Utazás lakóautóval-5. rész Firenze

 



Firenzét nagyon vártuk. Az Arno folyó partján végighúzódó, toszkán várost, amit a„középkor Athénja”-ként és az olasz reneszánsz bölcsőjeként tartanak számon és ami történelmi és művészettörténeti látnivalókban bővelkedik. A várost, amit  olyan hírességek tettek halhatatlanná, mint a Medici család, Amerigo Vespucci, Dante, Botticelli, Michelangelo,  Franco Zeffirelli, Gucci és még sok-sok tudós, felfedező, művész.


Tudtuk, hogy az  egész város egy hatalmas, élő műalkotás lesz, hogy ez a hely a reneszánsz és az opera szülőhelye, és, hogy csúcsidőben pont ezek miatt a vonzó tulajdonságai miatt zajos, zsúfolt, rengeteg turistával. Ja persze. Csak nem ezen a furcsa nyáron. Ezt igyekeztünk  kihasználni. 

Ezen az úton se ültem az anyósülésen, inkább Eszterrel memoriztam hátul, hogy eltereljem a figyelmemet vagy elvonultam hátra megpróbálni aludni. Szégyen, nem szégyen,  túlságosan aggódom elöl az anyósülésen, az meg nem nagyon segít a sofőrnek.


Firenzében egy nemrég nyílt kempingbe gurultunk be a lakóautónkkal. Talán itt voltak a legtöbben egész utunk során, aminek az lehetett az oka, hogy a maga nemében 5 csillagos környezet várta a kempingezőket, tényleg mindennel fel volt szerelve, amolyan turistagyár. Rögtön kimostunk a  csilivili mosodában egy adag szennyest, ami aztán a tűző napon egy pillanat alatt megszáradt.




Kitekertük a napellenzőt, kipakoltuk a műfüvet, a székeket, asztalt. Feltérképeztük a kempinget, lecsekkoltuk a mosdókat és megállapítottuk, hogy elég igényes helyre érkeztünk. Amíg a lányok a hatalmas medencében csobbantak én nekiálltam főzni és mivel az egyszerűséget és gyorsaságot tartottam szem előtt, egy magyaros paprikás krumplit dobtam össze a lakóautó kicsiny, de minden igényt kielégítő konyhájában. Magamban mosolyogtam, hogy milyen furcsa,  hogy magyaros kaja illat  lengi körbe a toszkán kempinget. 

Az energiára azért (is) volt szükségünk, mert úgy terveztük azonnal bérlünk 5 biciklit, amivel betekerünk a városba. Bicikliúton, az Arno folyó mentén haladtunk, míg egyszercsak megérkeztünk a világ egyik leghíresebb hídja, a Ponte Vecchio (Öreg híd) lábához. Itt lakatoltuk le a bicikliket és innen indultunk, hogy maszkban felfedezzük Firenzét. A máskor zsúfolásig megtelt város és a híres hídja most kényelmesen bejárható volt. Nyugodtan nézegethettük a híd oldalához épített ún. fecskefészkekben tevékenykedő ötvösök és aranyművesek munkáit. Az Öreg híd az Arno-folyót a legkeskenyebb részén ível át és azt olvastuk, hogy még a II. világháborút is megúszta, nem volt szíve az ellenségnek felrobbantania.   Elég fotogén és sikerült elég klassz képeket készíteni róla. 






A híd másik oldalán egy újabb nevezetesség, a Pitti palota , ami előtt érdekes szobor installációt láttunk. Egy csomó élethű farkas szobor borította el az előtte álló teret. Kerestem erről valami magyarázó szöveget a neten, de nem találtam, pedig nagyon egyedi látványt nyújtott és persze nem számított, hogy mennyire felforrósodtak a tűző napon, kellett készíteni a hátukon ülve vagy csak nekitámaszkodva  egy- két fotót. 





Következő állomásunk a  Piazza delle Signoria  volt, ami a  középkorban Firenze szíve, és főtere volt, ahol egy csomó történelmi esemény zajlott, és még ma is a politikai élet központjának számít. Varázslatos érzés  volt egy olyan téren lenni, amelyen ennyi művészeti alkotás csodálható. A térre belépve olyan, mintha hirtelen visszamentünk volna az időben. Firenze egyik legszebb tere ez, ahol  normál esetben mindig tömeg, és remek hangulat van. Most csak ez utóbbival találkoztunk. 



Hogy meglegyen a kötelező fejadagunk, fagylalttal a kezünkben érkeztünk a
  Duomohoz, a város jelképéhez és a m
ellette található  keresztelő kápolnához és a harangtoronyhoz. A pillanat, amikor megszólaltak a harangok. szavakkal nem leírható.  Sajnos nem jutottunk be mert a járvány miatt csak limitált számú turistát engedtek belülre, de kívülről alaposan megcsodáltuk és örökre az agyunkba véstük  különleges színvilágát, azt, hogy  törtfehér,  zöld és  rózsaszín árnyalatú márványlapok fedik.






Nem tudom hány kilométerrel a lábunkban de valami finomságra vágytunk. Hosszas keresgélés után találtunk rá arra a pizzázóra, amiről kívülről nézve nem gondoltuk volna, hogy olyan gasztronómiai kényeztetésben és kedves fogadtatásban lesz részünk, hogy most is azt mondom, csak értük azonnal visszamennék. Gustarium a neve, de ez csak a belő falon olvasható, kívül hiába kerestük. Cseppet sem hivalkodó, van benne 4 magas asztal pár bárszékkel ,no de a pizza falatkák és az a szenvedély, ahogyan azt a két srác (egyik a tulaj)  készítette - egyszerűen leírhatatlan. Mindent megkóstoltattak velünk, hosszan meséltek a firenzei pizza vastagságáról, a sütési technikáról ,  a mozarelláról vagy arról, hogy a sztracsatella tulajdonképpen egy sajt, amit persze azonnal meg is kellett kóstolni. egy Ásványvízzel, finom borral itattak és a kedvünkért  még desszert pizzát is készítettek ajándékba, ami répakrémből, pisztáciából és sztracsatellából állt.  Nem tudom mivel érdemeltük ki ezt a bánásmódot de azóta is emlegetjük. Mondjuk mi is extra kedvesek és érdeklődők voltunk és persze agyon -dicsértük a portékájukat.  Mondtam, hogy visszük a hírüket, Hát most megtettem. Tényleg ugorjon be hozzájuk, aki arra jár és mondja meg, hogy egy magyar blogger anyuka ajánlotta a helyet.  (Hátha így velük is olyan kedvesek lesznek, mint velünk.) (Via dei Cimatori, 24r, Florence)




Az Uffizi képtár meglátogatását másnapra tartogattuk. Megint biciklivel érkeztünk és ez az érkezés annyira belém égett, hogy azóta is gyakran eszembe jut, hogy mennyire menő így megérkezni és utána 2 azaz kettő perc alatt bejutni a világ egyik leghíresebb, legöregebb és leggazdagabb  szépművészeti múzeumba, ahol máskor kígyózó sor látványa fogadja az érkezőket. Nem is tudtam, hogy  eredetileg állami hivatalok számára készült az épület, innen is a neve: uffizi, azaz irodák.




A lányoknak elmondtuk, hogy itt itáliai reneszánsz festők alkotásait láthatják majd (Leonardo da Vinci, Botticelli, Michelangelo, Raffaello (nem. az nem a csokigolyó) , Tiziano, Veronese, Tintoretto, Caravaggio), de németalföldi, és flamand festők művei, Rubens, Rembrandt, és Van Dyck alkotásai is helyet kaptak a képtárban. Egyébként tudtuk, hogy  egy átlag látogató 2-3 órán át képes élvezni mindazt a látványt, amit az Uffizi Képtárban található alkotások, remekművek megtekintése jelent. Ennyi idő után legtöbb ember telítődik a látottakkal,  az ember nem képes többet feldolgozni, befogadni. Mi sem terveztünk ennél több időt ott tölteni, de azért a két leghíresebb festmény: Botticelli Vénusz születése  és A tavasz előtt sokáig álldogáltunk. és próbáltuk Flóra ruháját a számtalan virágot, az ötszáz növényfajt megszámolni vagy beazonosítani.






A képtár kellően elfárasztott mindenkit, így nagyon megörültünk kedvenc fagyizónknak a Venchinek, ahol ismét díjnyertes fagylaltot ettünk. Egy lépcsőre leroskadva, néztük a forgatagot és közben próbáltuk magunkba szívni a város hangulatát, hogy újult erővel tekerhessünk vissza a kempingbe, ahol este egy koktéllal/limonádéval búcsúztunk el Firenzétől, hiszen másnap új városba, Gradoba gurultunk. 






Természetesen a rutin feladatok most se maradhattak el. A képen látható gurulós doboz nem a legújabb bőrönd divat, hanem a wc tartály, amit a megfelelő helyen ki lehet önteni és így távozik a sötétkék, mandulaillatú "cucc"belőle, amibe aztán egy újabb adag sötétkék löttyöt kell beleönteni, hogy ennyire egyszerű és színtelen szagtalan legyen majd a következő ürítés is. 






Reggel aztán leeresztettük a szennyvíztartályt is, ami a mosogatásból, kézmosásból tevődött össze és persze fel is töltöttük friss vízzel az erre szolgáló részt de mindezt már olyan rutinosan, mintha mindig ezt csináltuk volna.  Hiába! Gyakorlat teszi a mestert lakóautóst!






You Might Also Like

0 megjegyzés