RSS

2013. február 3.

Kicsit sem uncsi január




A legtöbben utálják a januárt, mert hideg, mert elegük van a télikabátból és mert januárban nehéz elképzelni, hogy a kopasz fák valaha kivirágoznak. Még mindig korán sötétedik, bár már észrevesszük a gyerekekkel, amikor valamelyik különóráról jövünk haza, hogy hosszabbodnak a nappalok. Szóval könnyen rámondjuk szegény januárra, hogy depressziós hónap és utálatos, szürke és unalmas. Pedig nem is annyira.
Mi például pont ebben a hónapban szeretünk a legjobban színházba vagy más kulturális programra járni, ha pedig a szabad levegőre vágyunk, hát lehet korcsolyázni, ráadásul a legcsokisabb süteményeket is ekkor a legideálisabb elkészíteni és felfalni.

Leírom merre jártunk mostanában, mit láttunk, hátha kedvet kap más is valamelyikhez.

A Kolibri Fészekben láttuk Ljudmilla Ulickaja, mostanság nagyon népszerű írónő - Százlábúak láb alatt című- darabját. Karácsonyra kaptuk a jegyeket sógornőmtől, aki ritkán fog mellé. Mondjuk elég nehéz rá jegyet kapni, így ez önmagában is azt sugallta, hogy jó lehet. Ljudmila Ulickaja hősei - a testvéreitől meggyötört, beteges szürkeveréb, az édesanyja miatt kóbor macskává lett kandúr és a magára hagyott, bölcs gyógynövény -, nem klasszikus mesefigurák - ahogyan történetük sem hagyományos. Olyan, amiről aztán sokáig lehet beszélni hazafelé úton és més azután is. Hat éven aluliaknak nem ajánlom.


Nem gondoltuk volna, hogy a Belvárosi Színházban kötünk ki egyik vasárnap, amikor a Gipszkorszakba kellett bejönnünk valami miatt, ám a lányaink annyira jól érezték magukat (bizony, még mindig nem unják..), hogy ott ragadtak, mi pedig kihasználtuk a remek alkalmat. Elugrottunk, hogy meghallgassuk Kulka Ez a hely című előadóestjét pontosabban előadó délutánját. Kulka aktuálpolitikát is belevitt a dalokat átkötő szövegbe, ettől aztán még életszagúbb lett az egész és persze nagyon igaz minden szava és dala Jó kedvünk nem lett tőle, de hát nem is erről szólt egyébként pedig Kulkának ugyanúgy jól áll a sanzon, a kuplé és a Leonard Cohen dal, mint annak idején a Magenheim doktor szerep.



Nehéz jegyet kapni a Házasságtól válóperig című darabra is a Tháliába. Talán, mert elég jó a szereposztás. Schell Judit, Csányi Sándor és Szombathy Gyula meg az ütős cím elég ahhoz, hogy kíváncsiak legyenek az emberek az előadásra. Mi már kisebb elvárásokkal mentünk, mivel sógornőm, akitől a gyerekmegőrzéssel egybekötött ajándék jegyeket kaptuk, már látta előttünk és kevésbé lelkesen mesélt róla, mint azt vártam volna. Nos. Valóban. Az nézze meg, aki szereti a bohózatot, aki a Szeszélyes Évszakokért még tudott rajongani, aki csak egy önfeledt, laza, nevetős estére vágyik, semmi többre. Mi is jókat nevettünk, itt-ott viszont már nem tudtunk, mert túlzásnak vagy erőltetettnek éreztünk éreztünk egy-egy poént. Zoltánnal megállapítottuk, hogy nem a mi műfajunk, de arra nagyon is jó volt, hogy a mindennapi ügyes bajos dolgainkat elfelejtesse.




Disznóvágáson is jártunk, méghozzá a város közepén, a Millenáris Parkban. Szegény pesti gyerekeknek bemutatják miből lesz a szalámi, hurka-kolbász- gondoltam, de igazából nemcsak erről szólt az esemény. Hentesfesztivál névre hallgatott az esemény, ahol három csapat mutathatta meg milyen szakszerűen és gyorsan tud feltrancsírozni egy disznót, majd melyikük tud finomabb csemegét készíteni belőle.
A mieink már láttak disznóvágást közelről, ráadásul némileg autentikusabb környezetben. Írtam is róla, mert hatalmas élmény volt gyereknek, felnőttnek. Már akkor meglepett és nem is igazán tudtam mit kezdeni azzal, hogy a lányok szenvtelenül nézték a hentes munkát. Érdeklődéssel figyelték a belső szerveket, az emberéhez hasonlító szívet, a csontokat és más részeket. Felfogták, hogy már nem fáj neki, hogy a hús, amit esznek és szeretnek nem a fán terem, hanem állatokból, akik bizony meghalnak azért, hogy finom pecsenye legyen belőlük. Itt szót ejtettem a vegetáriánus életmódról és a Buddhizmusról-persze az ő szintjükön.
Noémi és Eszter biztos ami biztos alapon meghúzta szegény pörzsölt pára farkát.



Hanna ezalatt részt vett a Művészház által szervezett jobb agyféltekés rajztanfolyam 1. és 2. szeánszának folytatásán, a Színek varázslatos világa nevű két napos foglalkozáson, ahol az első nap játékosan elsajátították a színelméletet, majd a második nap alkalmazva a tanultakat belevetették magukat a festésbe. Nem is akárhogyan. Íme Hanna művei. A tigris a kedvencem. Nem is..inkább a delfin. Vagyis mégis a tigris. Tényleg nem tudok választani.




A hajdani Mikroszkóp színpadból Mikro színpaddá változott színházban láttuk a kicsikkel a zseniális Brass in five fúvószenekar a még zseniálisabb Méhes Csaba pantominművésszel közös produkcióját a Rézmanók az erdőben-t. Őszintén szólva nem reméltem, hogy felejthetetlen élményben lesz részünk, Zoltán is azt hitte, hogy majd észrevétlenül alszik egyet (bár én ebben azért kételkedtem, hiszen rézfúvósok mellett elég nehéz lenne.) A kicsik az első sorban ültek, mi mögöttük és egyszer sem néztünk az óránkra. Élveztük a manóbeszédet, az ötletes, színes manó jelmezeken mosolyogtunk, örültünk ha felismertünk egy dallamot, nevettünk a poénokon és lefényképeztük Esztert, ahogy a világot jelentő deszkán a fűrészelős számban tökéletesen, bájosan alakít, amit a főmanó egy kézcsókkal honorál. Nagyon kicsi gyereknek nem ajánlják és én se, mert nem tudja összerakni a kedves kis történetet, hiszen emberi beszéd helyett manó- és fúvos nyelven szólnak a közönséghez. Mi biztosan megnézzük a másik produkciójukat is a Brass in five cirkuszt. Hűű de nagyon jó volt.



Névnapom is erre a hónapra esik. Jó apropó volt arra, hogy elkészítsem a maskarponés grillázsos csokis nagyon édes tortát.



Amikor egy kisgyerek egymás után sokadszorra érdeklődik, kérdez és kíváncsi, hogy a vakok hogyan boldogulnak ebben a látóknak kedvező világban, akkor érdemes felkerekedni és időpontot kérni egy túrára a Láthatatlan Kiállításra. Ott aztán maguktól az érintettektől, azaz a vakoktól kérdezhetünk tabuk nélkül, ők pedig boldogan válaszolnak és egy rövid ideig saját bőrünkön tapasztalhatjuk milyen érzés lenne ha egy rövid időre vakon kellene a piacon gyümölcsöt, zöldséget válogatni, átkelni egy forgalmas utcán, eligazodni a konyhában és a fürdőszobában vagy éppen pénzzel fizetni. Mivel Hanna már kétszer is részt vett a programon és a kicsik voltak azok, akik folyton kérdezgettek arról hogyan is élnek a vakok, velük mentünk el a kiállítás új helyszínre, a Millenáris Parkba. Bár korhatáros- 8 éves kortól ajánlják- Eszterrel és Noémivel magabiztosan jelentkeztünk a sétára, hiszen részletesen elmondtuk mi vár majd rájuk. Túl kicsi gyerek megretten attól, hogy akárhogy is feszíti egyre nagyobbra és nagyobbra a szemét totális sötétség csak, amit lát. A szervezők persze mindenkit megnyugtatnak, hogy ha valaki rosszul érzi magát a sötétben és újra a világosba vágyna, azonnal kivezetik a világosba, Bizony felnőttekkel is előfordul néha. Aggodalomra azonban semmi ok, a sötétség birodalmában nincs semmi veszélyes és a félősebbekre úgyis vigyáznak az idegenvezetők, akiket nem látunk meg, csak a túra végén. A hangjuk viszont nagyon megnyugtató. Elmondják mire ügyeljünk a séta alatt és mit ne csináljunk saját biztonságunk érdekében. Nem hiszem, hogy egyedül én voltam az, aki folyton attól tartott, hogy beveri a fejét valahová vagy éppen egy lépcső állja utamat. Négyünk közül Noémi vette a legkönnyebben az akadályokat, én Eszterrel csak csetlettem botlottam és folyton a vak kolléga megnyugtató hangjára koncentráltam. Minden szempontból tanulságos programban volt részünk, ahol a kicsik csillagos ötösre vizsgáztak.





Azért a szabad levegőn is voltunk. Ilyenkor főleg korcsolyáztunk. Főleg a Városliget Műjégpályán, aminél hangulatosabb azt hiszem kevés van, de kipróbáltuk az Eiffel téren működő kis pályát is és az Aréna Plaza lábánál elterülőt is. Az Eiffel pályát megjegyezzük mindenesetre és a dátumot is feljegyezzük, mert itt és ekkor tanult meg Noémi és Eszter korcsolyázni.


Amikor pedig éppen farkasordító hideg volt kint, inkább beltéri mozgást választottunk, nevezetesen a Sugár bowling centrumban gurítottunk párat, mert ott be lehet állítani a pályát úgy, hogy amikor a lányok következnek, felugorjon egy kis szegély, hogy ne a szomszéd pályáján kössön ki a nehéz golyó. Vicces volt. Én a magam részéről mindig elcsodálkozom azon, mit ki nem bír a pálya, csoda, hogy nem szakad be az esetlen gurítások következtében. Tény és való, a kicsiknek jobban testhez álló lenne a némileg könnyebb teke, mint a nehéz bowling golyó.



Szóval nekem senki ne mondja, hogy unalmas a január. A február ugyanilyen tartalmasnak ígérkezik. Összeafuthatunk a Pettson és Findusz előadásán a Bábszínházban vagy a Farsang VAM programon a VAM Design Centerben- hogy csak kettő biztos programunkat említsem. Na ki jön valamelyikre?

1 megjegyzés:

MJ írta...

Tényleg nem volt unalmas! :))