Méghozzá édesapjával és rendszeresen. Esténként, amikor én a kicsiket öltöztetem pizsamába és lefektetem őket, Hanna és Zoltán a nappaliban felnőttesen, okosan és nagy szakértelemmel házakat, hidakat, óriáskereket és egyéb giga méretű építményeket raknak össze kockából. Annak idején csak néztem, amikor Zoltán hazaállított egy vödörnyi LEGO kockával, ami persze alkalmi vétel volt és igyekeztem mosolyt erőltetni arcomra és legalább annyira örüni neki, mint ő, még akkor is amikor nekem lelki szemeim előtt csak az lebegett, hogy lesz mit összeszednem, pakolnom, ágy- és fotel alól kikaparnom. Szóval örült neki Zoltán és persze azt hiszem Hanna is.
Az apás pillanatoknak mindenképp. Először akkor láttam be, hogy jó ötlet ez a közös építősdi, amikor Hanna kijelentette egyik próbálkozásom után, hogy No de anya..Apa a legoember, te nem tudsz legozni. Belátom, nem megy olyan jól, mint a legoembernek de kutyát azért én tudok a leggyorsabban kockából gyártani. A grandiózus építményeket pedig meghagyom nekik. Egyébként óriási segítség nekem ez. Amikor a kislányok már elaludtak, ők még javában játszanak én pedig el tudok olvasni egy két fejezetet, mégpedig teljes nyugalomban, kedvenc könyvemből.
Az ok, amiért mindezt lejegyzem, nem más,mint az, hogy tegnap Hanna egyes egyedül épített egy felhőkarcolót, ablakokkal, alappal mindennel együtt. Mi pedig csak ámultunk bámultunk és nem hittünk a szemünknek. Felváltva kérdeztük egymástól úgy tízszer, hogy " Te segítettél? Én ugyan nem! "Hanna ráérzett a formatervezés, építkezés, logika ízére. Nem volt hiábavaló a sok apás építkezés,még akkor sem ha sokszor azt éreztem, igazán Zoltán játszik egy jót, Hanna csak asszisztál. Közben pedig végig figyelte a technikát, megbeszélték a folyamatokat. No de ehhez egy magamfajta nő nem érthet. Szoktam azért hallgatózni két fejezet közben..