Irány Kotor!




Mondom. Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy több, mint 10 órás autózást bevállalva utazzunk el nyaralni, hogy megéri -e. Alapvetően nem rajongok a hosszú autós utakért pedig nem is én vezetek. Mivel azonban annyi szépet hallottunk az országról és Zoltán kitartóan próbált meggyőzni arról, hogy nem olyan fárasztó és hosszú az az út amilyennek elsőre tűnik és mert pl. Horvátország nálunk egyszerűen szóba se jöhet, mert három esélyt adtunk neki és mind a háromszor megbukott, szóval mindezek miatt nagy kegyesen beadtam a derekamat és azt mondtam "Na jó! Mehetünk Montenegróba!"


A montenegrói partvidék legszebb részére, a Kotori-öbölbe igyekeztünk. Szerpentineken, lélegzetelállító szurdokokon és alagutakon keresztül vezetett az utunk mire végre megérkeztünk. A szállásunkat az Airbnb-n keresztül foglaltuk és most az a helyzet állt elő, hogy sokkal szebb volt, mint amire számítottunk, aminek az az oka hogy valószínűleg még félkész állapotban kerültek fel róla a képek a netre vagyis egy frissen épült apartman lakásban szállhattunk meg, amihez ráadásképpen még egy nagy medence is tartozott. Az apartman tágas, légkondis, hatalmas konyhás, mosógéppel, mosogatógéppel felszerelt lakás, így tényleg minden igényt kielégített még akkor is ha elsőre nehezen találtuk meg, ám minden orosz tudásunkat előkotorva a tulajdonos értünk jött a helyi bolt elé, ahonnan a szálláshoz vezetett. Igen, errefelé nem ritka az orosz szállástulajdonos és a vendég sem. Budvát például félig elfoglalták. Az egyébként a bulizós, nyüzsgő üdülőrész ahová csak egy rövid időre ugrottunk be és az ottani óvárost is kihagytuk.



Kotortól néhány kilométerre laktunk, így autóval jutottunk el az UNESCO Világöröksége címmel büszkélkedhető óvárosba majdnem minden nap, mert nem bírtunk elszakadni a sikátoroktól, a macskaköves utcáktól, az ódon épületek hangulatától. Kötelező felmászni a város felett 260 méteren található Szent János erődhöz. Látva a szintkülönbséget és a lépcsőket úgy terveztük, hogy egyik nap lustálkodás helyett inkább korán reggel nekiveselkedünk a távnak. Amúgy is különleges hangulata van az óvárosnak hajnalban de persze a fő motivációnk az volt a koránkeléssel, hogy mire a tűző nap felkel, mi már újra lent legyünk a parton. ( az csak bónusz volt, hogy elvileg jegyet is kell váltani a lépcsős túrához de úgy tűnt, hogy a jegyszedő is szeret lustálkodni..vagyis értelmet nyert a ki korán kel aranyat lel mondás) A látvány ami a szemünk elé tárul, minden fáradságért kárpótolt de azért örültünk, hogy okosan, kellemes hőmérsékletben és vízzel felszerelkezve tettük meg a távot. Lefelé lépcsőzve előre sajnáltuk a későn ébredőket és biztosak voltunk benne, hogy itt-ott egy-egy turista csontváz is hever a környéken... Láttuk, hogy van aki nálunk is korábban érkezett, ők a szemétszedők voltak, akiknek tekintélyes mennyiségű eldobott pet palackot kellett összegyűjteniük hajnalban, hogy az új érkezők szemét ne zavarja. Lefelé menet aztán megérkeztek a vízárusok is, akik azoknak kínálják portékájukat akik víz nélkül tervezték megtenni a távot.




A teraszunkról jól láttuk, hogy mikor érkezik egy nagy tengerjáró hajó az öbölbe a kikötő felé és gyakran érkeztünk pont ilyen izgalmas kikötés idején a városba. Elnéztük a kitóduló turistákat, akik kaptak pár órát, hogy magukba szívják Kotor hangulatát, aztán mennek tovább.




Eszter egyébként a földi paradicsomban érezte magát attól, hogy errefelé nagy becsben tartják a macskákat és úton útfélen belebotlott egybe, akik hagyták magukat cirógatni. Ezek a macskák élő díszletei az óvárosnak és rengeteg ajándéktárgyon is visszaköszönnek. A városban van egy macska múzeum is, amelyet azonban nem ajánlok senkinek, mert néhány tablón és képen kívül nem találni semmi érdekeset bent.





Perastról azt mondják, hogy az egyik legfestőibb kis falu úgyhogy Kotor kikötőjében felszálltunk az egyik hajóra, ami kifejezetten arra szakosodott, hogy elvigye a turistákat egyik helyről a másikra, ahol egy kis időt eltölthetnek. Mi is ezt tettük. Fürödtünk a kristálytiszta vízben, kávéztunk és próbáltunk betelni a látvánnyal. A hajó visszaindulásáig volt még egy kis időnk, így egy kellemes kis étteremben ettünk mielőtt a lányok a hajó orrának tetején helyet foglaltak. Visszafelé egy kicsit megbillent a hajó, mert ugrándozó delfinek követtek bennünket és mindenki a hajónak arra a részére igyekezett ahonnan ez a nem mindennapi látvány élvezhető... Ugyanezzel a hajóval vittek el bennünket az aprócska szigetre, a Szirti Madonnára, ahol egy kápolnát lehet kívülről és belülről megnézni meg persze a kötelező asztalt támasztó képet elkészíteni. Ezekre a hajókra minden sarkon árulják a jegyeket és szerintünk érdemes élni a lehetőséggel.









A lányok nagyon vágytak rá, hogy a kék barlangban úszkáljanak, úgyhogy még egy hajókázásra befizettünk, ami az előbb említett helyre vitte el a turistákat. A barlang területe elég nagy, egyszerre több hajó is elfér benne. Megkérdeztük: a víz mélysége a barlangban 3 - 5 méter, a barlang magassága pedig 9 méter. A tenger itt tényleg hihetetlenül tiszta, a barlang falairól visszatükröződik a beszűrődő napfény és a vizet csodálatos kékre színezi, ezért az elnevezés: Kék barlang. Ebbe a tiszta (és mély) vízbe ugorhatnak be a bátrak a hajóról és lubickolhattak egy kicsit. Zoltán vigyázott a lányokra, akiknek semmi félelemérzetük nem volt pedig észnél kellett lenni, mert össze vissza forgolódtak az éppen érkező vagy induló kishajók. Én titkon örültem, hogy nem korlátlan ideig lehetett részt venni a kék kalandban, hanem egy idő után mindenkinek fel kellett mászni a hajó hátulján, ahol egy slaggal megszabadították a fürdőzőket a sós víztől, majd az élménnyel együtt továbbhajózhattunk a Mamula szigeten álló valaha hírhedt börtönhöz, amit a montenegrói Alcatraznak is hívnak. A rajta álló erődöt egyébként az Osztrák-Magyar-Monarchia idejében alapították és a II. világháború alatt az olasz katonaság börtönként használta. Az a hír járja, hogy oroszok majd luxusszállót építenek belőle.




Két felszerelés bizonyult a leghasznosabbnak ottlétünk alatt a naptejen és a szalmakalapon kívül, ez pedig a tengeri cipő és a dechatlonos búvármaszk. Ha a búvármaszkot felveszi az ember akkor kiderül miért hasznos a tengeri cipő. Bizony elég sűrűn előfordul a kövek között meghúzódó fekete tengeri sün, amibe véletlenül se szerettünk volna belelépni és egyébként is kényelmesebb a kavicson ebben járni. Ennyire tiszta, áttetsző tengervizet nem láttam még sehol pedig tényleg jártam már néhány tengerparton.




Azt hiszem nem kell bizonygatnom mennyire vagányok a lányok. Amikor Centinje, az ország egykori fővárosa felé autóztunk és meglátták, hogy az egyik völgyben kanopival lehet átcsúszni a túloldalra, nem gondolkodtak túl sokáig, hogy ők ezt szeretnék kipróbálni. Általában én is benne vagyok ilyen "hülyeségekben" de most annyira ijesztőnek tartottam a gondolatot, hogy én ezen átcsússzak, hogy inkább kihagytam és a fotóriporter szerepét töltöttem be. Kicsit megkönnyebbültem amikor kiderült, hogy a gyerekek csak segítővel együtt csúszhatnak át, a felnőttek, így Zoltán viszont egyedül arathatta le a bátorságért járó babérokat. Jellemző, hogy olyan messzire csúsznak át, hogy mindenkit autóval hoznak vissza a kiindulási helyhez. Nagy élmény lehetett nekik, azóta is emlegetik!







Szóval Montenegró régi fővárosába igyekeztünk, mert bár azt olvastuk róla, hogy egy álmos kisváros, valahogy mégis szerettük volna látni mi volt valamikor a központ. A Nemzeti Múzeum is itt található de valahogy nem volt kedvünk ide bemenni, inkább végigsétáltunk egy jégkrémmel a kezünkben a kihalt sétálóutcán. Bizony a turisták hada ide már nem ér el, ez az árakon is látszik úgyhogy nagyon szerettünk volna egy kis pénzt a városban hagyni ezért vettünk egy piros kávéskészletet és egy vízálló kártyapaklit, amit emlékszem, szépen lassan, komótosan csomagolt be az eladó.



Szűk, kanyargós hegyi úton folytattuk utunkat, hogy elérjük Lovćen tetejét. Lovćen, azaz fekete hegy. A nevét a hegyet borító fekete tölgyerdőről kapta . Erről a hegyről kapta egész Montenegró is a nevét (Crna Gora = fekete hegy, fekete hegyek országa - monte = hegy, negro = fekete)Itt egy elképesztő méretű mauzóleumot lehet megnézni ahol II. Petra Petrovic Njegos, a montenegrói történelem legfontosabb alakja nyugszik. Kb. olyan ő, mint nekünk Petőfi Sándor. A mauzóleumhoz 461 lépcső vezet fel, és valljuk be, a turisták többsége ahogy mi is nem szegény Petra Petrovicért hanem a kilátás miatt jön ide, merthogy az egész országot beláthatjuk innen, feltéve ha olyan ragyogóan tiszta időben teszi meg más is a lépcsőmászós túrát, mint mi. A parkolónál egy nagyon elegáns étterembe invitálják a látogatókat és mi éltünk is a lehetőséggel. Bár csak egy réteshez hasonló édességet ettünk és valamit ittunk is mellé, nagyon színvonalas, kedves kiszolgálásban volt részünk és tényleg színvonalas a hely.



Szóval minden napra akadt látnivaló de sokat pihentünk, lubickoltunk vagy a tengerben vagy az apartman medencéjében. Volt idő olvasni, sziesztázni, finom helyi specialitásokat kóstolni.
A visszafelé út sokkal hosszabbnak tűnt, főleg, hogy a szerb autópálya egy szakaszon bedugult. Odafelé találkoztunk egy magyar baráti társasággal, akik arról meséltek, hogy évente többször is megteszik megállás nélkül a Magyarország-Montenegro szakaszt, mert annyira tetszik nekik. Pedig mivel kevés a szabadságuk, van hogy csak 2!! napot töltenek ott. Na itt gondolkodtam el először azon, hogy valamit tudhat Montenergo.

Tudott.




Kövesd a lábnyomokat facebookon és Instagramon kersztül is!

Facebook: https://www.facebook.com/labnyomok/

Instagram: https://www.instagram.com/labnyomokblog/











Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A három slime

Konyhafőnök Junior(ban) a lányom

Őszi szépek