Hat éves koromban tanultam meg korcsolyázni a Naplás tó jegén. Szüleim büszkén néztek a tó széléről meg a felnőttek is, mert igazán jól ment. Mintha most lett volna, pedig jó pár év eltelt. És most az én lánykámnak kellett
összekészítenem egy vízálló, meleg overall nadrágot, kesztyűt, vastag pulcsit. Bizony, elkezdődött az óvoda által szervezett, korcsolya tanfolyam. Úgy volt, hogy béreljük majd a korcsolyacipőt a szervezőktől de eszembe jutott az utolsó pillanatban, hogy Hanna unokatestvérének, Nórinak kinőtt korcsolyája valahol valamelyik szekrényben ott lapul, így nekiálltam megkeresni. Aztán már csak fel kellett próbálnia Hannának. Annyira bíztam benne, hogy illik majd vékony kis lábára, mint ahogyan Hamupipőke hercege reménykedhetett a mesében. És jó lett. Pont jó. Így aztán még a pénteki foglalkozás előtt kipróbálhatta Hanna milyen érzés két keskeny kis élen állni, egyensúlyozni. Aztán tovább mentünk. Egészen a szőnyegig. Na itt kicsit gondolkodtam azért, hogy vajon okos ötlet -e, az ismeretlen eredetű de nagyon puha szövésű szőnyegen a jégen való járást gyakorolni de amikor Hanna boldogságát láttam, már nem érdekelt milyen károkat képes egy korcsolya a szőnyegen okozni (nem okozott végül) és inkább vígasztaltam magam, hogy nem a parkettán történik mindez.
Szóval Hanna boldogan ment oviba azon a bizonyos pénteki napon és azóta is várja a a hét ötödik napjait. Ági néni, az óvónéni azt kérdezte, hogy korizott -e már Hanna vagy legalábbis volt -e már cipő a lábán, mert igen ügyesen tolta a bólyákat a jegen, vagyis felettébb gyanúsan -magabiztosan viselkedett a jég hátán is megélő lánykám.
Tegnap azért a parkettának is ki kellett állnia egy próbát. Hanna lego kockákból ugyanis korit épített magának, ügyesen ráállt és végigcsúszkált vele a nappaliban oda meg vissza. De nem szóltam egy árva szót sem, helyette jót kuncogtam Zoltánnal az eseten.
(ja..az a kék dzsekis, francia trikolor színű sapkás kislány én vagyok)