Mi aztán nagyon örülünk az új M0-ás szakasznak. Nemcsak az a jó benne, hogy a szentendrei lángosos, az a bizonyos szűk, lépcsős utcában lévő, alig negyed óra alatt elérhetővé vált számunkra és ezt bizony ki is használtuk még szökésünk előtt. Az is jó, hogy a repülőtérre nem kell árkon bokron, lámpákon és dugókon át elvergődni, hanem csak kényelmesen elgurulni. Eszünkbe jutott, hogy a repülőtérre vezető úton történő balesetnek sokkal nagyobb az esélye, mint egy légi szerencsétlenségnek, óvatosságra intettem Zoltánt, de így is remek időt futottunk. Praktikus okokból ismét csak kézipoggyászt vittünk magunkkal és csakhamar a repülőtér csarnokában találtuk magunkat.
A repülőgép olyan igazi kis (elnézést a Saab-tól) lélekvesztő típus volt. Propelleres és cseppet sem csillogó villógó, összesen három üléssel egy sorban. Mindegy, biztosan karban tartják őket és még egyszer kértem Zoltánt, hogy meséljen a légi szerencsétlenségek statisztikáiról. Hangosan de egy óra 15 perc alatt landoltunk Velence repülőterén.
Nagyképűen vagy csak egyszerűen magabiztosan vágtunk neki a négy napos velencei útnak. Nemhogy útikönyvet nem vittünk magunkkal de még szállást sem foglaltunk magunknak. Ismerős volt a Marco Polo reptér és a vizibuszhoz vezető öt perces séta és maga a vizibusz is. Elhatároztuk, hogy a St. Marc téren szállunk ki és szigorúan valami finomság elfgogyasztása után indulunk szállás keresésbe.
A város úgy fogadott, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Ködbe burkolózva, sejtelmesen, csak lassan kirajzolódva. És nekem harmadszor is elakadt a lélegzetem a látványtól aztán később a város semmihez sem fogható szagától. Azokat a városokat szeretem, amelyeknek történelme, története van, ahol a falak, a kövek mesélni tudnak...
Ábrándozásomat a végállomás közeledte félbeszakította. Belevetettük magunkat a forgatagba és a legszűkebb sikátorba fordultunk be. Egészen a Verde Caféig húztuk pakkjainkat, ahol aztán leültünk és elfogyasztottuk első olasz capuccinonakat és panininket. Kicsit tovább sétáltunk és nem tudtunk ellenálni az útunkat álló malomkerék nagyságú pizzáknak, így ott helyben, az utca közepén szétmarcangoltunk egy szeletet. De mint minden, ez sem történt véletlenül, hiszen a lakoma közben egy bájos hídra és egy feliratra lettem figyelmes. Hotel Casa Verardo (http://www.casaverardo.it/site/entraeng.htm) . Egy igazi elbűvölő kis hotel hirdette magát szerényen. Pont ahogyan elképzeltem. Kis hidacska mentén, lagúnára néző ablakokkal, patinásan, mesélő falakkal és kedves személyzettel. Ekkora szerencsénk lenne? Még a pénztárcánknak is megfelelő ajánlatot kaptunk a recepcióstól, így három órával indulásunk után már a velencei hotelszobánkban készülhettünk az előttünk álló sétára és ugyan igyekeztünk megfogadni az utikünyvek tanácsát, azaz, hogy hagyjuk magunkat elveszni Velence sikátoraiban, azért egy térképet zsebünkbe csúsztattunk, biztos ami biztos alapon. Elvégre három gyereket hagytunk otthon, akiknek szüksége van még ránk. Róluk is ejtek pár szót az útbeszámoló következő részében.