RSS

2010. június 20.

Erdély 1. nap



Hogy miért vártunk eddig az erdélyi utazással ennyit, nem igazán tudom. Talán ehhez is fel kell nőni, meg kell érni, mint az operához. Talán csak a megfelelő útitársakra, vezetőkre és alkalomra vártunk eddig. Mindenesetre most érkezett el az a pillanat, amikor jobban vágytunk ide a Székelyföldre, mint bármelyik agyonzsúfolt, bermuda nadrágban és papucsban korzózókkal teli tengerpartra.

Hajnali kettőkor ébresztettem a lányokat, a bőröndök ekkorra már az autó csomagtartójában sorakoztak. Zoltán a szokásos zsörtölődések közepette préselt be minden egyes koffert a kocsiba. Az a helyzet, hogy nem tanultam a korábbi esetből és ismét a rövid és hosszútávú meteorológiai előrejelzésre hagyatkoztam, vagyis azon kívül, hogy csaknem elment a kedvem az egész úttól, mert folyamatos esőzéssel riogattak, gumicsizmákkal és meleg pulóverekkel voltam kénytelen biztos ami biztos alapon megtömni a csomagokat.
Az autópályán éktelen zápor nehezítette a haladást. Felhőszakadásban, folyamatos ablaktörlőzésben autóztunk egészen Debrecenig. A lányokat és engem is elaltatott az eső kopogása és csak azt reméltem, hogy Zoltánt nem fogja... Aztán ahogy terveztük pirkadatkor átléptük a határt és megérkeztünk Romániába. Bizony nem a legszebb arcát mutatja a határ utáni közvetlen útszakasz. Ahogy aztán egyre beljebb jutottunk, megváltozott a kép. Ahogyan az időjárás is. Ragyogó napsütésben, csodás erdők, mezők, dombok, hegyek mellett haladtunk. Az út mentén rókagombát áruló helyieket láttunk, sok lovas szekeret és legelésző teheneket, birkákat, amik mindig jókedvre derítették a gyerekeket. Egyébként is remekül bírták a tíz órás autózást. Aludtak, ettek, rágcsáltak, énekeltek és lelkesen vettek részt az otthon jó előre összegyűjtött, kifejezetten hosszú autósútra tervezett játékokban, a kakukktojásban, az igaz vagy hamisban, a szinonima szókeresőben, a ki lát először valamit-ben. Sokat énekeltünk, zenét hallgattunk és be kellett látnom, hogy valóban felnőttek a lányok a hosszabb utazáshoz.

Ebédidőre megérkeztünk Parajdra. Amikor begördült az autónk a csodás székely kapun át a Stefánia panzió portájára Noémi és Eszter egyszerre kiáltott fel, hogy "Anya ez egy igazi mézeskalács ház!" Ettől kezdve így is neveztük a festett, tulipános bútorokkal, régi tárgyakkal és fotókkal berendezett szállást, amely egyszerre kényelmes panzió és élő falumúzeum. Az tornácon végig muskátlik, a falakon korondi kerámiák, a konyhában pedig falvédők, amelyek szövegein mindig jókat nevettünk. Magával ragadó hely, különlegesen kedves házigazdákkal.


Csakhamar előbukkantak barátaink is, Gábor kissé gyengélkedett, Móni viszont nem és a lányok is boldogan ölelkeztek össze kis barátnőikkel, Zsófival, Lucával akikkel azonnal el is tűntek az udvaron, hogy felfedezzék a farakást, a kis patakot, a kerti tavat.

A felfrissülés reményében és a remek, napsütéses idő miatt a parajdi strandra vettük az irányt. Móni történetéből okulva, jó előre felkészítettük a lányokat arra, hogy előfordulhat hogy csípni fogja bőrüket a sós víz, különös tekintettel a szúnyogcsípéses területekre és próbáltuk meggyőzni őket, hogy megéri a kis kellemetlenség a páratlan érzésért, a vízen való lebegésért. Lelkesnek tűntek és még az sem tántorította el őket a fürdőzéstől, hogy kis barátnőik hallani sem akartak arról, hogy elkísérjenek. A parajdi strand vize annyira sós, hogy esélyünk sem lenne belefulladni, egyszerűen fent tart, lebeghetünk és csak arra kell ügyelnünk, hogy nehogy a szemünkbe kerüljön a víz, mert az bizony csíp. Ahogy minden mást is.. A lányok egy darabig nagyon élvezték azt, hogy úszótudás nélkül is vígan lebegnek a vízen, gyönyörködtek a a falut körülölelő fenyvesek, hegyek panorámájában, majd szinte egyszerre kezdtek el visítani , és azonnal ki akarnak szállni, mert a hmm.. hmm.. legintimebb részüket csípi a víz. Zoltán igazi hős apaként vitte a lányokat a zuhanyzóhoz, hogy ott ellássa őket. Az egész strand együtt érzően és kedvesen asszisztált az ingyen cirkuszhoz, vigasztalt minket és a gyerekeket. Végül kapucnis köntöseiket ráadtam, felültettem őket az egyik beton asztalra, hogy ott nyalogassák bőrükről a maradék sót és hüppögjenek, amíg mi kettesben lubickolunk Zoltánnal. A sós víznek egyébként egy csomó gyógyító hatást tulajdonítanak. Zoltán kipróbálta milyen az, hogy nem mossa le magáról a fehér, rászáradt sóréteget, ám be kellett látnia, hogy egy idő után ez önsanyargatásnak minősül. Éppen csak hogy felszáradt a lányok könnye, megérkezett Zsófi és Luca is a strandra. Nagy peckesen lépkedtek, arcukon semmi félelem nem látszott. Egyenesen a vízbe tartottak úszógumijaikkal. Látszott, hogy megedződtek, már nem zavarta őket a kis kellemtelen csípés. Több se kellett az enyémeknek. Azonnal csatlakozni akartak hozzájuk és biztosítottak afelől, hogy most nem lesz visítozás, sírás. Engedtünk nekik. És valóban, talán egy kicsivel tovább bírták a barnás vízben a lebegést,ám a végeredmény ugyanaz lett. Visítás, zuhanyoztatás, nyalogatás, duzzogás.




Magunkra vettük ruháinkat és inkább Parajd legjobb kürtőskalácsosánál vettünk egy óriás méretű fahéjas csemegét és a híres bánya bejárata előtt szétcincáltuk.
A vacsora a jó időre való tekintettel az udvaron, a kemencék szomszédságában lett felszolgálva.
Töltött káposzta került az asztalra, ami attól, hogy minden évben szeptemberben, Parajdon rendezik meg a töltött káposzta fesztivált -igazán stílszerű kezdetnek bizonyult.
Amíg mi felnőttek kényelmesen eszegettünk, anekdotáztunk. ismerkedtünk a házi pálinka és áfonyalikőr ízeivel, a lányok a kis kerti tónál játszottak és várták a tehenek menetrend szerinti elvonulását a kapu előtt.





Az sem zavarta őket, hogy eleredt az eső. Sikoltozva viháncoltak a fűben, velünk együtt harapták a friss levegőt és érezték ők is, hogy egy másik dimenzióba érkeztek. A meseszép szivárvány látványa már-már giccsesen széppé tette az első napunkat ott Erdélyben..

6 megjegyzés:

Outdoor élményblog írta...

Sziasztok újra itthon!! Eddig én sem vágytam Erdélybe a nagyváradi negatív tapasztalatok miatt, de már ettől az első bejegyzéstől megjött a kedvem!
puszi, Szilvi

Névtelen írta...

Szia!

Véletlenül keveredtem ide, a Google irányított hozzád. Jövő hónapban mennénk Erdélybe mi is így jól jött a naplód. Várom a folytatást, remélem az is ugyan ilyen élvezetes stílusban lesz megírva. Én legalábbis minden egyes sorát élveztem a beszámolódnak, úgyhogy megvan a ma esti programom, vagyis elolvasom a többi úti beszámolódat is, mert látom van pár belőlük.

ismeretlenül is üdvözöl:

Zita

Mónika írta...

Nagyon jó újraélni így olvasva az első napot!
:)

Csomagoljunk?
Erdélybe még vissza kell mennünk nem csak Judit nénihez...

Remélem jobban vagytok, nálunk "most" Luca a soros...

Gondolod túl élik a lányok, ha pár napig nem látják egymást???
:)

Puszilunk benneteket!

Móni

sedith írta...

Én már csak ilyen vagyok: pityergek mindenen. :P:D
Puszillak,
Edith

Ági angyalai írta...

Szia Zita!

Ezúton is csókoltatom a Google-t és persze téged is üdvözöllek. Igyekszem gyorsan leírni élményeinket bár a három lányomból kettő itthon van velem és ez kicsit lelassítja a folyamatot. Köszönöm a dicséretet, mindig jól esik, főleg ha vadonatúj olvasótól érkezik.

Edith! Ez annyira aranyos.. :-)) Lesz még pár rész, van zsebkendőd?

Móni! Lányok szenvednek a tieid nélkül. Hanna úszótáborban van úgyhogy nincs ideje bánkódni.

Ági

Kriszta írta...

hát, én ezt nagyon élveztem...
amilyen jól leírod, élvezet így leülni, és elolvasni...:)

még írjál, várom!