élmények/utazások

Szép város Kolozsvár...

 



Erdélyhez nekem meg kellett érnem. Valahogy úgy, mint az operához és az olívabogyóhoz. Kicsit szégyelltem is magamat, hogy nagyon sok országban, városban megfordultam, de valahogy Erdély kimaradt. Bár ez sem teljesen igaz, mert egyszer, amikor a lányok nagyon kicsik voltak, egy baráti családdal autóval elutaztunk Parajdra, akkor valami kis ízelítőt kaptam belőle. Emlékszem a végeláthatatlanul hosszú autóútra. Amúgy sem szeretem a kimerítő autós utakat de arrafelé, ahol ennyire kevés autópálya van és bármikor felbukkanhat egy kivilágítatlan lovaskocsi, még kevésbé vezetnék vagy utaznék az anyósülésen bárki mellett.

Na ezért (is) jött kapóra a bejelentés, hogy az Euroexpress közvetlen járatot indít a Kincses Városként ismert Kolozsvárra, méghozzá egy harminc valahány személyes kis Embraer 120-as géppel. Az út 50 percig tart és a szlogenjük is elég meggyőző, miszerint "Landolj Kolozsváron, amíg a többiek még csak a határra értek el."-vagy valami hasonló. 

Határozott célom volt Kolozsvár minél jobb megismerése, felfedezése és Edith barátnőmmel való találkozás, aki ugyan Marosvásárhely mellett él, de megbeszéltük, hogy mindenképpen találkozunk és az ottlétem alatt egy napot egymásra és a városára szánunk.




Szóval lefoglaltam a jegyet és kerestem egy jó kis szállást is, ahol a fő szempont a belvárosi elhelyezkedés volt így aztán a nevében is Ultra Central Apartmant foglaltam le és feltűnően sokat dúdoltam a Szép város Kolozsvár kezdetű nótát.

A repülőút zökkenőmentes vagy ha jobban tetszik turbulencia mentes volt és egyedülálló szemszögből nézhettem végig (de erről nem beszélhetek sajnos… )




Kolozsvár repteréről gyorsan kijutottam, ahol a szokásos kérdezgetős módszeremmel megtaláltam a nemrég üzembe állított repülőtéri buszt, amivel bejutottam a városba. Annyira új lehetett, hogy én voltam rajta az egyetlen utas. Mondjuk lehet mások a helyi 5-ös buszt választották, ami ugyanazon az útvonalon közlekedik, egy picit olcsóbb, cserébe minden bokornál megáll. A kérdezgetős módszeremre visszatérve még annyit leírok, hogy az utam során egy kicsit zavarban voltam végig azzal, hogyan és milyen nyelven szólítsam meg ott az embereket. Angolul és kérdezzem meg, hogy esetleg magyarul is tud -e? Hiszen erre arrafelé nagy az esély. Vagy pont ezért vágjak bele rögtön magyarul? Ez meg nem udvariatlanság? Kérdeztem Edith barátnőmet, aki azt mondta ők már ezt érzik, hallják, sőt látják…. hát nekem még gyakorolni kell(ett) de elárulom nem volt gond belőle és semmilyen nyelvi problémám nem volt a két nyelvtudás birtokában.

Mivel korán reggel érkeztem és előttem állt az egész nap, a szobámat viszont csak háromkor foglalhattam el, a  csomagomat, ami egy cabin baggage méretű hátizsákban kimerült, letettem a szálláson (előre leleveleztem persze, hogy így tennék) , amit viszonylag könnyen megtaláltam és ami tényleg verhetetlenül jó helyen volt egy olyan igazi műemlék jellegű házban. Igaz, hogy az utakat, járdákat a környéken pont akkor építették/újították fel, biztosan gyönyörű lesz valamikor- de szerencsére az én ablakom az udvarra nézett így nem volt zavaró.




Kávéra és valami harapnivalóra vágytam és ezeket a vágyaimat könnyen teljesíthettem, hiszen feltűnt mennyi klassz kis kávézó, étterem, pékség-némelyik igazi kis ékszerdoboz volt közöttük. Végül most csak egy helyi specialitásra, egy gyümölcsös töltött péksütire esett a választásom, mert olyan harapnivalót kerestem, amivel sétálhatok, azt éreztem most úgysem tudnék nyugodtan ücsörögni egy teraszon.




A Mátyás szobornál kezdtem, leültem mellé és a google segítségével minden egyes szobor alakot és tárgyat értelmeztem, majd tovább indultam  Mátyás szülőházához, ahol most egy képzőművészeti iskola működik. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy 1443. február 23-án a bejárattól balra az első emeleten látta meg a napvilágot az a királyunk, akibe gyerekként szerelmes voltam. Állítólag Budára tartott Erzsébet és Hunyadi János és pont itt érték el a szülési fájdalmak, ezért aztán az akkor fogadóként működő házban született Corvin Mátyás, aki aztán szülőhelyének egy csomó kiváltságot adományozott és a kincses város kifejezés is neki köszönhető. 




Sétáltam a városban, szívtam be magammal a hangulatát, figyeltem a pezsgő diákéletet, hisz Kolozsvár egyetemi város, aztán betértem a turisztikai irodába, hogy megkérdezzem merre van a piac, hogy juthatok el a Tordai hasadékhoz de legfőképpen a Tordai Sóbányához vagyis igyekeztem megtervezni azt a 3 napot amit a két városra, Kolozsvárra és Marosvásárhelyre szántam. 







Bevallom megint élveztem, hogy a saját magam ura vagyok, hogy nem kell alkalmazkodnom senkihez, saját tempómban nézhetem végig a látnivalókat, így aztán abba se szólt bele senki, hogy a szálláshoz visszatérve egy órát lepihentem, ügyelve, hogy ne aludjak túl sokat, nehogy lekéssem az utolsó kisbuszt a Tordai hasadékhoz. Mint megtudtam ez is egy viszonylag új járat, ami azért született, mert így nem kizárólag csoportosan, buszokkal vagy saját autóval lehet eljutni a gyönyörű természeti képződményhez, hanem ezzel a minibusszal is. Magamhoz képest elég könnyen megtaláltam az indulás helyszínét és szerencsémre a román  sofőr srác  jól beszélt angolul, így maga mellé ültetett és végig beszélgettük az utat. Egyszer satufékezett csak, amikor megtudta, hogy annyi idős vagyok, mint az anyukája. Ennél a pontnál elő kellett vennem az útlevelemet, igazolni kellett magamat és csak ezután hagyott alább hüledezése, amin én és a többi utas is jót mulatott, meg persze dagadt a májam is. Jó volt úgy utazni, hogy éreztem remekül, magabiztosan vezet és jó volt, hogy hála neki,  kaptam egy kis átfogó képet ő hogy látja az országát, a benne élő magyarokat, Európát, a saját jövőjét, de ami s legfontosabb, biztosított arról, hogy megvár majd a visszafelé járattal, ami aznap az utolsó volt. Ez egyébként azt is jelentette, hogy összesen negyven percem maradt arra, hogy ránézzek a hasadékra. 




Találkoztam egy tehéncsordával és egy édes aranyos öreg nénivel, akivel nem volt közös nyelvünk, de megsimogattam a karját és valahogy elmutogattam, hogy nagyon szép helyen él. Láttam a szemén, hogy beszélgetne, hogy marasztalna de sietnem kellett a minibuszhoz.  Tudtam, hogy ide még vissza kell jönni de úgy, hogy ne kelljen nézni az órámat. 

Este már csak egy könnyű vacsorához volt kedvem. Viszonylag korán lefeküdtem, mert másnap Edith eljött értem, hogy együtt menjünk vissza Marosvásárhelyre, a másik erdélyi városba, amiről alig tudtam valamit és ahol Edithben saját, privát idegenvezetőmre leltem. 






Edithnek mindig mondtam, hogy imádom hallgatni ahogy beszél.  Szeretem, hogy használ olyan szavakat, amik kikoptak a mi szóhasználatunkból vagy azokat amit kicsit másképp mond. Nekem olyan ez, mintha egy hangoskönyvet hallgatnék. Választékos, szép szavak, picit más hanglejtés. Az és helyett a s használata és még ezer ilyen kis finomság, különlegesség. Zene füleimnek. Na és nekem ilyen zenében volt részem másfél órán keresztül, amíg az autóban egymás mellett ülve beszélgettünk. Jól kifaggattam Edithet az életéről, hol tart, mit csinál, mert bizony nagyon régen találkoztunk és a barátságunk is a blogjainknak köszönhető, amolyan virtuális volt eddig, leszámítva egy több, mint 10 évvel ezelőtti találkozást akkor, amikor Parajdra utaztunk. Mosolyogtunk, mert eszünkbe jutott mindkettőnk kedvenc youtube videói a D. Tóth Kriszta féle Elviszlek magammal sorozat-na ez egy kicsit olyan volt. 



Leparkoltunk és mintha érezte volna Edith, hogy szeretem ha valami olyan emlékkel lepem meg magam, ami egyedi, egy kis boltban találtuk magunkat ahol egy helyi ékszertervező Hajnal Zsuzsa (hajnal.boho) termékei közül egy bőr karkötőre esett a választásom, amit aztán le se vettem magamról jó sokáig. 




A belvárosban egy isteni perec szerűséget majszoltunk el együtt, amiért holnap is visszamennék és két falat között azon gondolkodtam, hogy nem értem itthon miért nem kapható ez, miért nem hozza el senki. Bizonyára azért, hogy ahogy írtam az előbb is, vissza kelljen menni érte. 



Csak ezután vettük meg kombinált jegyünket Marosvásárhely jelképébe,  a főtéren álló két csodaszép szecessziós remekműbe, a Városháza tornyába és a Kultúrpalota épületébe. Ez utóbbiban  a Tükörtermet ugyan most felújítják, de még így is marad sok látnivaló belőle.







Az egykori Városháza tornya is látogatható -márpedig én szeretek a kilátókba, tornyokba felmászni, mert biztos, hogy onnan remek a kilátás. Így is lett. Kétszáz lépcsőfokon jutottunk fel a város legmagasabb épületének teraszára, ahol 360 fokos rátekintést kaptunk Marosvásárhelyre és környékére. Elég stílusosan, innen indítottuk a város felfedezését. Felülről nézve, az ismerős cserepeket csodálva és a még ismerősebb építészeti stílusban készült házakat. Minden ami akkor épült, amikor még Magyarországhoz tartozott Marosvásárhely- gyönyörű. Kár, hogy itt ott belerondított egy-két nem odavaló épület de hát ismerjük a történelmet...





Tudtátok, hogy van Vásárhelyen a domb tetején egy állatkert, akinek az igazgatója a Nyíregyházi Állatkertből érkezett? Csak szólok, mert  ismerve az ottani  körülményeket ez azért elég jó ajánlólevél szerintem. Mi ezt most kihagytuk és a Rózsák Terén átsétálva egy fákkal övezett úton, a Bolyai utcán találtuk magunkat. Ha ki kéne emelnem egy kis részt a városból, akkor ezt az utcát nevezném meg a kedvencemnek, itt vennék lakást magamnak. 





Pont itt ültünk be Erdély legnagyobb magyar nyelvű könyvesboltjába, a Gemma Book Caféba, ahol a szellemi táplálékon kívül finom kávét, limonádét  is árulnak és ahová ígérje meg aki arra jár, hogy betér, mert nagyszerű emberek üzemeltetik (de ezt már itthon egy cikkben olvastam). A Gemma név egyébként egy idős hölgyhöz köthető, aki virágokat, koszorút és talán zöldséget is árult a Bolyai utcában és akiről később kiderült hogy Teleki Gemma grófnő, akinek (mint oly sok embernek)  új életet kellett kezdenie.



Ebben a szuper hangulatos kávézóban pihentünk meg. Nézegettem, lapozgattam  a könyveket, amikor Edith lazán a kezembe nyomott egy kötetet azzal, hogy ez szerinte nekem való. Gyorsan elolvastam a hátulján az ajánlót és tényleg tetszett, majd belelapoztam, (előtte persze beleszagoltam)  aztán rájöttem, hogy de hiszen ez egy ajándék nekem. Edith ilyen viccesen nyomta a kezembe a szerzővel dedikáltatott könyvet. Ottani író, Gagyi Katinka regényét kaptam ajándékba és már a címe is szívet melengető: Létköznapi regény Később, már itthon elolvastam, szépen lassan, nem sietve, mert ez egy olyan a regény, amit nem vihettem magammal a metróra, buszra, strandra-ehhez a regényhez teljes nyugalom, meghittség, csend kellett nekem. És bár Erdélyben játszódik, nagyon sokszor felsóhajtottam, hogy ismerősek azok az élmények, képek, szokások, amikről Katinka írt és nagyon erős bennem a kíváncsiság, hogy megtudjam mennyi a valódi elem a történetből. A könyv olvasásakor külön élvezet volt amikor olyan szavakkal találkoztam, ami nálunk kihalófélben van vagy csak nem használjuk. Szeretem na. Edithet is elhallgatnám estig olyan szépen beszél. Megjegyzem románul is. Remélem megjegyezte amikor mondtam neki, ezzel valamit kell kezdenie, mert hatalmas kincs. 




A fincsi limonádék után a várba vettük az irányt, ahonnan szép a kilátás és ahol  mindig valami jó kis rendezvény szokott lenni. Ekkorra viszont már kezdtünk éhesek lenni így az Edith által lefoglalt és jó nevű Petri étterembe indultunk, ahol nem kifejezetten hagyományos erdélyi ételekből, sokkal inkább újra gondolt finomságok közül választhattunk. 






Itt már elég fáradtak voltunk és valami punnyadós programra vágytunk és kíváncsi voltam a város névadójaként szolgáló Maros folyóra is, így autóba ültünk és Edith ezt a kívánságomat is teljesítette.  Sütiztünk, megnéztük Erdély legnagyobb magyar iskoláját  a csodás Bolyai Farkas Gimnáziumot, ahová Edith lányai is járnak  és ami kísértetiesen hasonlított otthoni szecessziós épületekre (hát persze, hiszen ugyanaz a Baumgarten Sándor tervezte aki pl a Vakok Iskoláját vagy a Teleki Blanka Gimnáziumot is) aztán egy szabadidő parkban már csak arra volt erőnk, hogy egy padon ülve beszélgessünk, aztán betérjünk egy hangulatos helyre ahol még limonádéztunk egyet és közben mosolyogtam azon, hányan köszönnek rá Edithre, hiszen a város egyik patinás óvodájában dolgozik így tényleg sokan ismerik, szeretik. 



Visszafelé Kolozsvárra egy erre szakosodott minibusszal utaztam- még éppen volt rá helyem. Bámultam a falvakat, a tájat és azt reméltem nemsokára én is olyan szeretettel vezethetem körbe  Edithet Budapesten, ahogyan ő tette velem Marosvásárhelyen. 

***************

Utazásaim alatt mindig szem előtt tartom a mondást, hogy a legjobban akkor ismersz meg egy várost ha elmész a piacára, igénybe veszed a tömegközlekedést és esetleg egy istentiszteleten is rész veszel. Én persze mindig kiegészítem azzal, hogy tessék egyszer korán reggel is sétálgatni különösen a turistákkal teli helyeken, merthogy ilyenkor  teljesen más képét mutatja magát a környék. 

Aki ismer, tudja, hogy nyaralás, pihenés idején is korán kelek. Nem történt másképp ez kolozsvári kiruccanásom idején se, így arra gondoltam, hogy  teljesítem a  harmadik pontot és részt veszek a magyar nyelvű misén a Kolozsvár első számú jelképében, a Szent Mihály templomban, hogy ilyen áhítatban figyeljem meg részletesebben Erdély második legnagyobb gótikus templomát belülről, aztán pedig a harangtoronyból a tetejéről, mert hogy oda is fel lehet menni kényelmesen kialakított lépcsőkön. A harangoknál ki van írva, hogy ajánlatos negyedóránként elhagyni a belső részt ,mert félő hogy megsüketülünk a kongatástól, délben pedig egyenesen tilos ott tartózkodni. Utólag azt is mondhatom, hogy ez a torony látogatás, a kényelmes ücsörgés a küszöbön, a város szemlélése fentről tette fel a koronát a kolozsvári kiruccanásomra. 






A „Kincses Kolozsvár” főterét uraló templom mellett  áll a város jelképe, Fadrusz János alkotása, Mátyás király lovas szobra, amit már korábban alaposan kielemeztem, így most csak elbúcsúztam tőle, közben pedig gratuláltam, hogy  az 1900-as párizsi világkiállításon a zsűri a rendezvény fődíját ennek a szoborcsoportnak ítélte oda. Gyorsan reggeliztem a sarki pékség/kávézóban, ami egyszerűen a törzshelyem lett, olyan különlegesen finom péksütiket és kávét szolgának fel, aztán futottam a  szállásra, hogy összepakoljak és bedobjam a kulcsot az Airbnb-s tartóba.

A sirályokról még nem írtam. Pedig nagyon érdekes, idegen érzés volt a szállásom ágyán feküdve a sirály vijjogását hallgatni. Olyan érzésem volt, mintha nem is Kolozsváron, hanem valami tengerparti, mediterrán nyaralóban lennék. Nem is értettem az egészet, de azt nem tagadom, hogy élveztem a hangjukat hallani. Aztán csak nem hagyott nyugodni  a dolog és rákerestem a jelenségre, megtaláltam a  magyarázatot a maszol.ro oldalán egy cikkben. 

"Az ember természetátalakító tevékenysége, a dezindusztrializáció és a globális felmelegedés is hozzájárulhat ahhoz, hogy Erdély élővilága a szemünk láttára változik.

A kolozsvári Főtér felett vijjogó sirályok láttán az embernek olyan érzése lehet, mintha egy kikötővárosban járna. A jellegzetesen tengerparti madarak néhány éve tűntek fel a kincses városban, jelenlétük napjainkra hétköznapivá vált...Sok madárfaj urbanizálódik. Ha egy faj jól tolerálja az ember jelenlétét, akkor számára a város rengeteg lehetőséget nyújt” – mondja Benkő Zoltán ornitológus. A sárgalábú sirályok 2010 körül tűntek fel Kolozsváron. Jelenleg 10 pár költ a városban, a román operán és a központ más magas épületeinek a tetején. 


Közben találtam egy alternatív megoldást arra, hogy hol őrizzék meg a csomagomat, amíg én az utazásom zárásaként tervezett programra siettem, nevezetesen a Tordai Sóbánya mesebeli világát indultam felfedezni, hiszen csak délután indult a gépem haza. Egy aranyos kis youth hostel megengedte hogy a kamrájukban hagyjam a hátizsákomat és amikkor kérdeztem, hogy mennyivel tartozom, azt felelték, semmivel, ők románok,  ilyen kedves aranyos emberek. Tényleg azok. 

Egy minibusszal utaztam Tordára, a sofőr semmilyen nyelven nem tudott de azt azért nyilván megértette, hogy az első számú nevezetességhez a Salina Turda-nál szeretnék leszállni. Aztán ezt vagy elfelejtette vagy fel sem fogta, mindenesetre amikor éreztem, hogy jócskán elhagytuk a bányát, gyorsan megállítottam és leszálltam egy ausztrál turistával együtt, akivel aztán egy helyi busszal a sóbánya új bejáratához jutottunk.




Az új, vagyis főbejárat nagyon sokat ígérően nézett ki. A recepción a kezembe nyomtak egy térképet és utamra bocsátottak, miközben elmagyarázták melyik kijáraton távozzak majd, mert itt lehetnek kavarodások és aztán gyalogtávok.  Gyors léptekkel haladtam előre, amikor  egyszer csak szemem elé tárult a mélység. Azt olvastam, hogy a  világ 25 leghihetetlenebb látványossága közé választották ezt a föld alatti helyszínt ahol nemcsak a természet páratlan só-csodáival, de óriáskerékkel, csónakázótóval, fürdésre alkalmas barlangi sóstavakkal is találkozhatunk. No de erre nem számítottam.  A szám is tátva maradt attól amit láttam. Pulcsival készültem, mert tudtam hogy az állandó hőmérséklet 10-12 fok
lesz, de arra nem készültem fel, hogy ilyen csodában lesz részem. A hatalmas csarnokokban golfpálya, focipálya és kicsit szürreális módon egy óriáskerék lett felállítva. Egy életem egy halálom, jegyet váltottam ez utóbbira és óvatosan, megmoccanni is alig merve lélegeztem be a gyógyító sós levegőt, ahová sok légúti megbetegedésben szenvedő valóban gyógyulni érkezett, miközben az óriáskerék megtette a körét. 









Innen lifttel mentem egy szinttel lejjebb, a Terézia-bányába, ami szintén meseországba repített és  igencsak emlékezetes csarnok, a megfagyott vízesésnek tűnő, mennyezetről lógó sókristályok zuhatagával és a csónakázó tóval. 
Később, már újra a  felsőbb szinten, a Rudolf-bányában, nagyon szép ajándékbolt kínálta portékáit és én annyira szerettem volna egy normális sótartót venni, ám sajnos kártyát nem fogadtak el Románia egyik leghíresebb látványosságában, amin azért kicsit kiakadtam. (Ha valaki arra jár, akkor hozzon nekem olyan fehér sótartót, amire rá van írva, hogy Salina Turda- és itthon lerendezzük) 

Eredetileg megint csak lifttel indultam volna feljebb, ám azok addigra mind üzemképtelenek lettek, amit én nem vettem annyira zokon, mint a 70-80 éves nénik bácsik, akiknek innentől csak egy választásuk volt, vagy megvárják, amíg megjavul a lift, vagy velem együtt lépcsőznek a megszámlálhatatlanul sok  fa lépcsőn. Tényleg nem bántam, ki is volt írva, hogy részesítsük előnyben a lépcsőzést, mert így hatékonyabban fejti ki hatását szervezetünkben a fincsi sós levegő. Erre gondoltam miközben másztam fel, közben meg-megállva, hogy magammal vigyem ennek a semmihez se fogható helynek a látványát, ami volt, hogy óvóhelyként is funkcionált.




Tudtam, hogy a fotók nem adják vissza azt a lélegzetelállító panorámát, ami a szemem elé tárult de azért kattintottam párat. És szerintem maradtam volna tovább is, kényelmesen ücsörögtem volna, néztem volna még  hosszan a családokat, a turistákat, de két dologtól rettegek igazán: hogy lekésem a repülőt/vonatot és hogy kifogy a kocsiban a benzin. Előbbit nem szerettem volna átélni, így inkább elindultam kifelé, ám most a régi bejárat/kijárat felé, ahol némi útbaigazítás és gyaloglás után  próbáltam megtalálni a buszmegállót, de helyette csak egy nagyon modern, csinos nőbe botlottam aki szintén valamilyen járműre várt, ami végül meg is érkezett egy nagy busz formájában, amire nem tudtam venni a sofőrtől jegyet (kártyát ő se fogadott el és nem volt elég készpénzem, automata meg arra nemigen van). Szemem előtt már lejátszódott, ahogy a repülő elmegy majd nélkülem, amikor ez a nagyon stílusos kis nő, akivel nem volt közös nyelvünk, fogta magát és kifizette a jegyemet. Hiába próbáltam valamilyen elérhetőséget kicsikarni tőle, legyintett és azt mutogatta nem kell, érezzem jól magam náluk. No ilyen élményeim voltak nekem Erdélyben magyarokkal és románokkal. 

És meg is született bennem az elhatározás, hogy ezt az "Erdély felfedezése" sorozatot folytatnom kell. Úgyhogy majd visszatérek ha itt lesz az ideje. 













  • #

    • Share This Story

    You Might Also Like

    2 megjegyzés

    1. Andrea2023. szeptember 10. 16:49

      Ágnes nagyon jó volt olvasni a beszámolódat erről a csodálatos utazásodról.
      Köszönet érte, hogy megosztottad velünk. Az egyik fotón a háztetőn a pécsi Zsolnay cserepeket fedeztem fel, nagy-nagy örömmel!

      VálaszTörlés
    2. majnek bálintné2023. szeptember 10. 21:12

      Köszönöm, hogy "elvittél" magaddal, ez a blog is nagyszerü!! M. Jutka

      VálaszTörlés

    Örülök, hogy benéztél hozzám! Köszönöm, hogy időt szakítottál blogomra. Külön öröm, hogy eszedbe jutott valami, amit meg kell osztani velem és a többi olvasóval. Írj bátran! Általában ugyanitt, a megjegyzések rovatban válaszolok a levelekre, úgyhogy ha kérdést teszel fel, nézz vissza kérlek.

    Szeretettel,

    Ágnes

    Follow me
    Socialize!