RSS

2012. május 23.

Kislány a zongoránál



Tényleg olyan hihetetlen nekem, hogy Hanna, aki szeptemberben egy hangot se tudott lejátszani a zongorán, tegnap sikeresen levizsgázott a Rácz Aladár Zeneiskolában. Egy hosszú asztal mögött ült tanárnője Larisza néni, három, sokkal szigorúbb arcú vizsgabiztos társaságában és hát őket kellett elbűvölnie legnagyobb lányunknak. A vizsgalapra, amely igazi csapatmunkában készült el a nagy napra, alig fértek rá a tanult darabok, amelyeket kotta nélkül el tud játszani Hanna. Nekem ez tényleg egy csoda, pedig én is tanultam hangszeren, igaz a hegedülésből már csak a vonó helyes tartására emlékszem sajnos...
Azt azért sejtettem,hogy van érzéke a zenetanuláshoz, mert akkora csillagokat hoz haza énekből,mint egy ház és a furulyázás se okoz neki gondot, most éppen az Örömódát fújta el egy osztálytársnőjével. Addig gyakorolta, míg nem sikerült. Meg is állapítottam, hogy szerencsés választás volt a zongora, amikor a zenetanulás kérdés felmerült...


Mintha csak most lett volna amikor felhívott Larisza néni, hogy gratulálnak, mert felvették Hannát a zongora szakra. Mintha csak most lett volna, hogy megvettük a felújított lengyel pianínót. Emlékszem milyen büszkén újságolta Hanna a nagy hírt mindenki és, hogy szinte kivétel nélkül mindenki azt felelte, hogy de jó és ugye tudja, hogy majd sokat kell gyakorolni? Sejtettük. Ahogyan azt is, hogy a szolfézzsel együtt heti három alkalommal jelent Hannának ez elfoglaltságot és csak magunkra számíthatunk... Néha fárasztó volt mindig pontosan odaérni a zeneiskolába. Tudatosan választottuk a szombati napot az egyik zongora órára, ráadásul reggel nyolc órás kezdéssel, hiszen így nem töri keresztbe a hétvégénket, van időnk eljutni más programra, matinéra. És ahogy az lenni szokott, voltak hullámvölgyek, dicséretek, szárnyalások, csalódások, sikerek

Szeretjük amikor gyakorol, a kicsik velem együtt dúdolják a századszorra lejátszott dallamokat. A zongora hangja kellemes akkor is, ha a kicsik "gyakorolnak" rajta, hát még ha hozzáértő ujjacskák veszik kezelésbe a hangszert. Áhítattal nézem ahogyan kis ujjaival leüti a billentyűket és csillogó szemmel kérdezi "Na milyen volt anya?"
Persze nekem mindig tetszik, nem értek az ujjrendhez, a zongora kottához sem. Mondjuk már csak ezért is tartom szép teljesítménynek amit eddig elért.


A közönség szülőkből, nagyszülőkből állt. Hanna örült, hogy anyukám és én is ott drukkoltunk én meg annak is, hogy végre sikerült élvezhető minőségben az egészet felvennem videóra, hogy aztán kielemezzük Hannával és büszkén megmutathassa húgainak és Zoltánnak. . Négy kis darabot kellett eljátszania a csodás hangú fekete zongorán. Nekem úgy tűnt nagyon könnyedén és nyugodtan teljesítette a feladatot, ám később elárulta, hogy igenis izgult. Olyan szépséges volt hullámos, kibontott hajával, ami csak egy hajráffal volt megzabolázva. Az előírt fekete-fehér ünneplő viselettől nem mertünk túlságosan eltérni, de a kottás anyagból készült kreatív nyakláncot mindenképpen viselni akarta Hanna. Nemrég találtunk rá a Rózsák terén tartott rendezvényen ahol egy vándorkórus pavilonjában árulták és persze mindketten arra gondoltunk, hogy ideális kiegészítő lesz ez a szolfézs és zongora vizsgához..


A majdnem másfél órás koncert végén aztán nagy dicséretet, két puszit és olyan kedves simogatást kapott a pofijára Larisza nénitől Hanna, hogy remélem kellően megtáltosodott tőle és ügyesen kigyakorolja a nyári szünetre kapott darabokat. A Kopogóst mindenesetre már meg is tanulta, hiszen ha minden jól megy egy újabb szereplés vár rá.








2012. május 16.

Az a fránya orrmandula



Ha egy kisgyerek túlságosan sokszor fújja az orrát, ha már apukáját is túlszárnyalja a horkolásban, ha nyitott szájjal veszi a levegőt, mert az orra folyton be van dugulva és ha már mindez a hallása rovására is megy, bizony el kell fogadni az orr fül gégész tanácsát, miszerint jobb ha megszabadulunk az orrmandulától, mielőtt az még nagyobb galibát okoz.

Bizonyára furcsán néztek rám az oviban, iskolában, játszótéren az anyukák, akiktől az utóbbi időben köszönés után csak annyit kérdeztem, hogy megvan-e még az orrmandulája csemetéjüknek, mert ha nincs, akkor szívesen meghallgatnám az ő ezzel kapcsolatos élményeiket. Szerencsére csak olyanok kezdtek bele a történetbe, akiknél zökkenőmentesen zajlott le a műtét és próbálták elhitetni velem, hogy viszonylag fájdalommentes, gyors rutinműtétről van szó, aminek kézzelfogható illetve füllel hallható eredménye lesz majd, vagyis bátorítottak vagy fogalmazzunk úgy lelket öntöttek belém.



Eszterrel április 23-án reggel vonultunk be a Bethesda Kórházba, hogy még aznap kivegyék az orrmanduláját. Sokat beszéltünk róla előtte, felkészítettem amennyire csak egy öt és fél éves gyereket lehet és ahogyan említettem tájékozódtam, mégis meglepett Eszter hősiessége, alázata és bátorsága. Leírom hogyan éltük át/meg a műtétet, abban a reményben, hogy másnak is segítséget és megnyugtatást jelentenek majd soraim. Hasonlóval ugyan nemigen találkoztam a blogok útvesztőiben, ám felbecsülhetetlen segítséget jelentett Éva e-mailje, amelyben saját történetét mesélte el, megspékelve pár jó tanáccsal. Ezúton is köszönöm neki, mert sokkal könnyebb úgy átlépni egy kórház küszöbét, hogy tudjuk mi vár ránk.

Eszter felkészítését kórházas témájú könyvek olvasásával kezdtük. Van az a kedves francia sorozat a Márti, amelynek egyik kötetének címe Márti balesete. Ebben ugyan nem mandulaműtétről van szó, hanem csonttörésről, mégis mesélnek az altatásról, a kórházi környezetről és ez amellett, hogy hasznos, felettébb érdekli a legtöbb kicsit, így Esztert is. Hasonló sorozatkönyv (vagy inkább füzetecske) a Bori is, amelyből a kórházi várakozós időszakok tartalmas eltöltésének érdekében be is vásároltam úgy öt kis kötetet amelyek közül Bori a kórházban és a Bori az orvosnál címűek vitték a prímet. További fájdalomcsillapítás reményében mentünk el egyik nap családilag egy játékboltba, hogy ott Eszter kiválaszthassa azt a játékot, amelyik majd a műtét utáni ébredése után a kórházi ágyán várja. Hanna és Noémi aktív rábeszélése, lebeszélése, befolyásolása mellett végül Eszti egy olyan baba mellett döntött, amelyik köhög és amikor belázasodik, kipirul az arca. Ezen kívül a mellékelt fonendoszkóppal meg lehet hallgatni a szívverését, mellékeltek hozzá vérnyomásmérőt, injekciót és ha az orvosságos kanalat a szájához érintjük szürcsöl, majd meggyógyulva kacag és azt mondja mama. Mert Eszter úgy babázik, ahogyan én soha. Gondosan betakar, etet, ringat, levegőztet, olvas, beszélget, nevel, altat, énekel és egyetlen dobozt sem szabad kidobnunk, mert az jó lesz a babázásnál valamire. Szóval boldog volt a kiválasztott ajándékkal, amit persze nem kapott meg azonnal. A polc tetejére tettük és megígértük, hogy ott várja majd ébredés után a kórházi ágyon.

A műtétet laborvizsgálat előzi meg. Tanácsos a gyerkőc reggeli pisijét egy biztonságos üvegben magunkkal vinni, mert így egyszerűbb az egész procedúra és már csak a vérvételen kell túllesni. A vizsgálat nem éhgyomorra történik, tehát a sok várakozást leszámítva gyerekbarát. Eszter ekkor lepett meg minket először. Nemcsak hogy nem sírt a vénás vérvételnél, de érdeklődve figyelte hogyan csöpög bele gyönyörű piros vére a kémcsövekbe. Én inkább elfordultam és úgy simogattam. A vérvétel után még az ujjbegyét is megszúrták, de egy olyan profi szerkezettel, hogy a legtöbb gyerek észre sem veszi. Esztert sem viselte meg. Közben egy két oldalas papírt kellett kitöltenünk, amelyet aztán az aneszteziológus orvosnak kellett átadnunk. Ebben olyan kérdésekre kellett válaszolnunk, hogy milyen betegségei voltak a műtétre váró gyereknek, kihez ragaszkodik a legjobban, mennyire jó alvó, mi a kedvenc étele...némelyikről nem tudtam elképzelni, hogy miért van szüksége a válaszra az altató orvosnak, de mégis végtelenül megnyugtatott ez az alaposság. Meg az azt követő is, amikor a doktornő alaposan megvizsgálta Esztit és részletesen elmesélte, hogyan és milyen módszerrel altatják és ébresztik fel majd őt, mennyi ideig lesz távol tőlünk és tényleg ne izguljunk. Mellesleg még ajánlott egy jó fogorvost, aki Eszti csálé fogait és buldog harapását profin eltünteti. Az orvosban azért bíztunk meg maximálisan, mert nem most kezdte az orvosi praxisát és elnézve határidő naplóját azt láttuk, hogy egymás után, amolyan csípőből végzi a mandulaműtéteket. Nem az a mézesmázas, kedveskedő típus, de mégis látszik, hogy szereti és tiszteli a gyerekeket. Laza szerelésben, többnyire egy farmerkabátban rendel a Bethesdában és mondja el valószínűleg ugyanazokat a mondatokat...

Megkönnyebbülten és néhány fiola orrcseppel tértünk haza a vizsgálatról, abban a reményben, hogy a műtét napjára maradéktalanul elmúlik náthája, mert ha nem, újra el kell napolni a beavatkozást és ezt már egyikünk se akarta. Eszterrel együtt számoltuk hányat kell aludni. Együtt pakoltunk be a kis rózsaszínű bőröndbe. Vittünk tartalék bugyit, pizsamát, játékokat, evőeszközt, bögrét, kedvenc párnát. A szórakoztató eszközökre (könyv, memória kártya, matricás füzet, rajztömb, kártya) külön hangsúlyt fektettem és egy hordozható dvd lejátszót is betettem a bőröndbe Eszti legeslegkedvesebb "meséjével" a Mr Beannel. Ez a kis lejátszó és vicces történet segítette át Esztit a nehezebb pillanatokon és azt hiszem, hogy a magyar-angol kooprodukcióról most már mindig Eszter mandulaműtéte jut eszembe.

Vidám zenét hallgattunk az autóban végig. Elhatároztam, hogy csak pozitív gondolataim lesznek és erre kértem Zoltánt is. A kórházba érve a betegirányítónál jelentkeztünk majd a jól ismert orr-fül gégészet várótermében ültünk. Tudtuk, hogy akinél bőrönd van, ugyanazért jött és ugyanúgy izgul, mint mi. Nemsokára egy nővér jött, aki felkísért bennünket az első emeletre. Nyomatékosan megkért mindenkit, hogy egyszerre csak egy hozzátartozó legyen a kórteremben a kicsikkel. Mi komolyan vettük a kérését, így Zoltán érzékeny búcsút vett tőlünk és elment. Moziba. Komolyan. Aki ismeri őt, az nem botránkozik meg ezen. Zoltán ugyanis érthető okok miatt nem bízik az orvosokban és a sikeres műtétekben és nekem nem volt szükségem a negatív hullámaira, amelyektől saját bevallása szerint sem tudott volna egykönnyen megszabadulni- így a struccpolitikát választva a teljes kikapcsol(ód)ást választotta. Jól tette. Öt kisgyerek várt a műtétre a tágas, tiszta és egyáltalán nem nyomasztó kórteremben. Megkaptuk a kórházi pizsamát, amibe át kellett öltöztetni a kicsiket. A fehér alapon kis kék háromszögek mintázatú pizsiben, ha lehet még törékenyebbnek nézett ki Eszter. Le is rajzoltam őt, ahogy az ágyon térdelve nézi a filmet. Mivel fényképezőgépet nem vittem, a rajz az egyetlen hiteles kép Esztiről, kicsit úgy, mint Amerikában a zárt bírósági tárgyalásokon készült illusztrációk.




Mivel a műtét sorrendjét a gyerekek nagysága, kora illetve súlya dönti el, Eszter a maga 19 kilójával és öt és fél éves korával az ötödik,azaz utolsó helyre csúszott. Persze vannak előnyei is ennek, hiszen láthattuk hogyan történik a felkészítés, előkészítés, mikor mi történik és mire számíthatunk majd. Azt láttuk, hogy a 15 kg alattiaknak orrcsepp formájában adják be azt a szert, amitől kellően elkábul a gyerek és nem tiltakozik ha az izmos műtős fiú gyengéden felkapja és leviszi a műtőbe. A szer beadása előtt szigorúan el kell menni pisilni a kicsiknek, mert utána már nem kelhet fel, mivel könnyen eleshet. Eszter összetört tabletta formájában kapta meg a gyógyszert, amiben megint csak az volt a jó, hogy egy icipici folyadékot is magához vehetett, keserű teával nyelhette le a még keserűbb szert. Utolsónak lenni azért volt rossz, mert természetesen semmit nem lehet enni és inni a műtét előtt és a várakozás fárasztó tud lenni, ami az "essünk már túl az egészen" érzéssel párosul. . A bent tartózkodó szülőknek ellenben tanácsos valami harapnivalót vinni magukkal, mert senkinek nem jó ha ájulásközeli állapotba kerül egy anyuka és a nővéreknek vele kell foglalkoznia. Az elkábító szer bevétele után Eszti nagyon vicces tüneteket produkált. Kérdezgettem őt, teszteltem, hogy mire emlékszik, észnél van -e. Mindvégig helyesen válaszolt de a tekintete üvegessé vált és nevetgélve mondta a szavakat. Időnként összeakadt a nyelve és tényleg olyan volt, mintha spicces lenne. Tudtam, hogy bármelyik pillanatban feltűnhet az műtősfiú, aki felkapja Esztert. Így is lett. Követtem őket, vittem a takaróját, mivel a műtét után az ébredés az intenzív osztályon történik. A lépcsőkön aztán leértünk a földszinti műtőbe, ahol még egy puszit nyomtam Eszti homlokára, majd bescsapódott az orrom előtt az ajtó és elkezdődött a várakozás, a percek számlálása. A könyvem otthon maradt, újságot sem vittem a nagy izgalomban, valószínűleg úgysem tudtam volna koncentrálni abban a helyzetben Vámos Miklós mondataira, de azért jó lett volna elterelni a figyelmemet a csigalassan vánszorgó percmutatóról... Közben megérkezett az elsőként műtött kisfiú, majd a második kislány és szépen sorban a többiek is. Próbáltuk meghatározni mennyi idő telt el összasen. Átlagban másfél órát voltak távol a gyerekek, akiknek a kézfejükben branül volt és infúzió csöpögött le. Ezt a kisebbek nehezen viselték, ki akarták tépni magukból, nem értették mire jó. Volt, aki nyöszörgött, kicsit sírt, de alapvetően jó állapotban hozták vissza a kórterembe a kicsiket. Persze mindegyikük meg volt szeppenve, de az öt éves korúak meglepően felnőttesen viselték az egészet. Reméltem, hogy Eszter is ugyanolyan hősiesen és nyugodtan viseli a műtét utáni órákat, mint a többiek. Másfél óra múlva aztán már elvesztettem a türelmemet. Mérges voltam, hogy senki nem mond semmit magától. Miért nem nyugtatnak meg, hogy túl van a műtéten, hogy most van az ébredőben, hogy minden rendben? Minden fehér köpenyes igyekezett valahová és engem elfogott a félelem. Erőnek erejével töröltem ki a "Mi van ha.." kezdetű mondatokat. Elkaptam valakit, aki végre megnyugtatott. Azt mondta már az ébredőben van Eszter és arra várnak csak, hogy az orvos újra rápillantson, utána hozzák a kórterembe. Közben Zoltán is befutott a babával. Pontosan két óra telt el azóta, hogy becsapódott az orrom előtt a műtőajtó...

Végre meghallottam a lépteket a lépcsőn. Esztert kicsit reszketve tették le az ágyra, nem sírt, nem panaszkodott. Megszeppent, kissé sápadt arcocskájával nézett rám, ám hamar sikerült mosolyt csalni rá. A fájdalom szó helyett az érzékeny jelzőt használta. Simogattam, dicsértem a bátorságát és nagyon nagyon szerettem őt. Innentől kezdve látványosan szedte össze magát, tudott örülni a babának, nekem, a meséknek de a legjobban annak, hogy egy óra elteltével végre ihatott vizet vagy teát. Amikor lecsepegett az infúzió, már kikelhetett az ágyból, a mosdóra is önállóan mehetett. Persze futkosni azért nem tanácsos, még akkor sem, ha valóban úgy érzik a kicsik, hogy kutya bajuk. Magára a műtétre nem emlékezett Eszter, de a branül behelyezését fel tudta idézni. A kórteremben mindenesetre volt egy kislány, aki már a műtétje után az ágyon azt kérdezte anyukájától, hogy mikor veszik ki végre a manduláját...
Délután az amúgy is jó étvágyú Eszter a vacsorára tálalt tejbegrízt a kórterem közepén álló asztalnál úgy befalta, mintha a legfinomabb csemegét tették volna elé. Evett volna még többet is, de jobbnak láttuk, ha mértékletesek maradunk. Joghurtot, pudingot adtam neki még elalvás előtt, abból is szigorúan csak olyat, aminek nem piros vagy sötét a színe. Erre elővigyázatosságból van szükség, mert a legaggasztóbb tünet, amit produkálhat a frissen műtött gyerek, az a vérzés.
Kilenc óra felé elaludt Eszter én meg attól féltem, hogy a többi, még nem alvó kicsi gyerek miatt majd felébred, aztán lassan ők is elcsendesedtek. Mi anyukák is kinyithattuk a nyugágyakat, amire ráhúztam az otthonról hozott lepedőt, kedvenc kispárnámat. Eszter békésen aludt, kissé horkolt, ami teljesen normális tünet. Sokkal jobban aggódtam amiatt, hogy hajnalban köhögni kezdett, ami várható is volt, tekintve, hogy orrfújásról szó sem lehetett, márpedig Esztert kissé náthásan műtötték meg. Szerencsére nem ébredt fel, nemsokára újra békésen aludt és én is pihenhettem. Mondjuk nem sokáig, mert a két kicsi gyerek közül valamelyik mindig sírva riadt fel, így most azon aggódtam nehogy felébressze Esztert a nyöszörgésük.

Vidáman ébredtünk, mert tudtuk, hogy hamarosan indulhatunk haza. Reggelire már puha vajas kenyeret evett, aminek a héját gondosan levágták, hiszen kerülendő minden olyan étel, ami felkarcolja a torkát. Amikor Eszter repetát kért és a barackos joghurtból is kettőt megevett, tudtam, hogy nagy baj nem lehet. Amíg elkezdtem összepakolni a kis bőröndbe, rajzolgattak, kirakódtak Laurával, a kis sorstárssal, akivel aztán pár perccel később kézen fogva a legnagyobb egyetértésben sétálgattak a folyosón. Megértették, hogy szaladgálni, fejen állni, viháncolni nem szabad. Azt is, hogy nemcsak aznap, hanem egy hétig. Ahogy az orvos a zárójelentés átadásakor mondta, öregasszonyosan kell élni egy egész hétig, de ha lehet a tíz nappal későbbi kontrollig. Nos ezeket a szabályokat megint könnyebb egy öt évessel betartatni, mint egy két, három évessel, hiszen nekik már el lehet magyarázni miért kell még vigyázni magukra, miért érzékeny a seb belül. Eszter a biciklimegvonást tűrte a legnehezebben, de azért kárpótoltuk őt rendesen. Az elő napokon pépeset, főzelékfélét, puha ételeket ehetett, majd fokozatosan a rághatóakat, szilárdabbakat is. Nurofennel kellett csillapítani a fájdalmát, ám ő otthon sem panaszkodott ilyesmire, így csak az eső nap adtam neki az orvosságból. Hőemelkedés, enyhe láz előfordulhat az orvos szerint és Esztert is melegebbnek éreztem a műtét után a kórházban és itthon is, ám ez is elmúlt másnapra.


Két hétig nem mehetett óvodába, ami miatt morcos volt, mert nagyon szereti a csigabiga csoportot és az óvónéniket is, ám belátta nem is olyan rossz kettesben csavarogni, újabb és újabb gipszfigurákat festeni és fagyizni, fagyizni, fagyizni.

Utólag visszaemlékezve olyan könnyen ment minden, ám ha jobban belegondolok, a kontroll idejéig folyamatosan aggódtam, nehogy valami olyan történjen, ami miatt azonnal vissza kell menni a kórházba.
Az, hogy szükség volt a műtétre nem volt kérdés. Eszter hallása megjavult és ezáltal sokkal jobban kinyílt. Csukott szájjal veszi a levegőt alvás közben és még nem volt náthás sem. Remélem így is marad. Tíz nappal a műtét után Eszter a kontroll vizsgálaton átadta a doktor bácsinak szánt rajzát, amely egy jó nagyra tátott szájat és egy torokmandulát ábrázolt (a Kiskirálylány című mesekönyv illusztrációja után szabadon) és amitől az amúgy nagyon komoly orvos is elmosolyodott...



Amikor a bőröndjeinkkel egyszerre hagytuk el a kórházi osztályt, és a fotocellás ajtó kinyílt, aggódó szülők és a műtétre váró gyerekeik haladtak el mellettünk a kórtermek irányába. Pont, mint egy repülőtér tranzitjában a ki és beszálló utasok. Azzal a különbséggel, hogy mi, kifelé haladók fellélegeztünk, ők pedig sóhajtoztak.



2012. május 9.

Régen és most avagy anyák napi ajándékunk





"Anya! Megvan még az a fénykép, amit úgy harminc évvel ezelőtt apa készített az EMG strand előtt? Tudod, amelyiken a 127-es Fiat (még a rendszámát is tudom UB-09-72) előtt állok veled. Kezemben tartom a Zsuzsi babámat és azt a pöttyös ruhát viselem, amit nemrég odaadtál nekem és amire azonnal lecsapott Eszter, mert ő értékeli az én régi kislánykori holmijaimat a leginkább. Tudod melyik?! Van egy retikül is nálam és te egy rémes trapéznadrágban nézel a nappal szembe és a bal kezeddel a fejemet fogod. Hogy tudod miről beszélek, de nagy munka lesz megtalálni a fényképalbumokban, mert az is lehet, hogy csak egy dobozba van behajítva? Nem baj. Kérlek keresd meg, nagyon fontos lenne!!!"

Megkereste és ezúttal értékeltem, hogy nem feszegette, hogy mire is kellett. Anyák napján, az elegáns Le Meridien hotel Le Bourbon éttermében aztán úgyis megtudta és kellően meg is lepődött tőle. Pont ez volt a célom vele. Hogy együtt sóhajtozzunk, hogy mennyire rohan az idő és most ezt kézzelfoghatóvá is tettük.



Zoltán ötlete volt, hogy anyák napján elviszi a családot és anyukámat egy Sunday Brunchra a belváros egyik gyönyörűséges hoteljébe. Azért, hogy ne töltsem a jeles napot a konyhában és anyukámnak se kelljen fáradnia sütéssel, főzéssel, még akkor se ha ő szerinte ez nem fáradtság. Igazán kedves gesztus volt tőle. Így aztán a felfoghatatlanul finom fogások között átadtam neki a fotóalbumot, benne a kissé megviselt fekete-fehér fényképet és a két nappal korábban készült színeseket.




Igen. Elmentünk az eredeti helyszínre, a hajdan volt EMG gyár hajdan volt strandjának kerítése elé. Igyekeztünk megtalálni ugyanazt a fát, ami a régi fényképen is látható volt, így aztán ott nyitottuk ki az autónk első ajtaját, pont úgy, ahogy a kis Fiatnál is volt. Azt a nadrágomat vettem fel, amelyik a leginkább hasonlított anyuéhoz. Esztert érte a megtiszteltetés, hogy felvehette az Úttörő Áruházból származó kék-fehér pöttyös ruhámat. Hannára és Noémire egy ahhoz hasonló ruhát adtam és mivel az eredeti retikülnek nyoma veszett, kerestem egy másikat. Zoltán, a fő fotós aztán adta az instrukciókat, azt, hogy hogyan tartsam a jobb és bal kezemet, merre forduljak, hogyan mosolyogjak. Nem volt könnyű dolga, mert a szemünkbe sütött a nap, bolond szél fújt, és a Fiathoz képest hatalmas autó mérete is nehezítő körülmény volt. Figyelmeztettem Zoltánt, hogy ügyeljen a kellően amatőr kivitelezésre, azaz ha lehet ne legyen benne a lábfejem a képben, mert az eredetiről is lemaradt anyué. Azért csak összehoztuk. A kicsik partnerek voltak, hiszen tudták, hogy ebből egy rendhagyó anyák-napi ajándék készül. Négyféle beállást fotózott le Zoltán. Egyiken csak Eszterrel, másikon csak Noémivel, harmadikon csak Hannával mosolygok, a negyediken pedig mind a hármukkal. Itt már egy kis vita is kerekedett a lányok között azon, hogy melyikük fogja a babát, a retikült és ki álljon közvetlenül mellém és a fényképezőgép eleme is kifogyóban volt.




Eredetileg egy szép fényképkeretbe szerettem volna betenni, egymás alá vagy mellé az összesen négy képet, de végül csak egy albumba kerültek. Ezen még lehet, hogy változtatok és bár anyunak így is tökéletesen megfelelt, mégiscsak úgy mutat jól ha egy oldalon látható a harmincvalahány évvel ezelőtti kép a mostani változattal.


Anya nagyon-nagyon meglepődött, boldog volt és sokáig nézte a hasonlóságot. Hosszan taglaltuk, hogy ki kire hasonlít és azt, hogy milyen jó nekem, hogy három kislányt ölelgethetek, majd amikor kellően kinosztalgiáztuk magunkat a desszertes asztalkák felé vettük az irányt, hogy minden porcikánkkal azt érezzük az élet édes. (No ez viszont már szirupos volt, de anyák napján ugye ennyit megengedhetek?)


Búcsúzóul hagy ajánljak figyelmetekbe egy könyvet, amit pont Anyák napjára olvastunk ki Hannával (persze a kicsik is hallgathatták). A kidsbooks-nál vettem potom pénzért és az utóbbi idők legjobb gyerekkönyvének szavaztuk meg.
Egy Katka nevű kislány benne a főszereplő, aki elhatározza, hogy világgá megy és jobb anyukát keres, mert az nem engedi meg, hogy kiskutyája legyen. A többit nem árulom el. Lényeg, hogy a lányaim , mintha még jobban szeretnének!
Gabriela Futova írta és az a címe, hogy Jobb anyukát akarok!