RSS

2012. október 30.

Kőműves Kelemenné jelenti



Zoltán születésnapja után nem sokkal derült ki, hogy mi is utazhatunk a MÁV Nosztalgia által indított Kőműves Kelemenné Expressen Dévára. Teljes extázisba kerültünk, mert bevallom megint szükségünk volt egy "csak mi ketten" élményre, hogy aztán a gyerekeink kipihent szülőket lássanak viszont, arról nem beszélve, hogy egy igazán különleges szülinapi ajándéknak is beillett a kiruccanás, főleg hogy mi már jó ideje tárgyak helyett élményekkel ajándékozzuk meg egymást. A MÁV Nosztalgia és Élményvonatozás névre hallgató cég egyik útjához már volt szerencsénk. Akkor a Gyertyafény Expressen egy igazán elegáns étkező kocsiban fogyasztottuk el vacsoránkat, aztán Veresegyházon friss rétessel vártak népviseletbe öltözött asszonyok. Részletesen írtam akkor a blogban a romantikus élményről és arról, , hogy ajánlom mindenkinek, aki csak egy kicsit is rajong a régi vonatokért és a bársony üléshuzattal ellátott étkezőkocsikért.



Mivel ritkán utazunk vonattal, a magunk fajta autóhoz szokott embereknek külön élmény volt a hajnali Nyugati Pályaudvar látványa, zaja. A Kőműves Kelemenné Express összetéveszthetetlen szerelvénye már ott állt a 10. vágányon. Az ajtóknál jelmezbe öltözött utaskísérők köszöntöttek és irányítottak el minden utast. A mi jegyünk egy kevésbé régi, ám hálókocsivá alakítható kupéba szólt. Nem keseredtünk el, hogy kimaradunk a luxusabb érzést nyújtó vonatozásból, hiszen az út során kedvünkre sétálhattunk a többi kocsiban vagyis végig a szerelvényben. Ha kedvünk tartotta, akkor egy csésze teát ittunk a tea szalon kocsiban, ha megéheztünk, akkor a Gyertyafény Express élményből már jól ismert vörös bársony üléshuzattal ellátott, fügönyös ablakos, kis lámpás étkezőkocsiban ehettünk és az egyik leszebb kocsiban, a 100 éves kocsiban a gyönyörűen rendbehozott kárpitozott üléseken is olvasgathattunk.




Érkezéskor és még utána is egy rövid ideig a Szörényi-Bródy féle Kőműves Kelemen rockballada szólt. Itthon, előző este amolyan ráhangolódás képpen jó hangosan hallgattuk -hála a youtubenak- és megállapítottuk, hogy mi ezt fiatal korunkban is nagyon szerettük, így borzasztóan értékeltük a fogadtatás ezen részét is. Az odaút hat óráig tartott, ám kevésbé éreztük fárasztónak, mintha ugyanezt autóval tettük volna meg, hiszen a szervezők folyamatosan gondoskodtak a szórakoztatásunkról. Hol kis falatkákkal és áfonya likőrrel kínáltak, hol Déva váráról szóló totót töltettek ki velünk. Még képeslapot is tudtam írni a vonatról, mert egy kis mozgó postahivatal is üzemelt az egyik szerelvényben, igazi postás sapkás kísérővel.


A legfontosabb mozzanata az odaútnak azonban az volt, amikor kisorsolták az önként jelentkező utasok közül azt a tizenkettőt, aki egy nap erejéig belebújhat a kőművesek bőrébe, akarom mondani köpenyébe. A sorsoláson nem mosolygott ránk a szerencse, azonban később igen. Történt ugyanis, hogy két kőművesről a román-magyar határnál kiderült, hogy semmiféle azonosító okiratuk nincsen, így egyszerűen le kellett szállniuk a vonatról. Ekkor érkezett a felkérés a szervezőktől, hogy ugyan vállalja már el a beugró kőműves szerepét Zoltán. Aki ismeri az tudja, hogy nem kellett kétszer mondani neki, én pedig mosolyogtam magamban, mert reméltem, hogy ezzel a kis játékkal ha lehet, még különlegesebb emlék lesz a születésnapja. Minden kőművesnek a bőrövébe kellett akasztani a malteros lapátot, amelyek hátuljára a balladai nevük is szerepelt. Feladat várt rájuk. Déva várában be kellett falazniuk a szintén önként jelentkező és korhű ruhába öltöztetett Kőműves Kelemennét méghozzá igen nagy média felhajtás közepette...

Amikor itthon elmeséltük a lányainknak, hogy milyen különleges vonatozós kiruccanásra megyünk, felolvastuk nekik a balladát, amelyről Hanna megállapította, hogy elég durva és ma ezért simán lecsuknák az egész bandát. Durva vagy nem durva, azért kérte, hogy mégegyszer vetítsük le neki a a rockballada változatot. Mint megtudtam hatodikos tananyag a székely népballada. Nos, lehet, hogy tényleg felfoghatatlan még egy harmadikosnak és főleg két nagycsoportosnak, hogy egy várat, amelyik folyton összedőlt, csak úgy lehetett felépíteni, hogy egy ártatlan asszonyt tűzbe kellett vetni, majd testének hamvait mészbe kellett keverni ráadásul nem elég, hogy ő meghalt, de fia szíve is megszakad a bánattól, amiért elveszítette édesanyját. Na szóval Jancsi és Juliska meg a többi Grimm mese se kíméletes, de azért ezután érthető, hogy Hanna csak arra az egyre kért, hogy ne vállaljam el a befalazandó nő szerepét.

Déva vasútállomásra percre pontosan érkezett szépséges szerelvényünk. A Hunyadiak címerét követve haladtunk először a Böjte Csaba vezette Ferencesredi Árvaházba, ahol az ott lakó gyermekek műsorral leptek meg bennünket a templomban. Ennyi tehetséges gyerkőcöt régen láttam egyszerre. A Bródy számait éneklő, gitározó fiúval biztos hogy találkozunk még valamelyik tehetségkutató versenyben. Megható volt a pici kislány Só című meséje, a hosszú szöveget, amelyet gyönyörű magyarsággal és hangsúllyal adott elő. Volt még vicces jelent, tánc és olyan dalok, amelyeket velük együtt dúdoltunk. Meghatódtunk, nem bírtuk magunkba tartani a könnyeinket és persze azonnal a saját gyerekeinkre gondoltunk. Búcsúzóul előadták a Kőműves Kelemen-t, majd meleg teával, kávéval kínáltak bennünket. Adományokat szívesen fogadtak, mi meg nagyon de nagyon szívesen adtunk..
Az ott élő gyerekeknek egyébként magyar az édesapjuk vagy édesanyjuk csak éppen nem tudják, nem akarják nevelni őket, esetleg már nem élnek...Látva ezt a fiatalos életszemléletet, tehetséget, hallva a vezetőnő szavait azt gondolom nagyon-nagyon jó kezekben cseperednek fel.




Déva várába kétféleképpen lehet feljutni. Vagy egy fél órás sétával vagy egy nagyon modern, ám tériszonyosoknak rémálommal felérő felvonón. Mi ez utóbbit választottuk, mert gyanítottuk, hogy még sok séta vár ránk, meg egyébként is tetszett a funicular. Rövid sorbanállás után, feljutottunk magos Déva várába, aminek nagy része úgy húsz éve fel van állványozva így jól jönne újra 12 kőműves munkája, mégis úgy éreztük csodás és örültünk, hogy ott lehetünk, hogy megelevenedett a legenda.


Körbejártuk alaposan, közben reméltem, hogy nem találkozom a kövek között gyakran előforduló és a figyelmeztető táblákon jelzett homoki viperával... Amikor aztán az összes önkéntes kőműves megérkezett, elkezdődhetett Anna befalazása, méghozzá az erre a célra gyártott téglákal és valódi malterral. A fiúk mind nagyon komolyan vették a játékot és szívesen pózoltak az őket fotózóknak és a helyi televízió kamerásának. Elnézve őket megállapítottam, hogy eszméletlenül jól sikerült a casting. A ballada komédiává csapott át persze hamar, de senki nem vette zokon. Az akció után még elkapott egy helyi rádió riportere és egy tévés is, hogy meséljünk az élményeinkről. Nem is tudták, hogy a Kőműves Kelemen tananyag az iskolákban és örömmel hallották, hogy nem ez volt az első utunk Erdélyben.





Mivel hatalmas sor alakult ki a sikló előtt, úgy döntöttünk, hogy a várból lefelé már gyalog megyünk. Jól esett az őszi erdőben a séta, de ugyanolyan jól esett belehuppanni a ránk váró busz ülésébe is, hogy aztán a várak várába, az igazi Vajdahunyad várához repítsen. Odafelé izgalmas és érdekes történeteket osztott meg velünk egy helyi magyar idegenvezető. Már sötétedett, mire odaértünk, ám ez a kis díszlet még misztikusabbá, szebbé tette az amúgy gyönyörű állapotban lévő várat.




Itt hála az alapos idegenvezetésnek megint sokat okosodtunk, tanultunk, majd a buszba visszaérve csak arra vágytunk, hogy Déván az étteremben elfogyasszuk vacsoránkat, mert bizony nagyon megéheztünk. Ott aztán még volt alkalmunk helyi finomságok vásárlására, így hoztunk haza zakuszkát, hecsedli lekvárt és áfonya likőrt is.

A gyönyörűséges szerelvény már várt bennünket az állomáson és legnagyobb melepetésemre, hófehér lepedőkkel, kispárnával hálókocsivá alakult a fülkénk, amit azon nyomban ki is próbáltam volna ha hagytak volna, ám még hátra volt a totók kiértékelése és a nyereménysorsolás. Nos erről csak annyit, hogy érdemes volt várni, mert megnyertük a fődíjat, egy két személyes élményvonatozást Ausztria gyöngyszemébe Semmeringbe. Mivel Hanna születésnapja előtt egy nappal lesz az út, úy döntöttünk Zoltánnal, hogy visszük magunkkal legnagyobb lányunkat, aki úgyis oda van a vonatokért, ráadásul ez egy rövidebb, gyerekbarát útnak ígérkezik. Szóval újra szülinapot ünnepelünk a MÁV Nosztalgia szerelvényein. Mondjuk ennél klasszabb ajándékot aligha tudnék elképzelni.
Örömünk határtalan volt, így érthető, hogy boldogan táncoltunk az Orfeum kocsiban, ami discová alakult át egy időre. Jut eszembe! Nem is olyan egyszerű száguldozó vonaton táncikálni.

Aludni viszon annál kellemesebb, mert a zakatolás és a ringatózás megteszi a hatását...





Élmény volt a javából és csak szólok, hogy ha nem jut eszetekbe eredeti karácsonyi, szülinapi, névnapi, házassági évfordulós ajándék, akkor jusson eszetekbe a MÁV Nosztalgia útjai. Mi szerintem függők, akarom mondani törzsutasok leszünk.
















4 megjegyzés:

Névtelen írta...

Hát ez csúcs volt Ági!!!! Őrület, hogy miket átéltek ketten...:)))A fődíjra meg már nem is mondok semmit....csak irigykedem! pusz, ZKriszta

MJ írta...

Nagyon jó volt olvasni és nézni a képeket. Mint megszállott vártúrázó és "csavargó" kicsit irigykedtem. No nem tőletek, csak azért hogy mi még nem láttuk. :)

Ági meg az angyalai írta...

Kriszta! Köszi. Most egy kicsit valóban irígylésreméltó amit átéltünk és persze, hogy nyertünk. :-)

MJ! No hát nincs is annyira messze, úgyhogy kalandra fel! Nekünk is jó sok magyarországi vár kimaradt még az életünkből, de majd szépen lassan behozzuk. Melyiket ajánlod gyerekeseknek?

Ági

VRJúlia írta...

:) Mindig örömmel olvasom, ha valaki jól érzi magát Erdélyben, nekünk ez fontos- úgy lelkileg...
Jó viszontlátni tájainkat-képeinket-értékeinket idegenek -akár családi-arhívumában .
Üdv, Júlia