Omlettet és sárkánygyümölcsöt reggeliztem, no meg a franciás péksütiket kóstolgattam végig, miközben azon töprengtem, hogy hamarosan egy valódi, egymilliós, élő városba vetem bele magam, Siem Reappel, Angkor Wat kapujával ellentétben, amelyet elözönlenek a turisták. Igen. Jól döntöttem, Angkort nem lehet pár óra alatt megismerni, arra egy egész nap is kevés és úgy éreztem, hogy eljutok még oda, ráadásul nem egyedül.
Miközben a kávémat iszogattam, megfigyeltem, hogy a croissant helyett, akár egy komplett húsos, tengeri herkentyűs, tésztás, kiadós levest is ehettem volna ha éppen ahhoz lett volna kedvem és ha nagyon azonosulni szerettem volna a szokásokkal.

Úgy jöttem haza, hogy jó lenne visszamenni újra, mert nem vettem részt a naplementés hajókázásban, nem ültem őrülten száguldozó robogón, ott hagytam a piacon egy ruhát, amibe pedig beleszerettem első látásra és ugyebár a főzőtanfolyamon se volt már hely. Nem, azt hiszem nem elégedetlen vagyok, csupán megkedveltem Ázsiát. Még itthon olvastam egy úti könyvben, hogy szerencsés az, aki Dél kelet Ázsia felfedezését Phnom Penh-nel kezdi, mert a nyugati civilizáció jegyeit itt találja meg legkevésbé. Azt is mondták, hogy most fog kiderülni, hogy örökre elkerülöm Ázsiát vagy egy életre rabja leszek. Most azt érzem ez utóbbi igazolódott be..
Jó volt látni, hogy kambodzsaiak túlléptek a tragikus múlton, városuk újraéledt, és mosolygósan, békésen élik mindennapjaikat. Pedig nem is olyan régen, az én életemben felfoghatatlan vérengzés, népirtás árnyékolta be a nemzetüket és még aki semmit nem tud Kambodzsáról az is ismeri a szörnyeteg Pol Pot nevet.







Végtelenül szimpatikus, angolul kiválóan beszélő, ám ettől függetlenül az akcentus miatt nehezen érthető fiatal tük-tük sofőrt kértünk meg arra, hogy mutassa meg a főváros nevezetességeit. A kacifántos nyitvatartási idő miatt a királyi palota éppen zárva volt, így megelégedtünk pár fotóval kívülről. A fiú elmondta, hogy a tróntermében zajlik ma is a koronázási ceremónia, itt tartják a királyi esküvőket, és az uralkodó itt fogadja a vendégeit.



Hosszasan tanakodtunk mi fér majd bele a pár órányi városnézésbe, végül úgy döntöttünk, hogy a 15 km-re fekvő Gyilkos Mező nevű népirtás helyszínére nem megyünk el. Nekem untig elég az a történelmi ismeret, amit az évek alatt magamra szedtem Kambodzsáról, vagyis maga a tény, hogy a Pol Pot rezsim hány millió ember életét oltotta ki és milyen módon kínozták az embereket halálra a hatalomtól megrészegült vörös khmer szörnyetegek. Nem kívántam több ezer koponyát, csontot látni, ahogyan a fákat sem, ahol kicsi gyerekeket, öregeket, fiatalokat öltek meg a legkülönbözőbb módon. Írni sem szeretnék róla, akit érdekel könnyen utána tud nézni részletesen annak milyen módszereket alkalmaztak a gyilkolásra a drága lőszerrel való öldöklés helyett.

Láttuk az aktuális (huszonpár éve hatalmon lévő) miniszterelnök egyik házát is, mert több ilyen palotája is van neki és nekem akaratlanul Eng kunyhója jutott eszembe. Meg az, hogy Kambodzsa a legkorruptabb országok egyike. A terek, parkok szépülnek, a fejlődés jelei határozottan érzékelhetőek. Vajon húsz év múlva mennyi változást vennék észre? Nos, ha a politikai elit ugyanaz marad, alighanem keveset.
A legfontosabb épületek és szobrok mellett elhaladva aztán megállt sofőrünk és arra kért, hogy menjünk be a Tuol Sleng Múzeumba, mert mindenkinek ismernie kell történelmük legsötétebb fejezetét.
Pedig itthon eldöntöttem, hogy kihagyom, nem vagyok elég bátor hozzá, nem az én lelkemnek való. Mégis hagytam magamat sodorni az eseményekkel, mintha valaki megfogta volna a kezemet és azt mondta volna, ne félj, már nincs mitől tartani, felnőtt vagy hát nézd meg mi történt ezzel a néppel a hetvenes években.
Lassított felvételben, szinte lebegve, levegőt is alig véve végigjártam a rettenetes termeket, ahol emberek ezreit kínozták meg. A hírhedt betonépület valaha középiskola volt, ezt alakította át Pol Pot az S-21 kóddal jelölt félelmetes titkos börtönné.








Meglehetősen sok turista volt kíváncsi a rémtettek helyszínére, a szűk cellákra, a vaságyra, ahol válogatott, emberi ésszel fel nem fogható módon kínozták az embereket Ártatlanul börtönözték be őket, sokszor elég ok volt az a tény, hogy szemüveget viselt valaki, hiszen az minden valószínűség szerint értelmiségi, márpedig orvos, tanár, író vagy művész ellenségnek számított Pol Pot elmélete szerint.
Mindenütt pirossal áthúzott nevető arc piktogram figyelmeztetett arra, hogy egy percig se felejtse el senki, hogy ahol most sétál, több ezer ártatlanul megkínzott ember utolsó állomása volt. Sokkoltak a képek, az eszközök. Émelygés, hányinger és megmagyarázhatatlan szédelgés fogott el. A szabadban is levegő után kapkodtam és azt magyaráztam magamnak, hogy minden népnek megvan a maga tragédiája, népirtás még egészen a közelmúltban is volt nem is olyan távol tőlünk, a holokausztról nem is beszélve, amiről igazán hiteles forrásból vannak történeteim... Vajon mi a garancia arra, hogy több nem lesz?



Fényképezni sem volt erőm, elég volt látnom a kínzó eszközöket. A kambodzsai művész, Vann Nath – a hét túlélő egyike – festményeit a börtönéletről, a kínzásokról már összeszorított ököllel és rogyadozó lábakkal figyeltem fél szemmel, aztán kiiszkoltam a ránk váró tuk-tuk-höz.
Azzal, hogy bementem és megnéztem a helyszíneket, fejet hajtottam a szerencsétlen nép és a rabok emléke előtt és hiszem, hogy számukra az egyetlen kárpótlás a történelem megismerése lehet.
Azzal azonban nem tudok mit kezdeni, hogy Pol Pot második emberét csak a minap ítélték el pár év börtönbüntetésre. A többiek vígan élnek, sokuk a kormányban tisztségeket töltenek be. Nem volt felelősségre vonás, nem állt senki bosszút rajtuk, nem volt ítélet. Pol Potot öreg korára találtak meg az erdőben, a felelősségre vonás előtt egy nappal természetes módon halt meg és jutott a pokolba remélhetőleg, ahogy a falfirkán olvastam.



Teljesen tudatosan kértük a sofőrtől, hogy vigyen bennünket a központi piacra, amely arculatában nagyon különbözött a korábban bejárt Orosz Piacnál, hiszen itt butikszerű boltokat találhattunk az egyébként csodás épületben. Az alkudozással, vásárlással, színes kavalkáddal próbáltam nem gondolni az alig pár perccel azelőtt látott borzalmakra. A csarnok állítólag Dél Kelet Ázsia egyik legszebb Art Deco stílusú épülete, amit 2008-ben újítottak fel és ahol a látványtól és a kínálattól egyszerre szédelegtem de azért erőt vettem magamon és vásároltam pár szépséget..






Innen a Wat Phnom , híres buddhista templomhoz vitt a kedves fiú, amelyet a 14. században építtetett egy gazdag özvegy, s egy mesterséges dombon emelték, miután az árvíz elmosta az e helyen álló Buddha-szobrot. A legnagyobb sztupája Ponhea Yat király hamvait őrzi, s a Khmer Újév ünnepének fő helyszíne. A parkban a macskákon kívül még majmokkal találkoztunk de éles fogaikat látva jobbnak láttuk nagy ívben kikerülni őket és visszapattanni a járgányunkra.



Elhaladtunk a nevezetesebb terek, szobrok előtt, aztán a gyomrunk jelzésére hallgatva elsétáltunk a Friends nevű étterembe, ami arról nevezetes, hogy az utcagyerekeket, kallódó fiatalokat fogja össze, megtanítja nekik a szakács- és felszolgáló mesterséget és munkát is biztosít nekik. Azzal, hogy ott ettünk egy kicsit mi is hozzájárultunk a sikeres működésükhöz, ráadásul finom ételeket kaptunk maximálisan tiszta és dizájnos környezetben.





Tudom, hogy nem a legszerencsésebb időzítés étkezés után masszírozásra menni, ám nekünk nem volt választási lehetőségünk így az ottani francia UNICEF képviselő. Mark által ajánlott masszázsszalonba indultunk naná, hogy tük tükön. A személyzet extra előzékenyen fogadott bennünket. Megkérték, hogy vegyük le cipőinket, közben puha, meleg, nedves törölközőt és egy csészében meleg folyadékot kínáltak, amiről először azt gondoltuk a lábmosás kelléke, ám még időben kiderült, hogy gyógytea van benne, így nagy kuncogások közepette megittuk.
A két lány klasszikusabb típusú masszázsra ment fel az emeletre én viszont ragaszkodtam a tradicionális khmer masszázshoz, ami ugyan azzal járt, hogy recsegett ropogott minden csontom és még rám is taposott az egyébként törékeny masszőr lány, mégis igen jól esett, különösen ha a ránk váró 11 órás repülőútra gondoltam.





A repülőútra, amiről elmondhatom, hogy életem legrázósabb, turbulenciákkal tarkított útja volt.
Jó volt leszállni Bécsben, ahol érzékeny búcsút vettünk egymástól és ahonnan egy remek sofőr biztonságban az otthonunkba szállított. Három integető lánykám és Zoltán várt már nagyon. Bevallom nekem a szokásosnál is hosszabb időbe telt az átállás. A mai napig ne tudom eldönteni, hogy a Kambodzsában átélt élmények vagy a malária ellen szedett tabletták közismerten depressziót okozó mellékhatása volt az oka annak, hogy napokig a helyemet kerestem itthon, tény, hogy megváltoztatta gondolkodásom. Volt, hogy csak ültem a nappaliban és néztem a minket körülvevő tárgyakat és minimum a felétől azonnal megváltam volna.

Tudom nem az ő életszínvonaluk a követendő példa, a minta de van valami amit szívesen eltanulnék tőlük. Aki figyelmesen olvasta soraimat úgyis tudja miről beszélek, mire gondolok, mi az a titok amit ők, a khmerek nagyon jól ismernek.


+1 játék
A piacon vettem egy helyes, textilből készült, elefántos, sok zsebes táskát ( az egyik fotón, ahol éppen a lótuszt szeretném kifizetni látható is). Egy kéket magamnak, egy narancsszínűt pedig nektek, pontosabban egy valaki megnyerheti. Ezért mindössze egy megjegyzést kell hagynia a poszt végén és az azonosítás miatt rendszeres olvasónak kellene bejelentkeznie itt vagy a Hanna és az ikrek követendő lábnyomai facebook oldalon.
Ha nem tudsz mit írni, akkor csak válaszold meg azt az egyszerű kérdést, hogy "Melyik pelenkát kell választani az anyukáknak ahhoz, hogy egy oltás árával ő is hozzájárulhasson az ujjszülöttkori tetanusz felszámolásához a fejlődő országokban?"

BEKÜLDÉSI HATÁRIDŐ ÉS A SORSOLÁS NAPJA A SZÜLETÉSNAPOM: FEBRUÁR 19.