..azaz ma, vasárnap még mindig vígan lubickolnak Hanna testvérei a magzatvízben. Holnap a 8. hét kezdődik a kórházban és mostanra igazi őslakosnak számítok ott, ismerem minden sarkát, nővérét, orvosát és talán titkát is.
Hanna ezalatt az idő alatt (egyetlen nap kivételével) minden nap meglátogatott Zoltánnal. Érkezésüket már messziről hallottam, mert Hanna hangosan köszöntötte ilyenkor a takarítónéniket, az ápoló néniket és a doktor bácsikat (ez utóbbi szereinte minden olyan személy, aki fehér ruhában van). Nos, ilyenkor én, a hátára fordított bogár pozícióból felkecmeregtem és a folyosón vártam őket. Be kellett látnom azonban, hogy Hannát sokkal jobban izgatja az újszülött babák látványa, mint én. A Tesco kocsiban (értsd. kórházi babakocsi) többnyire alvó pici babákhoz és szüleikhez szinte mindig ugyanazt a két kérdést intézte babaimádó lányom: Hogy hívják? Mikor született?
Így aztán mi is megismertük Hanna közvetlensége által az összes babát és szüleit, igaz, nekem már a nagy részéhez volt szerencsém folyosói sétáim alatt.
További programjaink közé tartozott az írógépezés. Az egyik kis szobában, ahol a zárójelentések készültek szabad bejárásunk volt és Hanna Gizike diktálok-ot játszott. Nem is mondtam, hogy előszeretettel érdelkődik a betűk iránt..először a Hanna betűt keresi meg majd a többit.
Szóval az írógépezés után többnyire a súlymérés és a kávéautomata nyomkodása tartozott még állandó foglalatosságaink közé. Amíg bírtam, bújócskáztunk, fúbe pisiltünk (csak ő) a kertben.
Zoltánnal mindeközben sajnos nagyon nehéz volt két értelmes mondatot váltani és tartok tőle ez az állapot csak romlani fog ha családunk még két, kis zsarnokkal fog bővülni. Dolgozunk a megoldáson.
A kép 5. házassági évfordulónkon készült. Zoltán kiszöktetett és egy közeli, hangulatos kis vendéglőben ebédeltünk. Mondanom se kell, Hanna jelenléte miatt itt is elmaradt a meghitt beszélgetés..