RSS

2017. december 20.

Meseautó






Annyi de annyi szép emlékem fűződik hozzá. Benne nőttek fel a gyerekek.

Emlékszem, amikor vittem Hannát bölcsibe és közben énekeltük a "Hová mész te kiscsibe sallalalalla, megyek a csibe bölcsibe" kezdetű dalt.
Belefért a két babaülés, sőt a kettő közé még Hanna is. Az ikerbabakocsi viszont nem...
Mindenki tudta, hogy az autó nem indul el addig amíg nincs mindenki bekötve.
Szerettem a színét is. Ezüst. Hálás szín, mert nem követelte gyakran, hogy mossuk le. Soha semmi komoly baja nem volt. Néha ablaktörlő gumit kellett cserélni. Az egyetlen luxus a légkondicionáló volt benne. Annak idején választanom kellett, hogy szervó kormány vagy ez. Jól döntöttem.
A szervókormány nem hiányzott, anélkül is nagyon ügyesen be tudok állni icipici parkolóhelyre is de a légkondi hiányát nyáron nagyon megszenvedtük volna azt hiszem.

Nagyon nagy távolságokat nem tettem vele, arra mindig ott volt a családi autó.
Nagybörzsöny, Eger lankáin is vígan ment. Aztán a hátsó sor már szűkös lett a 3 gyereknek. Hanna elölre ült, ő a rangidős, őt illette a hely.
Jó időben szívesen lemosták a lányok a kertben. Szerették csinosítgati és a morzsákat is gyakran kellett összeporszívózni benne.

A piciny csomagtartó azért elnyelte Hanna, Eszter és Noémi iskolatáskáját, tornazsákját. És mindig ott volt valami aktuális szépség, amit a gyerekek készítettek. Meg illatosító is, de semmiképpen nem a visszapillantón lógva. Jaj nem.
Vígan ment nagy melegben és farkasordító hidegben is. Soha nem ment neki durván senkinek és semminek. Mindig talált parkolóhelyet.
A hirdetést úgy adtam fel, mintha egy kissé megöregedett szépségkirálynőről beszélnék. Mert valaha tényleg az volt. 2000-ben az év autójának választották de még mindig szép, formás, teljesen vállalható. Apróbb ráncok, karcok persze kerültek rá, no de ez az élet rendje. A kondija viszont teljesen rendben van azóta is. Kívül belül nőies autó, mindig ez a szó jutott eszembe róla.





Vajon ki vezeti most? Ki lett az új gazdája? Megbecsüli, szereti?
Amikor elvitték tőlem és feltették a trailerre, megkönnyeztem. A családom azt hitte csak viccelek, pedig tényleg sírtam. Mert eszembe jutott milyen sokszor megkönnyítette az életemet, hogy nélküle mennyivel kevesebb helyre juthattam volna el és oda is csak körülményesen. Mert megbízható társ volt a mindennapokban, ráadásul több, mint 10 évig. Hát persze, hogy megsirattam.

A fejemben viszont már összeállt a kép, hogy milyen lesz az új. Láttam magam előtt a különleges színét, a tiszta, nett belsejét, az extrákat. Kaptunk megbízható segítséget, ami megnyugtató volt a sok csalódás után. Kellett hozzá egy hozzáértő, felkészült, tárgyalóképes férfi (ez volt Zoltán) , aki azonnal átlátott a szitán, akit nem lehetett átvágni. Kellett hozzá szakember (ez pedig a bátáym) , aki tudta hol és hogyan kell alaposan átnézni. És amikor ők is rábólintottak, hogy igen ez rendben van, akkor kezdtem elhinni, hogy csodák igenis vannak, mert különben hogyan történhetett volna meg, hogy most itt áll a kertben az az autó amiről álmodtam. Pontosan olyan, pont! És mivel nő vagyok, a színével kezdem, mert lagúna kék, valami gyönyörűség. Van benne tolatóradar, bár az nekem tényleg nem kellett eddig de biztosan könnyű lesz megszokni. Belül illatos és egy darabig biztosan nem engedem, hogy kiflit egyenek benne a gyerekek.


Szóval ő az új családtag, ami remélem legalább annyi szép élményt ad és legalább olyan hasznos segítőtársam lesz a mindennapokban, mint amilyen az előző kis kocsim volt. És nem tudom, hogy a csodának vagy valami feljebbvalónak köszönhetem, hogy egyszercsak megtaláltuk ezt az autót de egy kicsit azt is hiszem, hogy apukám (aki nagyon szerette az autókat és szeretett vezetni is) küldte nekem.


Ha nem akarsz lemaradni a lábnyomokról, kedveld a blog facebook oldalát is! https://www.facebook.com/labnyomok/?fref=ts



0 megjegyzés: