Amikor több mint 21 évvel ezelőtt megszületett első lányom, Hanna, majd három évvel később Eszter és Noémi –, valami más is született velem együtt: a blogom. Akkor még szinte senki sem tudta, mi is az a „blog” – én biztosan nem. Nem voltak stratégiák, célcsoportok vagy algoritmusok, csak egy üres felület és bennem a késztetés: írni. Ösztönösen, őszintén, szűretlenül.
Kezdetben szárnypróbálgatás volt az egész. Talán egy fejlődésnapló – az enyém, a lányoké, a családunké. Aztán ahogy az életünk alakult, úgy alakult a blog is. Anyukás gondolatok, kreatív ötletek, ikres témák, dupla öröm, dupla kihívás – és dupla inspiráció. Közben utaztunk, olvastunk, főztünk, kirándultunk, művelődtünk – ezek mind nyomot hagytak a bejegyzéseken. Egy idő után már én sem tudtam pontosan, mi a műfajom – de talán nem is kellett. Ti olvastátok, visszajeleztetek, maradtatok.
Volt, aki az első perctől velem tartott, és volt, aki csak nemrég csatlakozott – mindkettőtökért hálás vagyok. Mert ez a blog nem csak a saját utam lenyomata, hanem egy közös tér is lett. Egy hely, ahol találkoztunk.
Büszke vagyok rá, hogy a HVG Golden Blog versenyén a komplex kategóriában előkelő helyen végeztem – de még büszkébb vagyok arra, amit ez a blog adott: barátságokat, kapcsolatokat, felajánlásokat, felkéréseket, beszélgetéseket, amelyeket máshogy sosem kaptam volna meg.
A lányok lassan felnőttek. És én egyre kevesebbet írok róluk. Nem azért, mert kevesebb történik – csak mások lettek a történetek, és talán már nem mind az enyém.
Az évek múlásával a blog is új arcát mutatta. Egyre inkább programajánlóvá, úti beszámolóvá alakult – egy térképpé, amely nemcsak bennem, hanem a városban és a világban is kijelölte azokat a helyeket, amelyek érdemesek a megállásra, a rácsodálkozásra.
Közben azt is láttam – és elfogadtam –, hogy az emberek kevesebbet olvasnak. A hosszabb bejegyzések helyét sokszor átvették a rövidebb gondolatfoszlányok, az úgynevezett „szösszenetek”, amelyek a Facebook-oldalamon kaptak helyet. És ti ezeket is szerettétek. Ott is kialakult egy kis közösség – csendes, figyelmes, kíváncsi.
Mostanában azonban ott is ritkábban jelentkeztem. Ennek oka van – és most végre elárulhatom:
Az Ünnepi Könyvhétre megjelenik a „Lábnyomok – 26 beltéri program Budapesten” című könyvem. Egy válogatás a legizgalmasabb, esős időre (vagy csak úgy) is tökéletes budapesti helyekből – személyes hangon, élményekkel, ajánlással, sok szeretettel.
A következő időszakban a blog és a közösségi oldalak főként ehhez a témához kapcsolódó tartalmakkal telnek meg – de nem kizárólag! Hiszen továbbra is szeretnék megosztani mindent, ami élményt adhat: legyen az egy különleges színházi este, egy múzeumi felfedezés, egy eldugott kiállítás vagy épp egy távoli ország útja.
Maradjatok velem, ha bennetek is ott a kíváncsiság, az élmények iránti vágy – és az a bizonyos belső iránytű, ami mindig új lábnyomok felé vezet.
A könyvről itt olvashattok többet, sőt már meg is rendelhetitek, hogy elsőként vehessétek kézbe. (ezt hívják előrendelésnek :-): www.labnyomok.hu
A klasszikus blogom régi bejegyzéseit pedig itt olvashatjátok, de ahogy írtam inkább a labnyomok facebookon leszek aktív.
1 megjegyzés
Gratulálok a könyvhöz!!! És közben meg sajnálom, hogy a rövidebb írások a jelen, jövő, én a hosszú olvasás híve vagyok, olyan jó elmerülni egy jó szövegben.
VálaszTörlésÖrülök, hogy benéztél hozzám! Köszönöm, hogy időt szakítottál blogomra. Külön öröm, hogy eszedbe jutott valami, amit meg kell osztani velem és a többi olvasóval. Írj bátran! Általában ugyanitt, a megjegyzések rovatban válaszolok a levelekre, úgyhogy ha kérdést teszel fel, nézz vissza kérlek.
Szeretettel,
Ágnes