RSS

2014. június 26.

Levendula Expressz




Nem is olyan régen a kicsik arról panaszkodtak, hogy ők még nem vonatoztak a nővérük pedig igen és ez nem igazságos. Azért az nem igaz, hogy nem ültek vonaton, maximum nem emlékeznek rá de tény és való, hogy többnyire autóval közlekedünk mindenhová. Tavasszal aztán felkerekedtünk és kis hazánk első vasútvonalán azaz Budapest-Vác-Budapest szakaszon zötykölődtünk. Akkor írtam is erről. Vonatozás volt ez is de nem olyan, mint amilyet a MÁV Nosztalgia utak adnak. Na az aztán ahogyan a nevében is szerepel élmény a javából. Először is olyan kocsikban utazhatunk, amelyeket szinte hallunk ahogy mesélnek a régmúlt időkről. A mozdonyokhoz nem értek de az biztos, hogy az se mindennapi különben nem fotózná annyi mozdonyrajongó az állomáson ezeket.

Szóval arra gondoltam, hogy ha ennyire szeretnek vonatozni a lányaim, akkor kinézek egy szimpatikus élmény utat nekik. Nem volt könnyű dolgom, mert három, kivételesen izgalmasnak tűnő kirándulás egy napra esett és a későbbiek is különlegesnek tűntek. Miközben a programok között böngésztem az utolsó pillanatban beküldtem egy korábbi utazásunkról szóló fényképet a MÁV Nosztalgia fotópályázatára. Pár nappal később aztán jött az értesítés, hogy megnyertük a Levendula Expresszre szóló jegyeket ráadásul a Pullman kocsiban utazhatunk vele. Juhé!! Pont azt a programot néztem ki a gyerekekkel. A Pullman kocsi attól különleges, hogy négy vagy két személyes asztalkák mögött/előtt ülhetünk kényelmes, állítható támlájú szépséges kék, bársony székeken. Az ott utazók újságot kapnak és korlátlanul fogyaszthatnak ásványvizet, kávét, teát. Itt van felszolgálás is, azaz nem kell az amúgy nagyon hangulatos étkezőkocsiba átsétálni ha valami finomságra vágyunk. Odafelé reggelit, szendvicset vagy virslit szolgálnak fel ha kérünk, visszafelé pedig valamilyen meleg ételt, külön térítés ellenében. Szépséges abrosszal van megterítve és elegáns üveg kancsóban van a víz. A csészék, poharak láttán mi is valahogy jobban kihúztuk magunkat és kisasszonynak képzeltük magunkat. Az asztalka azért is jó, mert kényelmesen lehetett kártyázni. A kicsiket nagyon izgatta, hogy a zakatolás közben hogyhogy nem lötykölődik ki a kávé és a víz és együtt drukkoltunk a pincér fiúnak, hogy ne öntse ő se mellé.






A nyeremény az egész családnak szólt, ám Zoltánnak halaszthatatlan dolga volt, Hanna pedig legjobb barátnőjének UV szülinapi partijára volt hivatalos és azt nem szerette volna kihagyni. Pontosan kettő percig szomorkodtunk emiatt aztán rájöttünk, hogy úgyis régen volt részünk anya és az ikrek kalandban, jó lesz nekünk így hármasban. Így is lett.
Amikor a nap végén begördült a vonat a Nyugatiba megállapítottuk, hogy régen nevettünk, sétáltunk, beszélgettünk zavartalanul ennyit. Azóta is felidézünk egy-egy történetet.

Mellettünk a két személyes asztalhoz egy amerikai házaspár ült. Kiderült, hogy gyakori vendégek Magyarországon, minden évben itt töltenek pár hetet és valahogy megtudták, hogy van ez a MÁV Nosztalgia, amivel nem mindennapi módon lehet eljutni a legszebb helyekre. Igazuk van és nagyon jó fejnek tartottam őket. Mivel minden magyarul volt kiírva és csak pár szót tudtak a mi furcsa nyelvünkön elvállaltam a tolmács szerepét némi idegenvezetéssel megspékelve, így nem csoda, hogy az út végére e-mail címet cseréltünk és úgy tervezzük, hogy még találkozunk az életben.

Korábbi MÁV Nosztalgiás újainkon mindig volt egy házigazda. Valaki, aki a hangosbeszélőn köszönti, tájékoztatja az utasokat. Bevallom kicsit csalódtam, hogy ez most elmaradt. Lehet, hogy csak a hosszabb utakon van ilyen és a Budapest- Balatonfüred nem ez a kategória ugye. Viszont nem maradt el a köszöntő erdélyi áfonya likőr körbekínálása és a házi kolbászos falatkákból is kapott, aki kért.
A lányokkal végigsétáltunk a kocsikon, megnézték az étkező- és bár kocsit meg a kevésbé elegáns de azért kedves és szép standard osztályt is. A mosdó nagyon érdekelte őket, visszafelé azt nézték az utolsó kocsiból, hogy valóban a sínek közé pottyan vagy csurog aminek pottyannia vagy csurognia kell. Bizony, egy kisgyereknek ezek is nagy élmények... :-)

Aki elég szemfüles volt, az megváltotta előre a Balatonfüred-Tihany útra szóló buszjegyet. Mi nem ilyenek voltunk és nagy meglepetésemre már nem is jutott. A kicsik megszeppentek, hogy mi lesz akkor most velünk de megnyugtattam őket, hogy az ilyen váratlan helyzetek a legtöbbször úgy végződnek, hogy belátjuk jobb, mintha az eredeti forgatókönyv szerint zajlott volna minden. Ok, nem ezekkel a szavakkal mondtam nekik mindezt de ez volt a lényege.

A helyi járatra préselődtünk fel és így érkeztünk meg Tihany fő terére. Mondjuk csodálkoztam, hogy egy fesztivál idejére miért nem iktatott be sűrítő járatot a Volán busz. Minket nem annyira Tihany nevezetességei izgattak, sokkal inkább a híres levendula föld, amiről már láttunk képeket és amiről nem akartam elhinni, hogy nem Provance-ban készültek (amit volt szerencsém még friss házasként saját szememmel látnom) Rövid kérdezősködés után (merthogy útbaigazító tábla sem volt sehol) megtaláltuk a helyes útirányt, ami egy 1,5 km-es sétát jelentett, igaz lejtőn, így csak a visszaút miatt aggódtunk kicsit. Időnként barna papírzacskóban illatozó levendulacsokrot tartó emberek jöttek velünk szembe, akik már túl voltak a szüreten, így tudtuk, hogy helyes az irány. Pár perc múlva a szemünk elé tárult a látvány, amire annyira vágytunk. Egy egybefüggő, lila levendulamező és egy másik, amelynek lila pompáját tarka ruházatú emberek "csúfították" el. Mindegyik hajladozott és igyekezett a lehető legjobban megtömni a papírzacskóit az illatos virággal. Mi is szereztünk egy ilyen szatyrot méghozzá sorbaállás nélkül. Büszke voltam magamra, hogy otthonról hoztam két ollót, így csak egyet kellett kölcsönöznünk a standon, ahol a fizetés is zajlott. 2000 Ft bizony nem kevés egy zacskónyi levenduláért ám mégsem sajnáltam érte a pénzt, mert nemcsak a virágért hanem az élményért is fizettem... A levendulaszedés hangulatos foglalatosság de azért nagyon figyeltünk arra nehogy méhecskét markoljunk meg, hiszen elég sokan döngicséltek az illatos bokrok felett. Először elhessegettük őket és csak utána vágtuk le a virág szárát. Aztán le kellett még győznöm pókiszonyomat is. Bizony meglehetősen förtelmes egzotikus pókokat láttunk a bokrok mélyén és a fűben is. Ettől a két zavaró tényezőtől eltekintve csodás érzés volt a levendulamező közepén az illatfelhőben és a valódi bárányfelhők alatt a szüret és nagyon gyakran szakítottuk félbe a műveletet a fényképezés kedvéért.




Érdekes volt látnom most is az ikrek különbözőségét. Míg Noémi precízen, szálanként szedte a csokrát, gondosan egyformára vágva a szárakat, addig Eszterrel mi hatékonyan, ide-oda kapva gyűjtöttük a levendulát.


Amikor már úgy éreztük nem fér több a zacskóba, elindultunk az emelkedőn vissza Tihany központjába. Most minket állítottak meg úton útfélen, hogy hol szereztük ezt a hatalmas mennyiségű levendulát és mi nagyon szívesen elmagyaráztuk, hogy ott a völgyben, ami egy kiadós sétával érhető el.

Megéheztünk, ettünk volna valami főtt ételt de úgy látszik Tihanyban még nincs szezon júniusban vagy nem készültek fel a fáradt vándor kiszolgálására. Két vendéglőben is csak egy órás várakozás után tudtak volna ételt varázsolni elénk, így beértük péksütivel, az legalább friss volt. Ettünk jégkrémet is, sétálgattunk, kicsit meséltem a Tihanyi apátságról meg a visszhangról aztán visszabuszoztunk Balatonfüredre, ahol a szokásosnál is nagyobb nyüzsgés volt az úszóverseny miatt. A Tagore sétányon minden harmadik ember megcsodálta a levendulánkat és mi fáradhatatlanul válaszoltunk nekik, hogy igen, ezt Tihanyban szedtük.

Nem tudom hogyan de Arácson kötöttünk ki így a tervezettnél hosszabb sétával értünk vissza a Füredhez szerintem teljességgel méltatlanul kinéző vasútállomásra (bár biztató, hogy építkezés nyomait láttuk) Amíg kinyitották a vasúti kocsink ajtaját majd utána is, már elhelyezkedve a kényelmes Pullmann kocsiban azzal múlattuk az időt, hogy riportot készítettem a lányokkal, akik boldogan, viccesen, reklámblokkokkal megtűzdelve elmesélték hol jártunk és mit csináltunk ezen a tökéletes napon, amikor még az időjárás is olyan volt, amilyennek levendulaszüret és sétálgatás idején lennie kell.
Kitöltöttük még a kiosztott kvízt is, mert az mindig van a MÁV nosztalgián és remélem ez így is marad. Nem tudom ki nyert de gondolom ezúttal nem mi, mert akkor biztosan szóltak volna.


Mivel Tihanyban nem sikerült főtt ételhez jutnunk (ami miatt az ottani vendéglátósok szégyelljék magukat) a MÁV Nosztalgia étlapjáról választottunk babgulyást és vanília sódós meggyes rétest. Mindkettő nagyon-nagyon finom volt.

Eszter ezután gyakorlatilag azonnal elaludt. Noémi még mocorgott, csacsogott kicsit aztán ő is lehajtotta a fejét az ölembe és csak Kelenföldön nyitották ki a szemüket.


Na kérem ezt hívják úgy, hogy élményvonatozás. Ez is megunhatatlan kategória. És bizony azon kaptam magamat, hogy nézem a következő programjaikat és a naptárunkat.






2014. június 20.

Vakációs tervek a falon





Időnként van annak előnye is ha vállalkozást vezet az ember. Például nem kell hónapokkal korábban eldönteni mikor vesszük ki az éves nyári szabadságot vagyis lehetünk nagyon spontánok. Azok is vagyunk már ami az utazásainkat illeti de azért jó dolog várni az indulás napját, jó dolog válaszolni a kérdésre, hogy "Anya! Hányat kell még aludniiiii?".

Van egy csomó tervünk azokra a napokra is amikor éppen itthon vagyunk, amikor nincsenek táborban a lányok. Olyan programok, amikre az utóbbi hónapokban azt mondtuk, hogy na ide el kell mennünk, na ezt ki kell próbálnunk vagy éppen újra át kell élnünk, mert korábban már jártunk ott és jó volt.

Vettem hát egy nagy kartont, amire kis négyzeteket rajzoltam. Mellé írtam az áhított programokat. A lányoknak csak az a dolguk hogy egy nagy pipával jelezzék, hogy ha valamelyik program teljesült.



Mostanra már kipipálták a Holnemvolt Park-, a mozi-, a csónakázás-, görkorizás-, és a macskás kávézó rubrikákat.

A Holnemvolt Parkban- ami ugye a bezárt Vidámpark helyén létesült- minimum egy fél napot el lehet tölteni. Néhány régi vidámparki attrakció megmaradt, ezeket zsetonokkal igénybe lehet venni. A hullámvasút, a barlangvasút, a mesecsónak, az elvarázsolt kastély és a 100 éves körhinta ilyen. Van még gokart- és kalandpálya is. Gyönyörű flamingó csapatban lehet gyönyörködni, tengerimalac város lakóin mosolyogni és kecskéket simogatni vagy etetni. Hétvégenként bábszínház várja a gyerekeket. A parkból át lehet menni az állatkertbe (és persze onnan is a parkba) ám akkor már nem 500 Ft a belépő...


A Csónakázó tó az a megunhatatlan kategória. Lehet egy evezőset vagy két evezőset bérelni. Mi most a két evezőset választottuk. Mindannyian kipróbáltuk, forogtunk egy helyben, kacsákat követtünk, ringatóztunk. A tó melletti Szaft étteremben piros lábosban szaftot (mi mást) ettünk. Az étterem kicsit átalakult, szomorúan konstatáltam, hogy borsodi sörös napernyők szolgáltatták az árnyékot de azért a szaft finom.



A mozi rovatot is kipipáltuk. Igaz ott csak a kicsikkel jártam amíg Hanna video klip forgatáson volt, amit egy darabig érdeklődve figyeltünk aztán amikor meguntuk jegyet váltottunk a Mogyoró meló című filmre, ami igazán exclusiv-ra sikeredett lévén csak mi hárman voltunk a teremben.



A Cat Caféban már jártunk régebben, így tudtuk mi vár ránk. Azóta tulajdonosváltás volt és a cicák se ugyanazok. Zoltánt csak az érdekelte, hogy legyen wifi és tudjon dolgozni. Volt. A lányok viszont két sütizés és iszogatás között csak a három válogatott szép cicával törődött akikre annyira vigyáznak, hogy érkezéskor fertőtlenítővel fújják be a vendégek kezét...



És hogy milyen tervek szerepelnek még a tacepaón? Leírom szívesen:

-jégbár
-rózsás fagyi
-piknik
-libegő
-bringóhintó
-bobozás
-Budakeszi Vadaspark
-jégkorizás
-sátorozás a kertben
-szabadtéri színpad
-Tarzan Park
-Velencei tó
-Balaton
-élményvonatozás



No és persze hagytam jó sok üres négyzetet is, hogy igaz legyen az állítás. Nyáron is szeretjük a spontalitást meg hát vár ránk családi nyaralás és a lányokra néhány izgi táborozás.



2014. június 19.

Ötödik - és második osztályba léphetnek




Egyszerre két osztályban kellett jelen lennem. A kicsik első bizonyítványosztásán, amit nem hagyhattam ki és Hannáén, ami pedig attól volt különleges, hogy az utolsó ebben a teremben és az utolsó ettől a tanító nénitől. Jövőre Hanna kisgimnazista lesz. Új osztályfőnökkel, akivel a szülői értekezleten már megismerkedtünk és új osztálytársakkal, akikkel szintén találkozhattunk. Az osztályukat elfelezték és bár igyekeztek az egyéni kívánságokat, barátságokat figyelembe venni, van olyan kedvenc osztálytárs, aki szeptembertől a másik osztályba fog járni. Bizony szeptembertől Hanna 5.b osztályos lesz.




Szóval az idei bizonyítványosztás ettől is volt kicsit más. Meg attól is, hogy sikerült megbeszélnem a tanító nénivel, hogy ezúttal hátulról előre felé ossza a bizonyítványokat. Idén kezdje a "Zs" betűs kislánnyal, így hamar a "V" betűs Hannához ért és így különösebb izgalom nélkül átmehettem a szomszéd osztályterembe, vagyis nem maradtam le a kicsik értékeléséről.

Hannáról nagyon szépeket mondott Kati néni. Dicséretes ötös lett angolból és énekből. Viszont nem lett kitűnő, amin annyira nem csodálkozom, hiszen az utolsó pár hónapot elég lazán vette. Ettől persze még nagyon szeretjük és büszkék vagyunk rá. Előző héten fogalmazásból azt a házi feladatot kapták, hogy írjanak Kati néninek levelet amolyan hagyományos módon, kézzel, borítékot megcímezve és küldjék el postán neki. Hanna leírta, hogy milyen furcsa, hogy most annak a Kati néninek ír, aki megtanította a betűvetésre és ha nem is gyöngybetűkkel ír azért helyesen és nem búcsúzik csak kicsit, mert biztosan leszalad majd szünetekben egy ölelésre meg azért, hogy megnézze a kicsi, új elsősöket. Írt még mást is...
Gondolkodtunk, hogy mivel tehetnénk még különlegesebbé vagy humorosabbá a levelet, amikor szinte egyszerre villant be, hogy készítsünk szövegértés feladatlapot a levél alapján. Így aztán Kati néninek olyan kérdésekre kellett válaszolnia, hogy mit köszönhet Hanna neki. Igaz, hamis jelekkel kellett ellátnia az állításokat és következtetni kellett egy válaszra a szövegből. Tettünk még egy ici-pici szívecskés kulcstartót a borítékba, mert Hanna úgy emlékszik, hogy négy év alatt a legtöbbször azt a kérdést hallotta, hogy "Gyerekek, hol lehet a kulcscsomóm?".
Kati néni a bizonyítvány osztáskor válaszolt a kérdésekre, Hanna értékelésébe szőtte bele a válaszokat, amelyek egyik pillanatban könnyeket csaltak elő a szemünkből a másikban pedig megmosolyogtattak. Nagy sóhajtások közepette állapítottuk meg, hogy Hanna rendkívül szerencsés volt, hogy négy évig Kati néni taníthatta.

Mindenképpen szerettünk volna valami saját készítésű ajándékot is adni neki. Sokat dolgoztunk a zsírkrétákból gyártott "K" betűn...


A kicsiknek sokat kellett várni, míg a névsor végére értek a tanító nénik. Eszterét az egyikük, Noémiét a másikuk adta át. Viccesen meg is jegyezték, hogy milyen jó, hogy ketten vannak. Példás magatartással, példás szorgalommal, csodaszép írással és folyékony olvasással zárták az évet, ami saját bevallásuk szerint is nagyon gyorsan elrepült. Nekik csak szöveges értékelés volt a bizonyítványukban és ez így lesz még másodikban is és amit egy cseppet se bánunk.





Ahogyan azt se, hogy itt a vakáció no de erről egy következő bejegyzésben írok.


2014. június 11.

Hollókő meg a vára



Hiszem,hogy mindennek eljön a maga ideje, a legmegfelelőbb pillanat egy nyaralásra, egy könyv elolvasására vagy egy élményre.

Néhányszor már jártunk Hollókőn, igaz csak az ófaluban. Koptattuk a girbegurba utcákat gyerek nélkül, turista ismerőssel majd gyerekekkel, amire ők semmire sem emlékeznek. A Vár valami miatt mindig kimaradt.

Pünkösd hétfőre valami laza kis kirándulást terveztünk. Olvastam, hogy várjátékok lesznek aznap a Hollókőn, így elég hamar megszületett az elhatározás, hogy oda menjünk.

Az út hullámzó hangulatban telt. Zoltán kitalálta, hogy kevésbé frekventált, térképen alig jelzett utakon menjünk a nógrádi falucskába, amire máskor talán én is fogékony lettem volna de most a kései indulás miatt nem annyira. A lányok is csak azt kérdezték mikor érünk már oda. Egyébként pedig hangosan énekeltek hála a Megasztár Karaoke dvd-nek aztán persze ha valami érdekeset láttunk, akkor rögtön felkaptuk a fejünket és be kellett látnunk, hogy mégiscsak jobb volt erre jönni, mint egy uncsi autópályán. Később még inkább bebizonyosodott, hogy pont jókor érkeztünk meg.

Sokkal nagyobb tömegre számítottam, amolyan húsvéti forgatagra de szerencsére nem voltak kellemetlenül sokan. A parkolóból egy könnyű 10 perces sétával értünk fel a mesebeli várhoz, ahol már a korhű ruhába öltözött lovagok hirdették, hogy itt bizony igazi csata készül a török ellen. A zenészek szinte folyamatosan tárogatón és dobon játszottak, ezzel adva egyedülálló hangulatot az amúgy is szépséges várnak. A Cserhát lankáinak látványával is alig tudtunk betelni...


Még időztünk volna a várban de a lányokat hívta a kötelesség.

Nagy meleg volt de mégis boldogan csatlakoztak a hadsereghez. Felöltöztették őket apród ruhába, hogy még autentikusabbnak nézzen ki a csapat, ám korhű öltözék ide vagy oda, a napellenzős sapkát nem engedtem, hogy levegyék magukról a kicsik, mert irtózatos erővel sütött a nap. Hannának nem volt, így amikor csak lehetőségem adódott, szaladtam hozzá, hogy bevizezzem felforrósodott haját.



Az összecsapást eskütétel előzte meg, pont úgy, ahogyan az kell, szívre tett kézzel, letérdelve. Annyira aranyosak voltak a gyerekek. Komolyan vettek mindent, mert őket is komolyan vette a vitéz, akit felismertünk és rögtön rájöttünk, hogy egy korábbi kirándulásunk során, Drégely váránál már kipróbáltuk milyen egy csata a törökkel vele.
Nos, ez a mostani tízszer felülmúlta azt a korábbit. Itt is volt persze zokniból készült lőszer és pajzs de arra nem számítottunk, hogy ágyúszóban kell majd megvívni a törökkel. Pedig így volt. A nagy durranás idejére fegyelmezetten lehasaltak majd folytatták tovább a zoknicsatát. Közben a törökök elraboltak egy kislányt de később kiszabadították.
Visszavonulás, stratégiai megbeszélések és újabb röpülő zoknik után persze a magyar vitézek nyerték meg a csatát, akiket a néző hangos hipp-hipp hurrával ünnepeltek. Az jutott eszembe, hogy ez egy olyan program, amit minden kisfiú és vagány kislány sajnálhatja ha kihagyta. (Viszont biztos vagyok benne, hogy lesz máskor is.) Meg az is eszembe jutott, hogy érdemes volt kivárni a megfelelő pillanatot a vár alaposabb megismerésére. A Hollókői Várról nekünk biztosan az ágyú hangja és a zokni-golyózápor jut eszünkbe.




A forrásvíznél aztán mindenki lehűtötte magát és képzeljétek még kulturált, tiszta mosdóba is el tudtunk menni, mielőtt a lejtőn elindultunk az ófalu irányába, ahol elhatároztuk, hogy az első vendéglőbe betérünk, hiszen a hős vitéz kisasszonyok és mi is farkaséhesek voltunk.

Jól esett ülnünk a Világörökség részének nyilvánított utcában álló kedves, hűvös műemlék házban. A várakozást a táskámban lapuló két játékkal, a Wink-kel és a Story Cubes-szal ütöttük el, hogy ritkítsuk a "Mikor hozzák már az ételt?" típusú türelmetlen kérdéseket.


Tele hassal sétáltunk a girbegurba kövezett utcán, amely éppen felújítás alatt van bár nem értem miért pont a turista szezon közepén. Állítólag bokakímélőbbé szeretnék tenni. Hogy hogyan az nem derült ki számomra de remélem nem úgy, hogy végleg felszámolják a kővel kirakott bájos utcaburkolatot. Lányaim fegyelmezetten tűrték és hallgatták újdonsült idegenvezető anyjuk szövegét arról, hogy Hollókő Magyarország egyetlen olyan faluja, amely szerepel az UNESCO világörökség listáján és mindmáig élő, lakott település. A falu központjában, a domb tetején áll a kis fatornyos, zsindellyel fedett templom, ami mellett kötelező fényképezni.
Remélem megjegyezték azt is, hogy a 67 védett épület többnyire földszintes, kontyolt nyeregtetős parasztházakból állnak vagyis itt nemcsak az asszonyoknak van kontyuk, hanem a házaknak is, ettől olyan különlegesek.




Hazafelé megint kis falvakon keresztül autóztunk de most nem bántuk. Zoltán kivételével mindegyikünk kicsit elbóbiskolt majd felfrissülve az út egy harmadát hangosan énekelve tettük meg. Ezúttal egy elfeledett cd mentett meg bennünket, amelyen olyan örökzöldek találhatóak, mint a Pancsoló kislány, a Moncsicsi, Eperfagyi, Breki blues, De nehéz az iskolatáska és egy réges régi Dolly Roll szám. Képzelhetitek hogy szólt(unk)!

2014. június 4.

Eszter meg egy kert





Májusban megünnepeltük Eszter névnapját is. Közösen készített sütivel és egy általa választott ajándékkal. Nagyon várta ő is és gyakran bosszankodott azon, hogy neki kell a legtöbbet várnia, hiszen Hannának márciusban, Noéminek áprilisban van a névnapja. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy pontosan ugyanannyi idő azaz 365 nap telik el mind a hármuknak a következő névnapig.

A névnapi piknikre ugyan még nem került sor, ám bátyámék ajándéka annyira kedvesre és cseppet sem hétköznapira sikeredett, hogy mindenképpen elbüszkélkedem vele.

Az egész azzal kezdődött, hogy úgy döntöttünk a lányokkal együtt, hogy már nincs szükségünk a homokozóra még akkor sem, ha ez a homokozó aztán majdnem kacsalábon forgó homokozó volt, hiszen alap állapotában úgy nézett ki, mint egy házikó. Fénykorában még kis függönyt is varrtunk rá és kis virágokkal tettük még otthonosabbá. Szóval a homokozó eladósorba került, nagyon hamar lett új gazdája. A homok ott maradt. Ekkor merült fel sokadszorra bennem, hogy itt a remek alkalom, hogy egy úgy nevezett tan kiskertet alakítsunk ki a homokozó helyén. Olyat, amilyenről a dalocska is szól csak éppen bazsarózsa helyett palánták érkeztek a lányok nagynénijének vagyis az én sógornőm jóvoltából, egészen pontosan 3 paradicsom, 3 paprika és 3 padlizsán palánta plusz egy koktélparadicsom palánta került a kis kertecskébe.


Az kert összeállítása titokban történt legalábbis a három névnapos nem volt beavatva a tervbe. Aznap úgyis a Természettudományi Múzeum Agymenők rendezvényére igyekeztünk, így tényleg nem tűnt fel nekik semmi. A kulcsot a "lábtörlő alatt" hagytam bátyáméknak, akik így amikor tiszta volt a levegő bejöhettek palántástól, szerszámostól.

Amikor hazaértünk, háromból ketten simán elsétáltak a kert mellett. Noémi volt az, aki elsőként észrevette a változást és felkiáltott örömében. Hamarosan hárman állták körül a palántákat és azonnal beosztották melyik sort ki fogja ápolni, locsolni.
Azóta minden nap figyelik a változást és örömujjongásban törnek ki ha egy virággal több nyílik, ha a termés is elkezd nőni és versenyt szaladnak a locsolókannáért. Mi ez ha nem a tökéletes ajándék!

Most egy lépéssel előrébb vannak, mint a szobai babcsíráztatás és ettől nagyon boldogok. Titkon pedig azt remélem, hogy a legválogatósabb lányom megszereti egy kicsit a paradicsomot, paprikát vagy legalább a padlizsánt.
Annak idején, a lakótelepi lakásunk erkélyén mi is ültettünk paradicsomot és emlékszem annak valahogy más íze volt...