RSS

2012. szeptember 25.

Nyári visszatekintő: Szlovénia, Bled



Vannak ezek a kuponos oldalak, amelyek közül egy csomót olvasatlanul kitörlök, időnként végigrágom magamat az akciókon és van olyan is, hogy megakad a szemem valamin és felkiáltok "Ez pont nekünk való!"
Nos, pont ez történt akkor is, amikor megláttam a Bledbe csalogató ajánlatot. Hiszen ez valami gyönyörű, ide nekünk is el kell utazni, ha nem is az ajánlatot elküldő céggel, hanem saját magunk által. Azt mondják nem árt letesztelni egy új autót egy viszonylag hosszabb úttal, hát Szlovénia még pont elviselhető távolságban van de mégis kellően messze Budapesttől. Ideális úticél gyerekeseknek. Az utolsó löketet az adta, hogy Hanna ovistársának szülei a fecebookon megosztották a mesebeli Bledről készült képeiket. Eldöntöttük, ez lesz a következő úti célunk.

A nemlétező határon átérve valahogy hihetetlennek tűnt a kontraszt, az a tökéletesség, a táj szépsége, rendezettsége. Hogyhogy nem tudtam én ezt eddig? Nem is kell Svájcig utazni a sokat emlegetett svájci tökéletességért, tisztaságért, tájképért. Valahogy minden szemet gyönyörködtető, turistabarát volt és az is maradt végig.



Amikor megérkeztünk Bledbe, Hanna a maga majdnem kilenc éves fejével azt kérdezte, hogy itt büntetik -e a szemetelést, mert annyira szokatlan volt az utcák tisztasága. Ezzel azt hiszem mindent elmondtam arról hová csöppentünk...

Bled várába keveredtünk először, ami azért jó, mert föntről egészben és egyszerre láthattuk, hogy micsoda mesebeli helyre érkeztünk. Mint egy terepasztal. Valószínűtlenül kék tó, a közepén egy kis szigeten egy templom. A tavakon csónakok és gondolák, a domboldalon egy extrém meredek bob pálya. Csodás erdő, csupa zöld és ez mind ránk várt. A Várban megnéztük a kiállítást, a kovácsműhelyt, a nyomdászt és újfent meglepődtünk a minőségen, a kedvességben vagy csak a belépőjegy szépségén (megjegyzem Visegrádon egy db. pénztár blokk a jegy..hihetetlen, hogy nem jut eszükbe egy Mátyás királlyal díszített kartonlapot nyomtatni....





Bled várából indultunk aztán szállást keresni. Aki olvasta az előző bejegyzésemet, az tudja mi erről a módszerről a véleményem, mégis be kellett látnom, hogy a legeslegjobb hotelt találtuk meg egy másik hotel recepciósának ajánlása révén. A Sava hotel láncolathoz tartozó Savica ugyanis arról híres, hogy szereti a gyerekeket. Három csillagos, így megfizethető (főleg egy kis alkudozás után..) ráadásul a közvetlen mellette lévő négy csillagos testvér hoteljének élményfürdője korlátlanul igénybe vehető. Jó nagy, családi szobát kaptunk, amelyeknek különleges bájt kölcsönzött a bekeretezett gyerekrajz dekoráció. A szinteken játszórész volt kialakítva és egyáltalán, tényleg minden a gyerekek kedvére volt kitalálva. A hotel emblematikus figurájával, a hattyúval sokat találkoztunk és mivel az olimpia kellős közepén érkeztünk nyaralni ilyen képek is készültek rólunk.
Nem hiszem, hogy egyhamar elfelejtjük hogyan drukkoltunk a magyar úszóknak és hogyan kiabáltunk az étteremben együtt, amikor Gyurta Dani világcsúcsot úszva beért a célba.


Meglehetősen intenzív napokat töltöttünk aztán Bledben, mert Bledben lehet hajókázni és kötelező megszámolni a szigeten lévő kis templomhoz vezető lépcsőfokokat. Ott aztán a "különleges vagy szép helyen iszom a kávémat" című fotó sorozatomhoz el kell fogyasztani egy fincsi capuccinot, majd visszaérni a ladikunkhoz, nehogy ott ragadjunk.


Bledben van egy irdatlanul nagy és meredek bob pálya. Még szerencse, hogy itthon elég sokat edzettünk és tudjuk mi fán terem az ilyen mutatvány, bár így is rémisztőnek tűnt, hogy egy olyan pályán csússzunk le, ahová libegőn kell feljutni. Lábunk alatt a gyönyörű kis város, a tó, amiben akár gyönyörködhettünk volna is, ha nem a fékezéssel és sikítozással lettünk volna elfoglalva. Túléltük!


Bledben van egy kukorica labirintus, amitől nem sokat vártunk, aztán nem győztük a szlovének igényességét, találékonyságát, kreativitását dicsérni. A 18 állomásból álló labirintus bejárása közben egy csomó feladatot meg kell oldani és mindent megtanulhatunk a kukoricáról, az erdőről és az állatvilágáról.


Bledtől pár percre található a Vintgar szurdok. Korán érkeztünk, mert tudtuk, hogy ez is egy kihagyhatatlan látnivaló. A kocsink csomagtartójában gyorsan kényelmes cipőkre és hosszú-ujjasokra váltottunk. Fapallókon sétálva csodálhattuk a természet szépségeit, vízeséseket, kristálytiszta patakot, benne a jó kövérre hízott halakat. A szurdokot Szlovénia legnépszerűbb természetes jellegzetességei között tartják számon. 1600 méter hosszan folyik rajta keresztül a Radovna folyó, mely a 16 méter magas Sum-vízeséssel hagyja el a szurdokot, ez Szlovénia legmagasabb folyami zuhataga. Az útvonal nagyrészt a meredek sziklafalakra épített pallókból áll - ezek elég szűkösek, nem egy helyen a szembeforgalom nem fér el mellettünk, félre kellett húzódnunk, de a lányaink már elég nagyok voltak ehhez a kétszer másfél kilométeres túrához is.





Bledben meg kell kóstolni az utánozhatatlanul finom és eredeti krémest, amit ugyan sok helyen mosolyog ránk, ám az igazit a Park Hotelben lehet kapni és annak a teraszán érdemes elfogyasztani. A krémes története annyi, hogy 1953-ban a Vajdaságból Bledbe költöző Lukács István a Park hotelben kezdett dolgozni és csapatával egy régi krémes receptjét felelevenítette és itt ott változtatott rajta.




A hazautat úgy időzítettük, hogy kényelmesen beleférjen még a kihagyhatatlan program, a túlzások nélkül világ legszebb cseppkőbarlangja a Postojnska Jama meglátogatása.
A nagy kánikulában külön jól esett a kilenc fokos barlangban a túra, ahová meglehetősen nagy sebességgel száguldozó kisvonattal lehet bejutni. Kiszálláskor különböző nyelven vezető csapatokhoz lehet csatlakozni. Mi az angol idegenvezetővel tartottunk de a lányok kedvéért kibéreltünk egy magyar nyelvű audio guide-ot is. Mesevilág volt ez a javából, a lányokkal a cseppköveket valamilyen állathoz vagy más formához hasonlítgattuk és arról beszéltünk, hogy mennyi, számukra (de még számunkra is) felfoghatatlan sok idő kell ahhoz, hogy ilyen nagyra megnőjön egy cseppkő, amelyek közül a függő cseppkövek neve sztalaktit, az álló cseppkő sztalagmit, az összeérő cseppkőoszlop pedig a sztalagnát. Még a bejáratnál kaptunk egy kis szórólapot, amelyben leírták hogyan óvjuk a barlangot és annak élővilágát, merthogy akármilyen hihetetlen a barlangnak van élővilága, amelynek leghíresebb példányai az emberhalak, más néven vak gőték. Az ő védelmük érdekében is arra kérték a látogatókat, hogy ha lehet ne fotózzanak vakuval, ám ez sok (főleg japán) turistát nem zavart...A Vivárium nevű kiállításon egyébként a többi kis élőlényt is megnézhettük a gyerkőcökkel, amely művelethez kaptak kis elemlámpát is.





Utolsó erőnkkel még megnéztük a cseppkőbarlangtól 9 km-re lévő mesebeli Predjamai várat, amelyet egy sziklafalba építettek a ravasz tulajdonosok és amelyről megtudtuk, hogy bevehetetlen. Amikor ott állsz a közvetlen közelében, nem tudod elképzelni, hogy mese vagy valóság amit látsz, így jobb ha belépsz és megnézed közelebbről a szépen felújított termeket, szobákat, falakat. Itt is szinte természetesnek vettük, hogy kaptunk magyar nyelvű prospektust a belépőjegy mellé.

Üdítő, pihentető, nyugtató, felemelő élmény volt Szlovéniai nyaralás. Ha kedvet kaptatok hozzá, böngésszétek a turisztikai honlapjukat, ami persze nagyon igényes és hasznos. Szerelmesek lettünk az országba. Mondjuk a mottójuk alapján szinte biztosak is abban, hogy a hozzájuk látogatóknak rabul ejtik a szívét:

I FEEL SLOVENIA

































2012. szeptember 21.

Nyári visszatekintő: Esztergom, Visegrád



"A rendőr megállít egy kosarat vivő kislányt :
- Mi a neved, hová mész és mi van a kosaradban ?
- Esztergomba. "


Legalább tízszer elmondtuk a viccet és ugyanennyiszer kuncogtunk rajta, (különösen Eszter) mire végre megérkeztünk Esztergomba, ahol én ugyan már jártam párszor, de a lányok még soha. Ez olyan tipikus egy napos kiándulás szokott lenni a pesti embernek. Ha nagyon sietnek még belefér Visegrád is. No ezt nem akartam, ezért kitaláltuk, hogy egy éjszakát majd Esztergomban alszunk, majd szépen kényelmesen átautózunk Visegrádra, ahol még kényelmesebben megnézzük a várat, kirándulgatunk, megint megszállunk valahol és csak ezután indulunk haza.

Mielőtt rátérnék arra, hogyan fedeztük fel Esztergom és Visegrád szépségeit, el kell mesélnem valamit. Zoltánnal vannak bizonyos dolgok, amelyekben nem tudunk közös nevezőre jutni pedig már 11 éves házasok vagyunk. Nem és nem tudok térképet olvasni, ő viszont számomra érthetetlen okokból nem akar GPS-t venni az autóba. Azt mondja, akkor elkényelmesedne. Szerintem viszont sokkal praktikusabb megoldás, mint vezetés közben bogarászni a térképet, arról nem beszélve, hogy egy csomó felesleges, főleg eltévedésekből adódó házastársi vitát megspórolhatnánk... No mindegy. Ha jól emlékszem decemberig adtam haladékot neki, hogy beszerezzen egy megbízható készüléket.
A másik ilyen típusú vitánk abból szokott adódni, hogy Zoltán mostanában annak a híve, hogy ne foglaljunk előre szállást ha útra kelünk, mert úgyis találunk megfelelőt majd menet közben. Nekem tetszene az ötlet ha húsz évvel fiatalabb lennék és mondjuk gyerektelen. Kétségtelenül izgalmas hotelről hotelre járni, míg végül valahol kapunk szobát. Gyerekekkel viszont szerintem már kevésbé jó buli. Nem tagadom, amióta anyuka lettem, a biztosat szeretem. Esztergomba végül úgy érkeztünk, hogy kinéztünk pár szimpatikus panziót és reménykedtünk, hogy majd tárt karokkal fogadnak bennünket. Nem így lett. A másodikban és a harmadikban is teltház volt. Mondogattam is, hogy kérem szépen nincs itt olyan nagy gazdasági válság, az emberek még utaznak, nyaralnak és szállást is foglalnak. Végül találtunk a Mária Valéria híd lábánál egy meglehetősen tájidegen mediterrán stílsú panzióban egy szabad szobát, ami arra jó volt hogy az egész napos mászkálás után lehajthassuk a fejünket. Akkor úgy éreztem igenis nekem van igazam ebben a vitában, ám Visegrádon (sőt később Szlovéniában) N már homlokegyenest más véleményen voltam...

Az Esztergomba vezető úton az általam nagyon nagyra becsült Gyereketető blog írójának, Virágnak a témához kapcsolódó lapbookját tanulmányoztuk. Így aztán mire a városba értünk már tudtuk, hogy 17 méter vastag a Bazilika fala, hogy mit jelent a Bazilika szó, mit keresett Liszt Ferenc a templomban, hogy kereken 100 m magas és azt is, hogy nem hagyjuk ki a Duna múzeumot majd.

A Bazilika tetejére másztunk fel elsőként. A budapesti kényelmes, liftes, laza lépcsős után ez meglehetősen izgalmas, lihegős és tériszonyos élmény volt. Az utolsó szakaszt egy igen keskeny csigalépcsőn kellett megtenni, ráadásul szembejövő forgalom mellett. Pici gyerekkel kivitelezhetetlen mutatvány lett volna feljutni, ám a mieinkkel élmény volt, bár fogtam erősen a kezüket. Körbenéztünk, fotóztunk, gyönyörködtünk a szemünk elé táruló látványban, aztán remegő lábakkal a kriptába is lemerészkedtünk, ahol nagyon jó esett a hűvös és ahol megbizonyosodtunk arról, hogy valóban 17 m vastag a fal.



Rohantunk a kisvonathoz, mert amelyik városban jár városnéző kisvonat, arra nekünk fel kell szállnunk. Jól esett a sok lépcsőzés után ülve megismerni a várost, amelyiken látszik a politikai hercehurca. Aki egy kicsit is járatos a politikában az tudja, hogy a város karakán polgármester asszonya csakazért sem hagyja magát és erején felül és mindenféle gáncsoskodás ellenére is életben tartja a várost, amelyik azért van büntetésben, mert nem fideszes a vezetője... Itt- ott szomorú látványt nyújtottak a romos épületek vagy az élményfürdő előtti félbehagyott építkezés. A folyó melletti sétány csodaszép és hangulatos lehetne...Hátha az lesz egyszer.

A Duna múzeum tavaly megkapta az Év múzeuma díjat így nem hagytam magamat lebeszélni eredeti tervemről,hogy ezt nekünk látnunk kell. Mondtam a fanyalgó lányaimnak, hogy higgyék el, ez nem az az unalmas, vitrines múzeum lesz, hanem olyan, amilyet szeretnek. Interaktív, tele ötletekkel. És anyának (értsd nekem) megint igaza(m) lett. Tetszett nekik a víz erejével működő pecsételő gép, amely segítségével nyomdát kaptak a jegyükre. Tetszett nekik a fülhallgató, amiből folyókról szóló verseket hallgathattak, de talán a legjobban a pancsoló részt élvezték, ahol mielőtt nyakig vizesek lettek, egy nagyon kedves múzeumpedagógus elmagyarázta mi miért van, mit mutat be. Volt ott örvény, kis gát, vízimalom. Később a vizimadarakat és a folyók mentén élő állatvilággal ismerkedhettek meg, majd egy stilizált helikopterbe ülhettünk be és föntről figyelhettük meg milyen pusztításra képes az árvíz és hogyan zajlik a védelem.
A következő teremben mamuszokat húztunk a lábunkra, nagyítót vettünk a kezünkbe és négykézláb csúszkálva kerestük meg a városokat, folyókat, tavakat, amelyeket felismertünk és megtaláltunk a google map padlóra nyomott változatán.






Vacsorázni Szlovákiában szerettünk volna. Miközben simán, mindenféle ellenőrzés nélkül átgurultunk a szépséges Mária Valéria hídon, a lányainknak arról meséltünk, hogy nem volt ez mindig ilyen természetes és azt is el kellett magyaráznunk, hogy miért beszélnek sokan magyarul azon a vidéken. Abban egyetértettünk, hogy a Bazilika a szlovák oldalról a legfotogénebb.

Végülis nem egy hétköznapi knédlis étteremben vacsoráztunk, hanem egy olyanban, amit szerintem minden gyerek élvezne, hiszen nem kell késsel, villával enni és nyugodtan lehet büfizni. Még azt sem kell mondani, hogy köszönöm és egyenesen kötelező könyökölni. A Középkori Paraszt étterem ilyen. Előre figyelmeztetnek, hogynem udvariatlanságból beszélnek majd egyszerűen vagy éppen udvariatlanul veled, hanem mert itt egy időutazásban lesz részed. "Nesztek!" Így tették elénk hatalmas fatálon az irdatlan mennyiségű ételt, amelyeket a gyertyás világítástól alig láttunk. Finom volt, nyakig maszatosak lettek a gyerekek és még sokáig emlegettük őket.



Esztergomtól élményfürdőzéssel búcsúztunk el. Csúszdáztak, örvényben kalimpáltak. úszkáltak, amihez a díszletet a dombon magasló Bazilika adta.

Visegrád felfedezését szálláskereséssel kezdtük meg. Már éppen kezdtem volna mondani az "ugye megmondtam" kezdetű mondókámat, amikor a hegy oldalában megláttunk egy majdnem kész szállodát. Nekem már a neve is tetszett. Patak. Mivel embereket láttunk a teraszon enni, inni, feltételeztük, hogy már megnyitott és csak ránk vár. Az látszott, hogy nagyon ízléses, nem nyomja agyon a természetet és külön hangulatot kölcsönöz neki az előtte csörgedező patak. Zoltán ment be érdeklődni, majd diadalittasan mesélte, hogy az emberek, akiket enni látunk éppen a megnyitót ünnepelték, merthogy a szálloda vadonat új, vannak részek, amelyek még nem is készültek el, az utolsó simítások még hátra vannak, de azért szeretettel fogadnak bennünket, mint első, kísérleti vendégeket és ha már így alakult, akkor teszteljük le a szobát rendesen. Így történt, hogy két gyönyörűszép szobában hajthattuk le este a fejünket egy olyan ágyban, amelyikben még nem feküdt vendég előttünk. A hotelt pedig bátran ajánlom mindenkinek, aki ősszel, télen, tavasszal vagy nyáron arra keveredik.



Visegrádot a Margitszigetről már jól ismert Bringóhintóval fedeztük fel, csak arra kellett vigyáznunk, hogy a megunhatatlan Dunakanyar látványa ne vonja el a figyelmünket az útról. A hiper szuper fa mese játszótéren lepattantunk a járgányról és egy kis időt eltölthettek a lányok. Megnéztük persze a Várat és a hozzá tartozó kiállításokat majd a Mogyoró hegyre mentünk szaladgálni és enni egy jót.



Másnapra maradt a megunhatatlan bobozás, aztán már csak a hazautazás.


Következik: Szlovénia








2012. szeptember 16.

A hatodik






Kezdhetném olyan közhelyekkel, hogy el sem hiszem, hogy így elszaladt az idő és jaj mennyire gyorsan nőnek ikerlányaink és megállítanám az időt legszívesebben, de nem teszem, mert én csak egyszerűen büszke vagyok arra, hogy ilyen szépen cseperednek, hogy egyre okosabbak, értelmesebbek, ügyesebbek. Szerettem az öt éves korukat és szeretni fogom a hatodikat is. A nagy napra megtanulták Milne versét és sokszor elmondják nekem:

Egyesztendős voltam,
épphogy elindultam.
Aztán kettő lettem,
épp, hogy megszülettem.
Hároméves lettem,
én voltam? Nem értem.
Négyesztendős múltam,
s nem volt semmi múltam.
Évem száma öt lett,
nem volt bennem ötlet.
De most, hatéves vagyok,
és okos vagyok nagyon, nagyon,
így azt hiszem, ezt a kort már
soha-soha el nem hagyom!

No ezen aztán mindig rendesen meghatódom...

Nagycsoportos óvodások, akiknek jövő ilyenkorra az iskolapadban a helyük. Nagyon várták a szülinapjukat idén is. Minden este el kellett mondani, hogy még hányat kell aludni a nagy napig. Mutattuk a naptáron is. Közben érkeztek a kívánságok, amelyek közül nekem speciel a legnagyobb fejtörést a saját készítésű tortára benyújtot igény okozta. Aztán persze közönség segítséggel megbírkóztam ezzel a feladattal is, ráadásul nagy sikere volt pedig a tortasütés nem az én műfajom.

A meghívókat persze most is együtt és tőlem szokatlan módon, abszolute időben készítettük el a lányokkal. Törlőkendő gurigáját festettük be akrillal, ezt pöttyöztük be fülpucoló pálcika segítségével. Azért kellett a hosszabb gurigához folyamodnunk, mert csak így tudtuk elrejteni benne a feltekert gipszkorszakos meghívókat és egy-egy piciny gipszfigurát, a lányoknak kis muffint, a fiúknak pedig autót. Miután ezeket gondosan elrejtettük a hengerekbe, piros raffiával átkötöztük őket. Igazán helyesek lettek szerintem és a lányok nagyon nagyon büszkén adták át a gyerekeknek a szokatlan formátumú szülinapi meghívójukat.



Ezután girlandot készítettem, de ezt már egyedül. Egy csomag nagyon bulis szalvétát áldoztam fel a cél érdekében és még némi szabadidőmet, merthogy egy ideig eltartott, míg a szalvétákat a hajtásnál elvágtam, majd a kapott négyzetekből háromszögeket gyártottam. Ezek kerültek fel egy spárgára és mondhatom, hogy pont úgy nézett ki, mint a drága party kellékes girland, arról nem beszélve, hogy a lányok felváltva mondogatták, hogy nekik van a legjobb anyukájuk a világon...



Aztán, hogy ne okozzak csalódást nekik, meg kellett ígérnem, hogy én készítem a tortát, ugyanis közölték, hogy csakis saját készítésű tortán hajlandóak elfújni a gyertyáikat. Elég otthonosan mozgok a konyhában, de, mint írtam a torta nem az én műfajom. Nem szégyeltem tanácsot kérni, így aztán a sok recept közül alig győztem kiválasztani a sütés nélküli almás, vanília pudingos, babapiskótás, tejszínhabos tortát és a másikat a mascarponés, csokis piskótásat. Örültem, mert Noémi pont ezeket az összetevőket sorolta fel, amikor benyújtotta tortaigényét és Eszter is elégedett volt a beígért ízekkel én meg rájöttem, hogy tudok piskótát sütni.

Reggel tejszínhabos kakaóval, valamint az ünnepeltekről készült fotó válogatás girlanddal vártam Esztert és Noémit (meg persze a többieket) a konyhában. A tejszínhab aztán szépen mindent beborított, mert a kölcsön szifont nem lehetett megfékezni. Már nem emlékszem, hogy mérgelődtünk vagy nevettünk...



Hanna egyébként meglepett mindenkit saját készítésű ajándékával. Egy-egy fél szívecske medált gyártott papírból, amelyet felfűzött egy fonalszálra. Az ikrek nyakába tette, akik aztán boldogan összeillesztették a két felet, hogy egy legyen. Komolyan meghatott legnagyobb gyerekem figyelmessége, kedvessége. Mivel a papír nem túl tartós anyag medálhoz, megbeszéltem vele, hogy ha van kedve, a szíveket valami másból újra elkészítheti és ehhez én SZÍV-esen asszisztálok.


A buli természetesen a Gipszkorszak Játszóházban tartottuk. Nagyon örültek, hogy végre nem más gyerekeknek szervezzük a zsúrt, hanem nekik. Igyekeztem a házibuli és a máshol tartott buli elemeit ötvözni, így aztán saját kezembe vettem az irányítást. Készültem játékokkal, amelyenek csak a töredékére volt szükség, így egy részét elraktároztam Hanna szülinapjára decemberre. A gipszfestés után lejátszottuk azért a jelmezes-beöltözős játékot, készült csoportkép, majd megérkezett a bohóc, mert a kicsik számon tartották, hogy Hanna bulijának fénypontja egy bűvész volt, hát akkor légyszíves ők is hagy hívjanak meg a színpadra sztárvendéget. Így esett a választás az általam igen sokra tartott és rendkívül tehetséges, cseppet sem erőltetett Tomi bohócra, akihez volt már párszor szerencsénk és még sohasem okozott csalódást senkinek.
A bohóc jól elszórakoztatta a csillámtetkós gyerekeket és az érdeklődő felnőtteket, majd amikor lejárt a műsorideje, ahelyett, hogy elment volna, a tortavárás közben is segédkezett és aktívan közreműködött a jókedv kerekítésben.




A torták, mint említettem osztatlan sikert alkottak, bár külalakban azért van mit fejlődni és még mindig nem értem, hogy a lányoknak miért nem lett volna jó a profi cukrászdai csoda valamelyike, pedig azok sokkal mutatósabbak. Az tény,hogy nem kaptam volna azokért ennyi puszit, ölelést. Móni most sem hazudtolta meg magát. Egy hatalmas tálcányi saját készítésű, friss, langymeleg kakaóscsigával állított be. Mondanom se kell, megrohamozták őt és a kis zászlócskákkal díszített tekercseket. A nap egyik fénypontja volt, kijelenthetem.


Az ajándékozást szokás szerint játékosan bonyolítottuk le, mert nem bírom, amikor a buli elején a nagy forgatag közepén csak úgy odadobják a vendégek az ünnepeltnek, akinek persze nincs alkalma kibontani, megköszönni rendesen. Mi meg szoktuk kérni, hogy egy kijelölt helyre tegyék le a csomagokat és majd ha itt az ideje, adják át a színpadon lévő nagy fotelben ülő het éveseknek. Több módja is van ennek. A kisebbeknél még működik a tapogatós, azaz bekötött szemmel ki kell tapogatni éppen ki áll előttük és ha ez sikerül jöhetnek a puszik és a köszönömök. Lehet hangelváltoztatással is vagy ha erre a helyszín alkalmas csak egy kis testrész (kar, láb) megmutatásával kitalálni ki az éppen soros ajándékozó. Szeretik még azt is, amikor jellemezni kell azt, aki előttük áll. Milyen színű ruhában van, milyen a haja, alkata, ciője stb. Ha kitalálták, jöhet megérdemlik az ajándékot. Persze sok nevetéssel zajlik le egy ilyen ajándékosztás.

Akinek még volt ereje vagy kedve, az kitölthette az elmaradhatatlan " Ki tud többet az ikrekről? " TOTÓt. Mondanom se kell, majdnem mindenkinek volt kedve, pedig a buli hivatalosan már véget ért addigra. Naná, hiszen volt tétje. Kis gipszfigurákat lehetett nyerni vele. Mivel főleg ovisokból állt a vendégsereg, úgy játszottuk le, hogy két fős csapatokat kellett alkotni, amelyek közül legalább az egyiknek írástudónak kellett lennie. Egyébként ezt is a kicsik kérték és úgy érzem jó sok szülinapjukat kíséri majd végig ez a kis játék, amelynek ők a főszereplői. A kérdések feltevésekor szembesültemmegint azzal,hogy egy év alatt mennyi változáson mentek keresztül. Noéminek kiesett már két foga, vízbiztosak lettek, azaz úszógumi és karúszó nélkül is pancsolhatnak a 150 cm-es vízben, Noémi remekül, Eszti még kissé bizonytalanul gökorcsolyázik az anyukámtól kapott szülinapi ajándékban. Volt pár vicces kérdés is, pl hogy szólítanak engem (anya fényes csillag) vagy éppen Hannát (nem, nem drága nővérkénknek sajnos, csak úgy egyszerűen és hangosan Hannának) és mitől fél Eszter nagyon (darázstól).





A buli végére minden kis alkotás becsomagolva várta gazdáját. Noémi és Eszter erre a napra már jó előre kinézte mit szeretnének festeni. És tudom, hogy nagyon gyakolottak, ügyesek, precízek, hogy szépen festenek tényleg, hiszen elég sokat művelik ezt a tevékenységet, de engem is meglepett a végeredmény. Két hat éves virágszálam két gyönyörűséges, óriási tulipánt festett. Nem egyformát, hiszen ők sem egyformák, csak éppen ikrek vagy ha jobban tetszik egyidős, hat éves testvérek.



Isten éltessen sokáig benneteket kis csodáink!


A fotózást ezúttal egy lelkes amatőr anyukára bíztam. Remélem hamarosan elkészül a montázsokkal és feltehetem ide a legjobbakat.

Girland és meghívó ötlet: Kifli és levendula