Nos, ha már kedves férjem is reklamál, hogy mikor írok újra a blogba, nincs mese, síró gyerekek ide vagy oda, itt vagyok és mesélek. Nem is tudom miről, majd menet közben eszembe jutnak a kis történetek. Például az, hogy Hanna átvette a család stylist szerepét. Az hagyján, hogy ő választja ki reggel ruhácskáit, gondosan ügyelve a színek összhangjára, de esténként ő keres nekem a hangulatomhoz illő hálóinget, illetve újdonság, hogy Zoltán nyakkendőit is ő szeretné megválasztani, ha lehet olyat, amin van valami minta, mert az egyszínű unalmas.
Aztán elmesélem azt is, hogy hétvégén a Vörösmarty téren lófráltunk, ahol isteni almás rétest ettünk. Hanna tömte tömte a szájába majd felkiáltott: Anya! Egypofával eszem. Mondanom se kell, az asztalnál ülő magyarul értő társaság nagyot nevetett az aranyköpésen. Ismét tapasztaltuk, hogy milyen különleges szeretet, mosolygás árad felénk ha meglátják az ikerbabakocsit és abban a babákat. Nagyon nagyon büszke vagyok ilyenkor..nem is tudom kire. Férjemre, magamra, rájuk, Hannára? Maradjunk annyiban, hogy jól esik a mosolyt látni vadidegen emberek arcán.
Aztán még azt is elmesélem, hogy Hanna és a többi bölcsis társa egy napjáról dvd felvétel készült. Aki maga is édesanya, talán nem csodálkozik azon, hogy a Hanna kezet mos ebéd előtt jelenetnél már patakokban folyt a könnyem a meghatottságtól. Persze ezután el kellett magyaráznom az én mindig kérdező lányomnak, hogy az emberek nemcsak bánatukban, hanem bizony örömükben is sírnak.
Babákról nem tudok semmi különlegeset írni, végzik a dolgukat, azaz sírnak, esznek és híznak. Én is. )
A képen Eszter mosolyog.