Amikor több mint 21 évvel ezelőtt megszületett első lányom, Hanna, majd három évvel később Eszter és Noémi –, valami más is született velem együtt: a blogom. Akkor még szinte senki sem tudta, mi is az a „blog” – én biztosan nem. Nem voltak stratégiák, célcsoportok vagy algoritmusok, csak egy üres felület és bennem a késztetés: írni. Ösztönösen, őszintén, szűretlenül.
Kezdetben szárnypróbálgatás volt az egész. Talán egy fejlődésnapló – az enyém, a lányoké, a családunké. Aztán ahogy az életünk alakult, úgy alakult a blog is. Anyukás gondolatok, kreatív ötletek, ikres témák, dupla öröm, dupla kihívás – és dupla inspiráció. Közben utaztunk, olvastunk, főztünk, kirándultunk, művelődtünk – ezek mind nyomot hagytak a bejegyzéseken. Egy idő után már én sem tudtam pontosan, mi a műfajom – de talán nem is kellett. Ti olvastátok, visszajeleztetek, maradtatok.
Volt, aki az első perctől velem tartott, és volt, aki csak nemrég csatlakozott – mindkettőtökért hálás vagyok. Mert ez a blog nem csak a saját utam lenyomata, hanem egy közös tér is lett. Egy hely, ahol találkoztunk.
Büszke vagyok rá, hogy a HVG Golden Blog versenyén a komplex kategóriában előkelő helyen végeztem – de még büszkébb vagyok arra, amit ez a blog adott: barátságokat, kapcsolatokat, felajánlásokat, felkéréseket, beszélgetéseket, amelyeket máshogy sosem kaptam volna meg.
A lányok lassan felnőttek. És én egyre kevesebbet írok róluk. Nem azért, mert kevesebb történik – csak mások lettek a történetek, és talán már nem mind az enyém.
Az évek múlásával a blog is új arcát mutatta. Egyre inkább programajánlóvá, úti beszámolóvá alakult – egy térképpé, amely nemcsak bennem, hanem a városban és a világban is kijelölte azokat a helyeket, amelyek érdemesek a megállásra, a rácsodálkozásra.
Közben azt is láttam – és elfogadtam –, hogy az emberek kevesebbet olvasnak. A hosszabb bejegyzések helyét sokszor átvették a rövidebb gondolatfoszlányok, az úgynevezett „szösszenetek”, amelyek a Facebook-oldalamon kaptak helyet. És ti ezeket is szerettétek. Ott is kialakult egy kis közösség – csendes, figyelmes, kíváncsi.
Mostanában azonban ott is ritkábban jelentkeztem. Ennek oka van – és most végre elárulhatom:
Az Ünnepi Könyvhétre megjelenik a „Lábnyomok – 26 beltéri program Budapesten” című könyvem. Egy válogatás a legizgalmasabb, esős időre (vagy csak úgy) is tökéletes budapesti helyekből – személyes hangon, élményekkel, ajánlással, sok szeretettel.
A következő időszakban a blog és a közösségi oldalak főként ehhez a témához kapcsolódó tartalmakkal telnek meg – de nem kizárólag! Hiszen továbbra is szeretnék megosztani mindent, ami élményt adhat: legyen az egy különleges színházi este, egy múzeumi felfedezés, egy eldugott kiállítás vagy épp egy távoli ország útja.
Maradjatok velem, ha bennetek is ott a kíváncsiság, az élmények iránti vágy – és az a bizonyos belső iránytű, ami mindig új lábnyomok felé vezet.
A könyvről itt olvashattok többet, sőt már meg is rendelhetitek, hogy elsőként vehessétek kézbe. (ezt hívják előrendelésnek :-): www.labnyomok.hu
A klasszikus blogom régi bejegyzéseit pedig itt olvashatjátok, de ahogy írtam inkább a labnyomok facebookon leszek aktív.
