Utoljára a hetvenes években korcsolyáztam a Naplás tó jegén. Annyira szeretem még most is nézegetni az egyik családi korizás alatt készült fotót. Ott áll bátyám a kiesett tej-metszőfoga ellenére is mosolyogva , anyukám a kötött piros sapkájában, apukám a nyúlszőr sapkájában, Ákoska a szomszéd kisfiú a kétélű korcsolyával és én a nagyon büszke hat éves a magabiztos korcsolyatudásommal.
Most pedig megint ott jártam, de már három lányommal, akik közül egyen korcsolya is volt. Igaz az ő apukájuk fejét nem nyuszisapka melegítette és én sem piros kötött sapkában fogtam kezüket, mégis deja vu érzésem volt, de nagyon.
Az biztos, hogy nem állt annyi autó akkor még a tó mellett, mint amennyi most parkolt. Nem akartam hinni a szememnek, hogy a nem is olyan kis tavon ennyi ember korcsoláyzik. Pedig sokan voltak. De mindenki olyan kedves. Délután mentünk ki, mert délelőtt korcsolyát vettünk magunknak. Meg is állapítottuk Zoltánnal, hogy első igazi, új korcsolyánk hosszú idő óta és remélhetőleg jó sokáig kitart.
A kicsiket nyakig beöltöztettem és azt találtuk ki, hogy az egyébként eladó kategóriába került babakocsiba beültetjük őket és majd fakutyázunk velük. Így is lett. Bevallom kifejezetten jól is jött az elején a biztos támasz, mert azután szinte szárnyaltam a jégen, illetve szárnyaltam volna ha hagyják a kicsik, akik ehelyett, hogy tapsoltak volna, ordítani kezdtek, hogy azonnal jöjjek vissza hozzájuk. Így aztán a babakocsit szélsebesen magam előtt tolva róttam a köröket, bezsebelve jó pár mosolyt, kedves szót vadidegen korcsolyázóktól. Zoltán is remekelt és a szokottnál is fiatalosabbnak tűnt. Hanna? Nos elég ha csak idézem mondatát, amit az autóba való beszálláskor mondott: "Reggeltől estig korcsolyáznék itt a tavon, ugye holnap is eljövünk?"
Igen, úgy tervezzük. Fotó nem készült a csúszkálásról de azért mégis született egy kép, Hanna még este is kipirult arccal rajzolt. A kép címe: Korcsolyázunk, örvendezünk. Igaza van. Korcsolyáztunk, örvendeztünk.