Mondom. Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy több, mint 10 órás autózást bevállalva utazzunk el nyaralni, hogy megéri -e. Alapvetően nem rajongok a hosszú autós utakért pedig nem is én vezetek. Mivel azonban annyi szépet hallottunk az országról és Zoltán kitartóan próbált meggyőzni arról, hogy nem olyan fárasztó és hosszú az az út amilyennek elsőre tűnik és mert pl. Horvátország nálunk egyszerűen szóba se jöhet, mert három esélyt adtunk neki és mind a háromszor megbukott, szóval mindezek miatt nagy kegyesen beadtam a derekamat és azt mondtam "Na jó! Mehetünk Montenegróba!"


A montenegrói partvidék legszebb részére, a Kotori-öbölbe igyekeztünk. Szerpentineken, lélegzetelállító szurdokokon és alagutakon keresztül vezetett az utunk mire végre megérkeztünk. A szállásunkat az Airbnb-n keresztül foglaltuk és most az a helyzet állt elő, hogy sokkal szebb volt, mint amire számítottunk, aminek az az oka hogy valószínűleg még félkész állapotban kerültek fel róla a képek a netre vagyis egy frissen épült apartman lakásban szállhattunk meg, amihez ráadásképpen még egy nagy medence is tartozott. Az apartman tágas, légkondis, hatalmas konyhás, mosógéppel, mosogatógéppel felszerelt lakás, így tényleg minden igényt kielégített még akkor is ha elsőre nehezen találtuk meg, ám minden orosz tudásunkat előkotorva a tulajdonos értünk jött a helyi bolt elé, ahonnan a szálláshoz vezetett. Igen, errefelé nem ritka az orosz szállástulajdonos és a vendég sem. Budvát például félig elfoglalták. Az egyébként a bulizós, nyüzsgő üdülőrész ahová csak egy rövid időre ugrottunk be és az ottani óvárost is kihagytuk.



Kotortól néhány kilométerre laktunk, így autóval jutottunk el az UNESCO Világöröksége címmel büszkélkedhető óvárosba majdnem minden nap, mert nem bírtunk elszakadni a sikátoroktól, a macskaköves utcáktól, az ódon épületek hangulatától. Kötelező felmászni a város felett 260 méteren található Szent János erődhöz. Látva a szintkülönbséget és a lépcsőket úgy terveztük, hogy egyik nap lustálkodás helyett inkább korán reggel nekiveselkedünk a távnak. Amúgy is különleges hangulata van az óvárosnak hajnalban de persze a fő motivációnk az volt a koránkeléssel, hogy mire a tűző nap felkel, mi már újra lent legyünk a parton. ( az csak bónusz volt, hogy elvileg jegyet is kell váltani a lépcsős túrához de úgy tűnt, hogy a jegyszedő is szeret lustálkodni..vagyis értelmet nyert a ki korán kel aranyat lel mondás) A látvány ami a szemünk elé tárul, minden fáradságért kárpótolt de azért örültünk, hogy okosan, kellemes hőmérsékletben és vízzel felszerelkezve tettük meg a távot. Lefelé lépcsőzve előre sajnáltuk a későn ébredőket és biztosak voltunk benne, hogy itt-ott egy-egy turista csontváz is hever a környéken... Láttuk, hogy van aki nálunk is korábban érkezett, ők a szemétszedők voltak, akiknek tekintélyes mennyiségű eldobott pet palackot kellett összegyűjteniük hajnalban, hogy az új érkezők szemét ne zavarja. Lefelé menet aztán megérkeztek a vízárusok is, akik azoknak kínálják portékájukat akik víz nélkül tervezték megtenni a távot.




A teraszunkról jól láttuk, hogy mikor érkezik egy nagy tengerjáró hajó az öbölbe a kikötő felé és gyakran érkeztünk pont ilyen izgalmas kikötés idején a városba. Elnéztük a kitóduló turistákat, akik kaptak pár órát, hogy magukba szívják Kotor hangulatát, aztán mennek tovább.




Eszter egyébként a földi paradicsomban érezte magát attól, hogy errefelé nagy becsben tartják a macskákat és úton útfélen belebotlott egybe, akik hagyták magukat cirógatni. Ezek a macskák élő díszletei az óvárosnak és rengeteg ajándéktárgyon is visszaköszönnek. A városban van egy macska múzeum is, amelyet azonban nem ajánlok senkinek, mert néhány tablón és képen kívül nem találni semmi érdekeset bent.





Perastról azt mondják, hogy az egyik legfestőibb kis falu úgyhogy Kotor kikötőjében felszálltunk az egyik hajóra, ami kifejezetten arra szakosodott, hogy elvigye a turistákat egyik helyről a másikra, ahol egy kis időt eltölthetnek. Mi is ezt tettük. Fürödtünk a kristálytiszta vízben, kávéztunk és próbáltunk betelni a látvánnyal. A hajó visszaindulásáig volt még egy kis időnk, így egy kellemes kis étteremben ettünk mielőtt a lányok a hajó orrának tetején helyet foglaltak. Visszafelé egy kicsit megbillent a hajó, mert ugrándozó delfinek követtek bennünket és mindenki a hajónak arra a részére igyekezett ahonnan ez a nem mindennapi látvány élvezhető... Ugyanezzel a hajóval vittek el bennünket az aprócska szigetre, a Szirti Madonnára, ahol egy kápolnát lehet kívülről és belülről megnézni meg persze a kötelező asztalt támasztó képet elkészíteni. Ezekre a hajókra minden sarkon árulják a jegyeket és szerintünk érdemes élni a lehetőséggel.









A lányok nagyon vágytak rá, hogy a kék barlangban úszkáljanak, úgyhogy még egy hajókázásra befizettünk, ami az előbb említett helyre vitte el a turistákat. A barlang területe elég nagy, egyszerre több hajó is elfér benne. Megkérdeztük: a víz mélysége a barlangban 3 - 5 méter, a barlang magassága pedig 9 méter. A tenger itt tényleg hihetetlenül tiszta, a barlang falairól visszatükröződik a beszűrődő napfény és a vizet csodálatos kékre színezi, ezért az elnevezés: Kék barlang. Ebbe a tiszta (és mély) vízbe ugorhatnak be a bátrak a hajóról és lubickolhattak egy kicsit. Zoltán vigyázott a lányokra, akiknek semmi félelemérzetük nem volt pedig észnél kellett lenni, mert össze vissza forgolódtak az éppen érkező vagy induló kishajók. Én titkon örültem, hogy nem korlátlan ideig lehetett részt venni a kék kalandban, hanem egy idő után mindenkinek fel kellett mászni a hajó hátulján, ahol egy slaggal megszabadították a fürdőzőket a sós víztől, majd az élménnyel együtt továbbhajózhattunk a Mamula szigeten álló valaha hírhedt börtönhöz, amit a montenegrói Alcatraznak is hívnak. A rajta álló erődöt egyébként az Osztrák-Magyar-Monarchia idejében alapították és a II. világháború alatt az olasz katonaság börtönként használta. Az a hír járja, hogy oroszok majd luxusszállót építenek belőle.




Két felszerelés bizonyult a leghasznosabbnak ottlétünk alatt a naptejen és a szalmakalapon kívül, ez pedig a tengeri cipő és a dechatlonos búvármaszk. Ha a búvármaszkot felveszi az ember akkor kiderül miért hasznos a tengeri cipő. Bizony elég sűrűn előfordul a kövek között meghúzódó fekete tengeri sün, amibe véletlenül se szerettünk volna belelépni és egyébként is kényelmesebb a kavicson ebben járni. Ennyire tiszta, áttetsző tengervizet nem láttam még sehol pedig tényleg jártam már néhány tengerparton.




Azt hiszem nem kell bizonygatnom mennyire vagányok a lányok. Amikor Centinje, az ország egykori fővárosa felé autóztunk és meglátták, hogy az egyik völgyben kanopival lehet átcsúszni a túloldalra, nem gondolkodtak túl sokáig, hogy ők ezt szeretnék kipróbálni. Általában én is benne vagyok ilyen "hülyeségekben" de most annyira ijesztőnek tartottam a gondolatot, hogy én ezen átcsússzak, hogy inkább kihagytam és a fotóriporter szerepét töltöttem be. Kicsit megkönnyebbültem amikor kiderült, hogy a gyerekek csak segítővel együtt csúszhatnak át, a felnőttek, így Zoltán viszont egyedül arathatta le a bátorságért járó babérokat. Jellemző, hogy olyan messzire csúsznak át, hogy mindenkit autóval hoznak vissza a kiindulási helyhez. Nagy élmény lehetett nekik, azóta is emlegetik!







Szóval Montenegró régi fővárosába igyekeztünk, mert bár azt olvastuk róla, hogy egy álmos kisváros, valahogy mégis szerettük volna látni mi volt valamikor a központ. A Nemzeti Múzeum is itt található de valahogy nem volt kedvünk ide bemenni, inkább végigsétáltunk egy jégkrémmel a kezünkben a kihalt sétálóutcán. Bizony a turisták hada ide már nem ér el, ez az árakon is látszik úgyhogy nagyon szerettünk volna egy kis pénzt a városban hagyni ezért vettünk egy piros kávéskészletet és egy vízálló kártyapaklit, amit emlékszem, szépen lassan, komótosan csomagolt be az eladó.



Szűk, kanyargós hegyi úton folytattuk utunkat, hogy elérjük Lovćen tetejét. Lovćen, azaz fekete hegy. A nevét a hegyet borító fekete tölgyerdőről kapta . Erről a hegyről kapta egész Montenegró is a nevét (Crna Gora = fekete hegy, fekete hegyek országa - monte = hegy, negro = fekete)Itt egy elképesztő méretű mauzóleumot lehet megnézni ahol II. Petra Petrovic Njegos, a montenegrói történelem legfontosabb alakja nyugszik. Kb. olyan ő, mint nekünk Petőfi Sándor. A mauzóleumhoz 461 lépcső vezet fel, és valljuk be, a turisták többsége ahogy mi is nem szegény Petra Petrovicért hanem a kilátás miatt jön ide, merthogy az egész országot beláthatjuk innen, feltéve ha olyan ragyogóan tiszta időben teszi meg más is a lépcsőmászós túrát, mint mi. A parkolónál egy nagyon elegáns étterembe invitálják a látogatókat és mi éltünk is a lehetőséggel. Bár csak egy réteshez hasonló édességet ettünk és valamit ittunk is mellé, nagyon színvonalas, kedves kiszolgálásban volt részünk és tényleg színvonalas a hely.



Szóval minden napra akadt látnivaló de sokat pihentünk, lubickoltunk vagy a tengerben vagy az apartman medencéjében. Volt idő olvasni, sziesztázni, finom helyi specialitásokat kóstolni.
A visszafelé út sokkal hosszabbnak tűnt, főleg, hogy a szerb autópálya egy szakaszon bedugult. Odafelé találkoztunk egy magyar baráti társasággal, akik arról meséltek, hogy évente többször is megteszik megállás nélkül a Magyarország-Montenegro szakaszt, mert annyira tetszik nekik. Pedig mivel kevés a szabadságuk, van hogy csak 2!! napot töltenek ott. Na itt gondolkodtam el először azon, hogy valamit tudhat Montenergo.

Tudott.




Kövesd a lábnyomokat facebookon és Instagramon kersztül is!

Facebook: https://www.facebook.com/labnyomok/

Instagram: https://www.instagram.com/labnyomokblog/

Tavaly nyáron jártunk Montenergoban de csak most írom le mennyire tetszett. Ünnepélyesen kijelentem, hogy igen, megérte a több, mint 16 óra autózás, mert egyrészt nem is olyan hosszú ha az ember beiktat egy megállót mondjuk Szarajevóban mint mi, majd másnap frissen, kipihentem folytatja az útját, másrészt amikor először meglátja az elcsigázott utas a kotori öblöt, teljesen a hatása alá kerül és csak annyit tud mondogatni egymás után ezerszer, hogy "Ez gyönyörű! Ez káprázatos!"
A legnagyobb nem tartott velünk erre az útra, mert inkább az erdélyi szinkronkorcsolya edzőtábort választotta, ami jó ok arra, hogy egyszer újra elutazzunk az öbölhöz.

Sokan a Horvátországon át vezető, drága és unalmas fizetős autópályán keresztül mennek Montenegróba. Mi egy kicsit kalandosabb, érdekesebb de egyáltalán nem rossz minőségű utakon tettük meg az első szakaszt mivel úgy terveztük, hogy Szarajevóban egyet alszunk és ha már ott vagyunk körülnézünk. Szarajevóról eddig csak annyit tudtam, hogy 1984-ben rendeztek téli olimpiát ott, (mára az enyészeté lett az egész komplexum) aminek valami farkasféle volt a kabalafigurája és még a szlogenjét is el tudom kiabálni , amit meg is tettem a lányok legnagyobb örömére, és persze azt is, hogy elég csúnya vérengzés volt a balkáni háború idején arrafelé. Kíváncsi voltam a városra, amit a kultúrák találkozópontjának is hívnak. Az óvárosban foglaltunk egy nagyon helyes kis butik hotelben szállást magunknak. Azért volt jó választás, mert a hátsó kijáratából egyenesen a bazárban találtuk magunkat ahol a sok jellegzetes portéka mellett, a török kávé és más balkáni étel illata járta át a környéket. Ja és nagy nyüzsgés. A legjobban az fogott meg ebben a városban, hogy mennyire békésen élnek (ma már) a különböző kultúrájú, vallású emberek. Hogy a burkába öltözött nők mellett ott sétálnak a forró nadrágos csajszik is, hogy a szigorúan vallásos emberek mellett ott vannak a lazább, bulizósabb fiatalok is, vagy egyszer a müezzin hangja máskor pedig a templom harangja hallatszik a séta alatt. A hagyományos békésen megfér a modernnel, sokszínű város úgyhogy csak annak fog tetszeni aki úgy gondolja, hogy a sokszínűség gyönyörködtet.






Érdemes megkóstolni a helyi specialitásokat, a túlontúl édes keleti édességeket, a bureket no és a csevapcsicsát. Azt hiszem sikerült megtalálnunk a legjobb éttermet. Egyáltalán nem puccos hely, padok egymás mellett és jó jel, hogy mindig tele van, eléggé nyüzsög. Egy híres focista a tulajdonos ha jól értettük és melegen ajánlom mindenkinek aki normális áron, igazi házi specialitást akar enni, ráadásul gyorsan. Egyébként nem a trip advisorban találtuk, hanem megkérdeztük a szálloda fiatal, szimpatikus recepciósát, hogy mit ajánl, ő hová menne a haverjaival- így árulta el a város legjobb street-food éttermének nevét: Cevabdzinica Zeljo 1 (Sarajevo Kundurdziluk 19)




Amit nehezen sikerült megszoknunk az, az, hogy érzésem szerint minden ott élő férfi dohányzik és ezt bárhol megtehetik pl. étteremben is.







A bazár nagyon tetszett a lányoknak és persze nem lehet megállni, hogy ne vásárolj kis szuvenírokat. Szokásomhoz híven hajnalban és este is megnéztük hogy él a város és felültünk egy villamosra is, amivel vagy fél órát utaztunk és ami alatt jó kis benyomást szereztünk a város lakóiról. Továbbra is valljuk ugyanis, hogy ha meg akarsz ismerni egy várost, használd a tömegközlekedését, menj el a helyi piacra és egy templomba, ja és kóstold meg a helyi jellegzetes ételeket.

Hogy egy kis történelem tudást is kapjanak a lányok elsétáltunk a várost kettészelő, Miljacka folyócskához, hogy megmutassuk, melyik hídnál gyilkolták meg Ferenc Ferdinándot és feleségét 1914-ben és miért van ennek jelentősége.

A békés együttélése a keresztényeknek és a muszlim hívőknek tényleg azt mutatja, hogy négy vallás követői egymást elfogadva élnek itt és bár látszik, hogy a háború okozta sebek valamennyire begyógyultak, elkerülhetetlen, hogy ne fuss bele a lövedékek becsapódásának helyét kitöltő vörös festékekbe, Szarajevó rózsáiba. Sok helyen látható a golyók nyoma a házak homlokzatán, a sírokról nem is beszélve. Mégsem nyomasztó a város. Nagyon él, nagyon nyüzsgő, fiatalos és külön megjegyzem, hogy bárkitől kértünk útbaigazítást, az készséggel állt rendelkezésünkre sőt gyönyörű angolsággal válaszoltak.



Mostar


Varázslatos hely, ami magyar turistáktól (is) hemzseg, mivel a nem túl távoli horvát tengerpartról sokan kirándulnak ide fakultatív program keretében. Az első kihívás a parkolóhely megtalálása volt. Külön kis iparág nőtte ki magát és sok kis telken alakítottak ki parkolót de még így is nehéz találni szabad helyet, ráadásul fizethetsz is érte rendesen.







Mostar első számú látványossága az Öreg híd és a körülötte lévő óváros. Eszébe ne jusson senkinek magassarkúban tipegni a kavicsokból álló járdán. Kényelmes cipő erősen ajánlott az egész városhoz. Az ötszáz éves hidat a horvát hadsereg tette tönkre majd a háború után a híd darabjait magyar búvárok hozták a felszínre és olasz egyetemi professzorok próbálták újjáépíteni, de nem jöttek rá, hogyan készült ötszáz éve. Érdekes módon erről a magyar vonatkozásról hiába kerestem valami köszönő táblát, nem találtam, ami rosszul esett pedig mindenki másnak (törököknek, olaszoknak, oroszoknak) megköszönik az adományokat és a hozzáadott munkát.





A helyi menő fickók szokása az, hogy az Öreg hídról a hat méter mély, jéghideg folyóba ugranak. Mi csak térdig mentünk be a vízbe, ami tekintettel arra, hogy sikerült a legmelegebb időt kifognunk, a 40 C fokban nagyon jólesett és persze csodás képeket lehet készíteni innen. Rekkenő hőségben, nagyon sok a turistát kerülgetve érkeztünk ami júliusban természetes, így talán nem ez a legideálisabb időszak a Mostari híd és környékének felfedezéséhez. Mindenesetre nem bántuk meg, hogy láttuk, mert magával ragadó hely a Neretva völgyében fekvő város amelyik egyik oldalán a muszlimok, másik oldalán a keresztények élnek az útikönyv szerint. Egy árnyas kerthelyiségben ebédeltünk majd visszavánszorogtunk az autónkhoz és meg sem álltunk Montenegróig. Persze megálltunk a portékaárusok előtt és hosszan nézegettük a kínálatot. Török kávét vásároltunk, aminek az elkészítési módját majd a következő bejegyzésben szívesen megosztom veletek.






Kövesd a lábnyomokat facebookon és Instagramon kersztül is!

Facebook: https://www.facebook.com/labnyomok/

Instagram: https://www.instagram.com/labnyomokblog/

Írtam már egy hosszabb bejegyzést egyik kedvenc kirándulóhelyemről, a Nagybörzsönyről így csak ismételni tudnám magam. Még mindig elbűvölő kis zsákfalu a Budapesttől nem túl messze fekvő település, ahol ismét a Malomkert Panzióban szálltunk meg. Utoljára a kicsikkel kettesben jártam itt, pont egy éve és azóta is szívesen emlékezünk vissza arra a 3 napra, mert olyan nyugalmasan és mégis tartalmasan telt, hogy tényleg feltöltődve tértünk haza. A panzió elnevezés egyébként túl szerény a szálláshelynek, simán felvehetné a hotel nevet. Itt a jó levegőt, a madárcsicsergést és a patakocsobogást is tartalmazza az ár.





A nagybörzsönyi Kisvasúttal kötelező program zötyögni viszont ezúttal csak engem vonzott a lehetőség, hogy a Kisírtáspuszta megállótól egy jó nagy sétát tegyek a kicsit sem megerőltető, lejtős úton. A család többi tagja inkább retúr jegyet váltott és kisvonattal jött vissza. Mondjuk most jól tették, mert kissé eső áztatta, sáros terepen kellett gyalogolnom, néhol patakot átugranom és valahogy nem bántam, hogy csak magamra kellett vigyáznom.



A hajtányozást persze nem lehetett kihagyni most sem márcsak azért se, mert Hanna egy éve kimaradt a mókából. Annyira aranyosak voltak így hárman ahogy kacagva tekertek és annyira élvezték, hogy a kezelő néninek is tetszhetett, mert megengedte, hogy tekerjenek még két grátisz kört. :-)


A panzióban jelképes összegért lehet biciklit bérelni és természetesen éltünk is a lehetőséggel. Csak egy-egy fénykép erejéig álltunk meg, mert én még mindig nem tudok betelni a hagyományos tornácos házak és a jellegzetes ajtók látványával. Megjegyzem megint a legideálisabb időpontban ugrottunk el Nagybörzsönybe. Amikor a fák már kizöldültek és a tulipánok, nárciszok és aranyeső, a százszorszép és a kutyatej színesítette az amúgy is gyönyörű tájat. Igaz ami igaz, Nagybörzsöny szép időben rengeteg programot, látnivalót tartogat. Esőben marad a társasjátékozás, bekuckózás. Gondolom felismerte ezt a tulajdonos is és ez az oka annak, hogy gőzerővel épül egy wellness részleg a panzió mellé, sőt bowling pálya is várja majd az olyanokat, mint amilyen én is vagyok (azaz ha tehetné minden nap bowlingozna).




Aztán ott a kenyérlángos, ami szerintünk Oszinál a legeslegfinomabb. Nagybörzsönyben az a szokás, hogy a falu lakói beosztják, hogy mikor melyikük süti a kenyérlángost és akkor hozzá mehet az éhes vándor lakmározni. Nos, én végigkóstoltam párat és ez alapján a Hétszilvafás Vendégházban tevékenykedő családot ajánlom, mert abba biztosan belesütik a szívüket lelküket is, annyira finom. A kis nosztalgikus hangulatú vegyesbolt mellett van a portájuk, ott sütik a kemencében a nagyszülőkkel a finomságot. A falu híres rendezvénye a Hűvös Pincék - Forró Kemencék rendezvény minden évben májusban, amikor a látogatók kóstolót kapnak a legkülönfélébb sajtokból, mézekből, lekvárokból és természetesen nyitva van néhány nagybörzsönyi pince is. Mondjuk ilyenkor biztosan sokan vannak, én inkább a csendesebb napokra szavazok.









Családunk legnagyobb állatbarátja, Eszter miatt nem hagyhattuk ki most sem a kis állatparkot a Bárókút Lovastanya és Állatsimogatót, amit egy lelkes fiatal pár üzemeltet méghozzá nagyon ügyesen. A belépőjegy mellé vásároltunk állateledelt is, ami friss zöldségekből állt. A legnagyobb meglepetés csak ezután ért bennünket ugyanis kiderült, hogy az állatpark egyik lakója egy tündéri ormányos medve nagyon szereti ha megsétáltatják és ennek pont akkor jött el az ideje, amikor mi megérkeztünk így némi útmutató és "használati utasítás" után megkaptuk a pórázt és életünkben először egy örökmozgó ormányos medvét sétáltathattunk jó sokáig. A végén persze gazdagabbak lettünk pár karmolás nyommal de senkit nem zavart. Vidáman pózoltunk vele egy-egy fotó erejéig. Kutya, macska, páva, fácán, szamár, láma, kacsa és az összes többi állat tényleg nagyon szép környezetben várja a látogatókat. Annyira aranyos és rendezett kis hely. Tényleg ne hagyja ki aki arra jár.




Nagybörzsöny, mi továbbra is nagyon szeretünk!

Kövesd a lábmonyomokat a blog facebook oldalán is!: https://www.facebook.com/labnyomok/

Nemsokára itt az év vége és ezzel együtt a bizonyítványosztás. (Csak halkan súgom meg, hogy nálunk ezen a héten már nincs tanítás) Elfáradtak a lányok, a tanárok és én is. Bár tényleg nem görnyedt egyik lányom se túl sokat a tankönyveik felett, így is nagyon-nagyon szép jegyek lesznek abban a bizonyos kis könyvben. Hanna befejezi a nyolcadik osztályt de nem ballag, hiszen ötödiktől kis-gimnazista. Mégis úgy érzem valahogy átlép egy újabb szintre, ahol már nem babra megy a játék. Az iskolát, amit versenyistállónak csúfolnak (általában azok akiknek nem is ide jár a gyerekük és amin én mindig jót nevetek) eddig is komolyan vette Hanna, valahogy sikk jól tanulni ebben a közegben, mégsem erőltette meg magát, sőt a szinkronkorcsolyázásra is jutott ideje, ereje. Megvannak a kedvenc tárgyai és egy ideje azt is tudja mivel foglalkozna szívesen, ami persze változhat még és így is van rendjén ebben a korban.





A kicsiknek azért volt különleges ez az év, mert kis-gimnazisták lettek. A régi osztályukat szétszedték és új gyerekek jöttek, új barátságok szövődtek. És persze a tananyag és az elvárások is növekedett. Tanulási technikát kellett elsajátítani és kicsit másképp jegyzetelni. De megugrották és én nagyon büszke vagyok rájuk. Most az a kép van előttem amikor a konyhában tevékenykedem, talán vacsorát készítek. Nincs késő még (a 6 órás munkaidő előnye) és hagytak leckét, amit nem a saját szobájukban a saját íróasztalukon írnak meg, hanem az étkezőben, hogy velem legyenek. Kiélvezem ezeket a pillanatokat, mert Hanna példájából tudom, hogy nemsokára inkább elvonulnak..

Mégis jó részt venni a tananyagukban. Elolvasni együtt egy kötelező olvasmányt, aztán megbeszélni. Megnézni együtt a film adaptációt. Keresgélni a Google-ben, gondolkodni egy furfangos kérdésen vagy feleleveníteni az angol szavakat. Megállapítani, hogy matekban és kémiában már elhagytak de földrajzban és magyarban még nem. Együtt bosszankodni feleslegesnek gondolt tananyag miatt és újra megtanulni egy verset, ha lehet, a mi módszerünk segítségével vagyis úgy, hogy a fejhallgatóba velem együtt mondja a szöveget a youtube-ról valamelyik színész.

A bizonyítványosztás idején kiszólítják majd a legkiválóbbakat és biztosan kapnak sokan jutalom könyvet is. Sokszor kaptak a lányok is, aminek szerintük presztízsértéke van. Egyszer azonban nem jutott nekik, ha jól tudom azért, mert a névsor legvégén helyezkednek el vezetéknevük szerint. Láttam az arcukon a döbbenetet, hogy nekik miért nem, amikor jól teljesítettek...



Akkor fogadtam meg, hogy év végén én osztom a lányaimnak a jutalom könyvet, amit ők választhatnak ki a könyvesboltban, ahová csak át kell ugranunk a suliból, de előre is leadhatják a rendeléseket vagy ha nagyon bíznak az ízlésemben, rám is bízhatják a vásárlást.

Idén is így tervezem, függetlenül attól, hogy osztály szinten kapnak könyvet vagy sem. Mert én tudom kinek mennyi munkája van abban, hogy év végén elégedettek lehetnek saját magukkal. Nem teljesítmény kényszeresek, nem sírnak órákig ha egy dolgozatra vagy feleletre "csak" négyest vagy nem adj isten hármast kapnak.
Nem az osztályzatok határozzák meg a jövőt, nem ettől lesznek sikeres felnőttek. Persze, örülök ha azt újságolják, hogy kaptak egy négyest vagy ötöst de még ennél is jobban örülök, amikor valamilyen megnyilvánulásuk, mondatuk arról tanúskodik, hogy milyen tájékozottak a világ dolgaiban vagy ha választékosan beszélnek, ha udvariasak, érdeklődőek egyszóval nyitott és életvidám gyerekek.

Azért a könyvek mellé kapnak 3 gumimatracot. Egy flamingósat, egy pizzásat és egy ananászosat.


Korábban ígértem egy könyvajánlót, amit most ennek a posztnak a kapcsán meg is ejtek.

Leiner Lauráról azt tudtam, hogy valamit nagyon tudhat, mert olyan lányokat is rávesz az olvasásra akik addig nem annyira szívesen fogtak könyvet szabadidejükben a kezükbe. Hannának is volt egy ilyen "az olvasás uncsi" időszaka, amit Leiner Laura könyvei törtek meg. Igaz, hogy ötödikben már belekezdett az elhíresült Szent Johanna Gimi sorozatba de saját bevallása szerint egész másképpen élte át most, nyolcadikosként a történetet. Nyilván a kisebbeknek is tetszik de egyszerűen nem való nekik. Szóval Hanna belevetette magát újra az egész sorozatba, sőt egy másikba is, a Bexi-be. Nyárra hagyott magának egy kötetet, mert az olyan fesztiválos és szeretné magát nagyon beleélni, az Ég veled című kötetet pedig meg kellett venni mert nagyon tetszett neki a borítója. Mindeközben Eszter, aki a legnagyobb könyvmoly a lányok közül szintén elkezdte a sorozatot. Az a gyanúm, hogy majd 3 év múlva újrakezdi.





Neki inkább a Csodácska című könyv való, ami nagy hatást tett rá pedig a könyvből készült filmet még karácsonykor látta. Azt mondta ezerszer jobb volt olvasni és közben meghatódni.
Eszter másik kedvenc könyvsorozata a Bori könyvek kifejezetten nagylányoknak készült változata. Most például a Bori és a cserediák című könyv, ami felér egy angol nyelvkönyvvel is. Egyetlen bajunk ezzel, hogy akármilyen lassan, spórolósan is olvassa, két nap alatt biztosan kiolvassa. A Bori sorozat nagyon kedves az én lelkemnek is, a füzet alakú kis történeten nőttek fel ovis korukban a kicsik, aztán jött a kisiskolásoknak szóló sorozat, amit nagyon szerettek kezdő olvasóként is, most pedig már az ő korosztályuknak szóló kötetek is jönnek, persze nagylányos borítóval. Bori is ugyanolyan gyorsan nő, mint a lányaim.
Eszternél a kutyás könyvek is nyerők, így persze megkapja az Egy kutya négy élete sorozatot és a Manó könyvek jóvoltából a Folti a hős könyvet is.

Noémi leragadt a Harry Potternél, ami egyébként kötelező olvasmány volt az osztályának és amiről még amolyan kalendárium félét is készített néhány barátjával. Most próbálja megtalálni azt a könyvet ami felülmúlhatja ezt az élményt.

Nagy kedvencünk az Esti mesék lázadó lányoknak című könyv, amiben olyan híres nők életéről olvashatunk röviden, tömören, akiknek valamilyen módon inspiráló a története és rámutat arra, hogy semmi nem lehetetlen. Mivel elég sok olyan nőről van szó, akit nem annyira ismertem még én se, úgy olvassuk, hogy azonnal rákeresünk a neten a szereplőre és megnézzük milyen volt igazából és mit lehet még tudni róla. Szóval ez egy olyan könyv, ami mellett mindig ott a laptop is. Egyszerre 3-4 oldalt ajánlok belőle, hogy ne keveredjen a sok infó és hogy legyen idő leülepednie.
Egyébként most jelent meg a Móra gondozásában a könyv magyar változata vagyis amiben olyan magyar hölgyek története szerepel, ami szintén tanulságos lehet. Kicsit izgultam, hogy a szerkesztők majd mi alapján döntik el, hogy kinek az élete példaértékű de szerencsére jól megoldották és nem került a könyvbe megosztó vagy legalábbis kételkedésre okot adó hölgy. Ezt a könyvet szánom egyébként amolyan év végi ajándéknak.


No és itt vannak a gyerek szakácskönyvek, ami nálunk van bőven, mindegyik lányom szeret főzni. Az egyik legjobb kis kuktáknak szóló szakácskönyv a Chefparade főzőiskola saját kiadása, aminek sokatmondó a címe is: Nem csak gyerekszakácskönyv. Remek illusztráció, laza, fiatalos szöveg, klassz tartalom, klasszikus és kevésbé ismert ételek receptjével, kis ötletekkel, tanácsokkal megfűszerezve. Úgy van megszerkesztve, hogy nem növi ki a gyerek egy-két év múlva sem, sőt a szülők is kedvet kapnak az együtt-főzéshez. Az a tervünk, hogy a vakáció alatt megfőzzük az összes ételt. Eszter és Noémi egyébként a vakációt az előbb említett főzőiskola kukta táborában kezdi de ez már egy másik történet.

Én is feltankoltam könyvekkel persze. A Kemény dió a Csak tudnám hogy csinálja című könyv folytatása. Abból film is készült, azt is szerettem. A téma ugyanaz csak közben a főszereplő anyuka is pár évvel idősebb lett. Hogyan zsonglőrködjünk az idővel és hogyan álljunk helyt a sok szerepünkben. Humoros, görbe tükrös, sírva nevetős.

Háy János novelláit bárhová magammal vihetem. Mindegyik után egy kicsit felnézek és elgondolkodom, mindegyik novella után azt érzem, hogy valahogyan vagy valahonnan ismerős a szereplő, a helyszín vagy a történet.


A sakndináv írókat meg nagyon szeretem. Most ezt a pasit, aki az Itt járt Britt Marie című könyvet írta. Érdekes, mert az Éva magazinban egy színésznő pont ezt a könyvet ajánlja. Ő azt mondta, hogy életében nem nevetett annyit könyvolvasás közben, mint akkor amikor Britt-Marie-ről olvasott. Érdekes, mert én nem tudok rajta nevetni. Egyáltalán nem vált ki nevetést belőlem. Pont ellenkezőleg. Néha sírni tudnék közben. De nagyon tetszik és biztosan elolvasom a szerző többi regényét is.

Végül egy mese-útikönyv sorozatot ajánlok. Ugyan az ajánló szerint 5-10 éves korú gyerekeknek szánják, az ennél idősebbek, sőt a szülők is sokat profitálhatnak belőle. Azért kedves nekem, mert egy kicsit én is benne vagyok. Na nem szereplőként, csupán a könyvsorozat megszületésében tevékenykedtem, ami sok utazással, egyeztetéssel is járt és amit én nagyon élveztem. Ezek a mesekönyvek tényleg hitelesen mutatják meg mit érdemes megnézni egy adott régióban ha a család útnak indul. Szerintem nem árt tudatos kis utazókat nevelni a gyerekekből, ezek a könyvek pedig eléggé segítenek ebben. Nekünk megvan mind a négy kötet. Most készül az 5. és a 6.. Egyikben Esztergomba, másikban pedig a Tisza-tóhoz utazik a család. Jó kis helyek.