyázatosságból van szükség, mert a legaggasztóbb tünet, amit produkálhat a frissen műtött gyerek, az a vérzés.
Kilenc óra felé elaludt Eszter én meg attól féltem, hogy a többi, még nem alvó kicsi gyerek miatt majd felébred, aztán lassan ők is elcsendesedtek. Mi anyukák is kinyithattuk a nyugágyakat, amire ráhúztam az otthonról hozott lepedőt, kedvenc kispárnámat. Eszter békésen aludt, kissé horkolt, ami teljesen normális tünet. Sokkal jobban aggódtam amiatt, hogy hajnalban köhögni kezdett, ami várható is volt, tekintve, hogy orrfújásról szó sem lehetett, márpedig Esztert kissé náthásan műtötték meg. Szerencsére nem ébredt fel, nemsokára újra békésen aludt és én is pihenhettem. Mondjuk nem sokáig, mert a két kicsi gyerek közül valamelyik mindig sírva riadt fel, így most azon aggódtam nehogy felébressze Esztert a nyöszörgésük.

Vidáman ébredtünk, mert tudtuk, hogy hamarosan indulhatunk haza. Reggelire már puha vajas kenyeret evett, aminek a héját gondosan levágták, hiszen kerülendő minden olyan étel, ami felkarcolja a torkát. Amikor Eszter repetát kért és a barackos joghurtból is kettőt megevett, tudtam, hogy nagy baj nem lehet. Amíg elkezdtem összepakolni a kis bőröndbe, rajzolgattak, kirakódtak Laurával, a kis sorstárssal, akivel aztán pár perccel később kézen fogva a legnagyobb egyetértésben sétálgattak a folyosón. Megértették, hogy szaladgálni, fejen állni, viháncolni nem szabad. Azt is, hogy nemcsak aznap, hanem egy hétig. Ahogy az orvos a zárójelentés átadásakor mondta, öregasszonyosan kell élni egy egész hétig, de ha lehet a tíz nappal későbbi kontrollig. Nos ezeket a szabályokat megint könnyebb egy öt évessel betartatni, mint egy két, három évessel, hiszen nekik már el lehet magyarázni miért kell még vigyázni magukra, miért érzékeny a seb belül. Eszter a biciklimegvonást tűrte a legnehezebben, de azért kárpótoltuk őt rendesen. Az elő napokon pépeset, főzelékfélét, puha ételeket ehetett, majd fokozatosan a rághatóakat, szilárdabbakat is. Nurofennel kellett csillapítani a fájdalmát, ám ő otthon sem panaszkodott ilyesmire, így csak az eső nap adtam neki az orvosságból. Hőemelkedés, enyhe láz előfordulhat az orvos szerint és Esztert is melegebbnek éreztem a műtét után a kórházban és itthon is, ám ez is elmúlt másnapra.


Két hétig nem mehetett óvodába, ami miatt morcos volt, mert nagyon szereti a csigabiga csoportot és az óvónéniket is, ám belátta nem is olyan rossz kettesben csavarogni, újabb és újabb gipszfigurákat festeni és fagyizni, fagyizni, fagyizni.

Utólag visszaemlékezve olyan könnyen ment minden, ám ha jobban belegondolok, a kontroll idejéig folyamatosan aggódtam, nehogy valami olyan történjen, ami miatt azonnal vissza kell menni a kórházba.
Az, hogy szükség volt a műtétre nem volt kérdés. Eszter hallása megjavult és ezáltal sokkal jobban kinyílt. Csukott szájjal veszi a levegőt alvás közben és még nem volt náthás sem. Remélem így is marad. Tíz nappal a műtét után Eszter a kontroll vizsgálaton átadta a doktor bácsinak szánt rajzát, amely egy jó nagyra tátott szájat és egy torokmandulát ábrázolt (a Kiskirálylány című mesekönyv illusztrációja után szabadon) és amitől az amúgy nagyon komoly orvos is elmosolyodott...



Amikor a bőröndjeinkkel egyszerre hagytuk el a kórházi osztályt, és a fotocellás ajtó kinyílt, aggódó szülők és a műtétre váró gyerekeik haladtak el mellettünk a kórtermek irányába. Pont, mint egy repülőtér tranzitjában a ki és beszálló utasok. Azzal a különbséggel, hogy mi, kifelé haladók fellélegeztünk, ők pedig sóhajtoztak.



9 megjegyzés:

Névtelen írta...

Nem vagyok érzelgős típus, de ezt kb. könnyek közt olvastam, de - azért is szeretem Ágnes stílusát, mert - közben nevetettem is! (Én is adtam rajzos papírt...)
Az apa/férj

Mónika írta...

Jó volt olvasni, valóban hasznos infókat tudhatnak meg az érintettek...
-ám mielőtt belekezdtem az olvasásba, szokásomhoz híven először a képeket nézegettem végig!
;)
Magamban még meg is jegyeztem, hogy milyen ügyesen rajzol Hanna,mert a kislány a kórházi-ágyon, tényleg hasonlít Eszterre...
:)))

A lényeg, hogy szerencsésen túl vagytok az egészen!

Ági meg az angyalai írta...

Óóóóóó Zoltán! És ezt így írásban?

Móni! :-)) Ez dicséret? Hanna rajzol jól vagy én rosszul, esetleg mindketten azonos szinten és jól. Vagy rosszul? :-))

Igen, jó túl lenni rajta, azért is írtam csak most erről és így felszabadultan.

Ági

Natimi írta...

Örülök,hogy szerencsésen túl esett Eszter a műtéten.Drága...elképzeltem a kórházi pizsiben...:)

Olyan volt akár egy jó kis mese.Imádlak olvasni Ági,csak kár hogy egyre kevesebb az időm rá!
Sokszor ölelem Esztert és persze titeket is!!:)

Timi

Natimi írta...

Örülök,hogy szerencsésen túl van Eszter a műtéten.Drága...elképzeltem a kórházi pizsiben...:)

Olyan szépen leírtad,akár egy kedves kis mese:)Imádlak olvasni Ági,csak kár,hogy egyre kevesebb az időm:(

Sokszor ölellek titeket!

Timi

MJ írta...

Ahogy írod, én is úgy kívánom. Így is maradjon! :))

Ági meg az angyalai írta...

Timi! Köszönöm. Az időhiányt megértem, ezért is van a szokásosnál kevesebb új bejegyzésem, de azért igyekszem.. Puszillak és remélem nyáron jöttök felénk.

MJ!

Kedves vagy, köszönöm, jól esett, hogy leírtad!

Ágnes

Minden lében 4 kanál írta...

Szívből örülök, hogy Eszter jól van és hogy megosztottad az élményeket.
Bizonyosan sokan azért tartanak tőle, mert csak a rosszul sikerült műtétek, a "rém"történetek kapnak nagy visszhangot. Az el/megijesztés helyett a szakszerű tájékoztatás fontosabb volna. Mint ahogy azt Te megtetted most!!!
(amikor az én orrmandulámat vették ki - nagyjából annyi idősen, mint most Eszter - nem engedték be a szülőket a kórterembe. Csak az üvegajtón át integető anyukákra és az üvöltő gyerekekre emlékszem. Örülök, hogy családbaráttá kezdenek válni.)

Glória

(Nekem mindkét rajz tetszik!)

sedith írta...

Milyen kár, hogy most olvastam csak ezt a bejegyzést! De legalább így utólag is megnyugtathatlak, hogy ahol muszáj, ott ez a lehető legjobb döntés. Nekem nincs mandulám 8 éves korom óta, és bizony, azóta van zenehallásom, azóta tudok jól énekelni, és azóta nem vagyok beteges. Addig ősztől tavaszig egyet nyomták belém az injekciókat!:(

Szóval, örülök, hoyg minden rendben, ésgratulálok Esztinek, hoyg ilyen ügyesen és bátran vette ezt a nagy akadályt!Brávó!:)
Sok puszi nektek!:)