RSS

2010. június 30.

Erdély 3. nap




Szívesen ólálkodtam a panzió háziasszonya, Judit mellett. Szerettem ha nem az én szóhasználatommal nevezett meg ételeket, szerettem hogy vinetának hívja a padlizsánt, muroknak a répát és azt, hogy ő nem megszámol, hanem megolvas valamit. Recepteket jegyeztem le, amelyeket majd a gasztro blogomban közzé is teszek. Egyáltalán. Imádtam a falvédőkkel, szőttesekkel, cserepekkel zsúfolt ám makulátlanul tiszta és rendezett konyhában lebzselni, a lehető leghosszabb ideig reggelizni. Degeszre ettem magam a padlizsánkrémből, de még jobban a zakuszkából és a házi áfonya lekvárokból. Judit egyik nap mentateával, másik nap bogyós teával várt bennünket reggelente és nehezemre esett minden alkalommal felállnom a tüneményes kis étkezdéből. A lányok mérsékelten voltak fogékonyak az új ízekre és viszonylag hamar összecsapták a reggelit, hiszen sokkal szívesebben rohangáltak az udvaron, amit büntetlenül meg is tehettek.




Újabb kaland várt ránk, így indulnunk kellett. Farkaslakán álltunk meg először, mert itt van Tamási Áron sírja, amit azért illik közelebbről megnézni meg azért is, mert egy csinos kis pavilonsor kínálja portékáit és nekem szinte fizikai fájdalmaim voltak attól, hogy a kürtős kalácsokon kívül még nem vehettem semmi szépséget amióta betettük a lábunkat Erdélybe. Itt vettem aztán meg hosszas válogatás után a házi áldásos tányért, mert igen rég óta vágytam egy autentikus példányra. Aztán megláttuk a nagyon helyes népviseletre hasonlító de legalábbis népies motívumokkal díszített ruhácskákat, amelyeknek sem a lányok se mi nem tudtunk ellenállni. Rövid alkudozás után, csak úgy gumicsizmában és farmernadrágban, azaz ott és azonnal magukra is öltötték a három pörgős ruhát és még most is rajtuk lenne ha hagynám..
Hanna rögtön kitalálta, hogy ezentúl bárhová utazunk, az adott országra jellemző népviseletből szeretne egy ruhácskát, hiszen már van otthon egy pettyes flamenco ruha, most meg ez..Húha! Akkor a következő mondjuk egy kánkán ruha lesz?..







Már majdnem elértünk Tamási Áron sírjához, de nem bírtunk ellenállni az út mellett álló néni horgolt angyalkáinak és vettünk néhány darabot magunknak és ajándékba. Később, Hannának és a két kicsinek az "író bácsiról" meséltem meg Ábelről, a székely fiúcskáról, akinek kalandjairól majd ha nagyobbak lesznek ők is olvashatnak. Régen, nagyon régen olvastam a trilógiát én és ott a sírnál és az emlékműnél állva újra kedvet kaptam hozzá.
Farkaslaka után Máréfalván álltunk meg egy kis időre, hogy szemügyre vegyünk néhányat a legkülönlegesebb székelykapuk közül. Az útikönyv szerint ez a falu büszkélkedhet talán a legtöbb galambdúcos, faragott, esetenként festett székelykapuval, amiért annyira oda van a magunk fajta utazó. A kapuknak pártfogója is van, egy bizonyos Kovács Piroska, akit ha legközelebb arra járok biztosan megkérek hogy kalauzoljon el és mutassa meg a főúttól távolabb eső különlegességeket is.



Egyébként pedig Csíkdánfalvára igyekeztünk. A falu a fekete kerámiáról híres meg arról, hogy ezeket a kerámiákat nem festik, hanem égetés előtt mintákat vésnek bele. A kicsik és mi felnőttek is nagyon lelkesek voltunk a tudattól, hogy lehetőségünk lesz közelebbről megismerkedni a korongozással és díszítéssel vagyis magunk is kipróbálhatjuk milyen Csíkdánfalván fazekasnak lenni. Előtte még a híres csíki festékes szőttes készítőit zavartuk meg aprólékos munkájukban egy pár percre majd a gyerekek maguk is kipróbálhatták micsoda türelem és figyelem kell ahhoz, hogy akár egyetlen sorral növekedjen a szőnyeg hossza.
No de hogy az agyagozáshoz térjek vissza. Hanna különösen várta, hogy megmutathassa, nem volt hiábavaló péntekenként az agyagozó szakkörre járnia. Magabiztosan ült be a korongozó székbe és valóban szakszerűen nyúlt az agyaghoz, amelyből először bögrét szeretett volna készíteni nekem majd kis idő múlva azt kiabálta, hogy: Anya! Inkább tányér lesz belőle.













Béla bácsi, a mester türelmesen asszisztált végig, hogy sorban, egyesével, kicsitől a legnagyobbig belekóstoljunk az agyagozás, a korongozás, az alkotás ízébe. Közben a lányokat a díszítés folyamatába is beavatták. Hannának nagyon tetszett a karcolós technika, amivel egy félkész tányért befejezett, sőt egyedi mintákkal illetett. Persze nem tértünk haza üres kézzel, a férjek szinte szó nélkül cipelték ki a szerzeményeket a kocsik csomagtartójába, amelyek azóta épen és egészben már szobáinkat díszítik.
A műhelyből aztán Csíksomlyóra indultunk. Útközben a csodatevő Mária szoborról, a búcsúról meséltem a lányoknak. A templomban aztán egészen közelről is szemügyre vehették a fa szobrot és próbáltam elterelni a figyelmüket arról, hogy Mária egy ember fejen tapos. (A fej Nestoriusé, aki azt hirdette, hogy Mária nem volt Isten-anya).





Ebéd után aztán a szállásra siettünk, mert estére még eleget kellett tennünk egy kedves meghívásnak, ami előtt még szerettem volna felfrissíteni magamat és a gyerekeket is. Furcsa érzések kavarogtak bennem. Hogy amikor elkezdtem a blog írást, nem sejtettem, hogy valódi barátságok születhetnek belőle. Hogy valakit az írásai alapján megkedvelhetsz (vagy ellenkezőleg, elfordulhatsz tőle). Edith blogja első pillanattól kezdve szeretetreméltó, kedves és őszinte volt számomra. Időnként azt érezzük, hogy hozzá kell szólnunk egymás írásaihoz, hogy egy húron pendülünk még akkor is ha sok kilométer választ el bennünket egymástól. Szóval Mónival megszerveztük, hogy ha már egyszer ott leszünk Parajdon, egy órányi autóútra tőlük, akkor nem lehet, hogy ne találkozzunk egy baráti ölelésre. Elevenen él bennem egyik hozzászólásom, amikor a csodás napraforgó kenyeréről írt gasztro blogjában, hogy szeretném megkóstolni az otthonában egyszer. Arra is emlékszem, hogy mit válaszolt. Azt írta, rendben, de a bort ti hozzátok. És így is lett. Vittünk bort, meg nagy ricsajt. Lányaim a délelőtti szerzeményben, a népviseletes ruhában voltak csak hajlandóak jönni, mert úgy érezték ez a legcsinosabb, a blogból ismert Krisztához és Borókához csak ünneplőben mehetnek,..én meg engedtem nekik. Álomszerűnek tűnt minden pedig nagyon is valóságos volt a hangzavar, az evés-ivás, az ölelés, a sok nevetés. Edith pontosan olyan,mint a blogjában. Természetes, kedves, mosolygós. Maradtunk volna tovább, a lányok is szívesen játszottak volna még, de sötétedett és nem szerettünk volna ha a fiúknak az őzikés veszéllyel teli úton, koromsötétben kellett volna haza vezetniük. Fárasztó, élményekkel teli, hosszú nap állt mögöttünk amelyben egy virtuális barátság is valódivá vált.



2010. június 28.

Erdély 2. nap







Még, aki sohasem járt Erdélyben, az is tudja, hogy a Gyilkos tó és a Békás szoros látványa önmagában megéri a sok órás autózást. Ezek a kötelező látnivalók, olyanok, amelyek egy életre belevésődnek az ember agyába. A következő napon mi is ide indultunk. Karavánban, egymás után. Túravezetőnk, István addigra már befutott fiával Márkkal és párjával Gabival, így igazán könnyű dolgunk volt, teljesen rábíztuk magunkat és csak szórakozásból néztük a térképet, hiszen István szinte otthon van ezen a területen, eltévedni esélyünk sem volt. A szerpentines utat ezúttal nem gombaárusok, hanem méztermelők tarkították. Az egyik árusnál aztán végre megálltunk és vettünk fenyő- ill. áfonyaszörpöt meg persze méz variációkat is. Egy kis tégely mézkrémet is kaptam ajándékba, amely állítólag kifejezetten jót tesz a ráncoknak. Örültem neki és remélt, hogy csak a sok vásárlás miatt kaptam a bónusz kencét és nem azért, mert rám fér..
Mialatt mi felnőttek a különlegesebbnél különlegesebb mézek között válogattunk, a gyerekek azonnal feltalálták magukat. Az egyik domboldalon kezdtek legurulni, bukfencezni, le- és felszaladni. Egy pillanatra abbahagytam a harmatméz csodálását és inkább abban a látványban gyönyörködtem, amit ez a hat kisgyerek nyújtott ott a magas fenyvesekkel ölelt hargitai domboldalon. Az ég kék volt és csak néhány bárányfelhő járt arra, a fű olyan zöld volt, mint a festményekben és az önfeledt kacagás hangját még ma is fülemben hallom.





További kanyargós utakon át aztán megérkeztünk a Gyilkos tóhoz, amelyről én is annyi fotót láttam már mások fotóalbumaiban és amiről tudtam, hogy csak idő kérdése és én is látni fogok egyszer.
A Gyilkos tó elnevezés persze felkeltette Hanna érdeklődését is. Két magyarázattal tudtam neki szolgálni, egyik Istvántól származik, másik pedig az útikönyvből. Szóval az úgy volt, hogy 1837-ben a nagy esőzések következtében a Békás patak fölött húzódó hegy leszakadt és elzárta a patak útját. Így keletkezett a tó, amelynek különleges kémiai összetétele miatt (megnyaltam és nem éreztem semmi különlegeset) a fenyőfacsonkok konzerválódtak és ma olyan horror filmbe illően kiállnak a tóból. A gyilkos jelzőt azért érdemelte ki, mert a hegyomlás maga alá temetett több pásztort és legelésző bárányt meg azért is mert aki arra vetemedett, hogy ússzon egyet a tóban, annak a ki nem látszódó facsonkok felhasították a hasát. Ez a sok vér festette pirosra a tó vizét (én inkább barnának láttam). Egyébként a román elnevezés nemes egyszerűséggel Vörös tónak hívja a látványosságot. Miután megnyugodtak a lányok a magyarázattól, csónakba ültettük őket, hogy a tavon ringatózva ehessék meg a frissen beszerzett kürtős kalácsot. Zoltán vállalta az evezést és vígan elvitte volna magával a hat kiskorút egymaga, ám én biztonsági okokból ragaszkodtam ahhoz, hogy Gábor is velük tartson. Így aztán én egy másik evezőssel, Istvánnal ringatóztam a tavon. Nem kis munkámba telt, míg meggyőztem Gabit és Mónit, hogy tartsanak velünk. Azt hiszem nem bánták meg. Én rémtörténetekkel szórakoztattam őket, Móni rendíthetetlenül kattogtatta fényképezőgépét, Gabi meg erősen kapaszkodott. Ha valaki eljut a Gyilkos tóhoz, ki ne hagyja az élményt, mert egész más a tó közepéről szemlélni a hegyekkel körülölelt különleges természeti jelenséget.
A Gyilkos tó környéke sem mentes persze az árusoktól és vendéglátó egységektől. Az egyikben aztán papírtányérban megkóstoltuk a savanyú csorba levest, azt amelyikben növendék hús van. Nekem ízlett és ekkor még nem tudtam, hogy ottlétünk alatt még párszor lesz szerencsém megízlelni e tipikus erdélyi étket.









Újabb kürtős kalács szétmarcangolása után a Békás szoros felé vettük az irányt. Útközben egy fotó erejéig megálltunk, hogy a leghíresebb sziklatömböt, az Oltárkőt lefotózhassuk. Leparkoltunk, majd alapos oktatást tartottunk a lányoknak arról, hogy itt bizony nem rohangálhatnak, mert autók járnak a szűk utakon, amelyek mentén nekünk sétálnunk kell, hogy megláthassuk a Kárpátok legdrámaibb hatású átkelőhelyét. Valóban lélegzetelállító a meredek sziklafalak között állnunk, felnéznünk és ráeszmélni milyen kicsik is vagyunk..
Senki nem vétózta meg ötletemet, hogy a kicsikre való tekintettel az összes nőnemű a hegy aljában várja meg, míg a hímneműek felcaplatnak a kocsijaikhoz és legurulnak hozzánk, hogy mi csak elegánsan bepattanjunk melléjük.




Mi tagadás fáradt volt mindenki. Mégis egy hosszabb utat választottunk a hazajutáshoz, mert vágytunk arra, hogy újabb és újabb szépségeket lássunk. Így esett, hogy egy kávéra megálltunk az egyik meseszép tónak álcázott víztározónál.



Itt már nem csodálkoztunk azon, hogy magyarul senki nem tud, úgy éreztük külföldön vagyunk külföldön és valahogy mindannyian vágytunk vissza a mieinkhez, a székely magyarokhoz.
Borszéken álltunk meg, hogy üres flaskáinkat teletöltsük a messze földön híres gyógyvízzel. Borszék valaha, különösen a Monarchia idején virágzó üdülőváros volt, meseszép vadászkastélyokkal, gazdagsággal, gyógyulni és pihenni vágyókkal. Fekvése gyönyörű, levegője önmagában gyógyító erejű de a legnagyobb csodája a természetesen szénsavas gyógyvize. Aki nem tudná Erdélyben a szénsavas vizet borvíznek nevezik. A név találó, hiszen nálunk is szódavízzel készítik a fröccsöt, a bor vizet, csak éppen itt nem kell hozzá szóda, elég hozzá a borszéki víz.
Sajnos a legtöbb fából készült villa az enyészeté lett és ettől nagyon lehangoló a jobb sorsra érdemes város. Viszont mintha ébredni kezdene Csipkerózsika álmából. Új köztéri burkolat, szökőkút épül és talán a villákat is megmenti majd valaki. A fapavilonokkal körülvett kutak közül néhányat közelről is megnéztünk. A lányok boldogan és lelkiismeretesen töltötték tele az üres műanyag palackokat a kissé bizarr szagú vízzel, amely állítólag emésztőrendszeri megbetegedésekre jó. A "Borsec" névvel ellátott vizet egyébként itthon is meg lehet venni nagyobb bevásárlóközpontokba, majd megnézem mennyit spóroltunk azzal, hogy saját üvegjeinket töltöttük tele a gyógyító vízzel.








Farkaséhesen értünk vissza a mézeskalács házba, ahol Judit ismét sok finomsággal várt. Fogyott a pálinka, a csirkecomb, a varagabéles. Az eső is eleredt, a tehenek is elvonultak a ház előtt, aztán csakhamar mindenki az igazak álmát aludta a tulipános, faragott ágyikójában, hiszen másnapra is csodás kirándulások vártak ránk.

2010. június 20.

Erdély 1. nap



Hogy miért vártunk eddig az erdélyi utazással ennyit, nem igazán tudom. Talán ehhez is fel kell nőni, meg kell érni, mint az operához. Talán csak a megfelelő útitársakra, vezetőkre és alkalomra vártunk eddig. Mindenesetre most érkezett el az a pillanat, amikor jobban vágytunk ide a Székelyföldre, mint bármelyik agyonzsúfolt, bermuda nadrágban és papucsban korzózókkal teli tengerpartra.

Hajnali kettőkor ébresztettem a lányokat, a bőröndök ekkorra már az autó csomagtartójában sorakoztak. Zoltán a szokásos zsörtölődések közepette préselt be minden egyes koffert a kocsiba. Az a helyzet, hogy nem tanultam a korábbi esetből és ismét a rövid és hosszútávú meteorológiai előrejelzésre hagyatkoztam, vagyis azon kívül, hogy csaknem elment a kedvem az egész úttól, mert folyamatos esőzéssel riogattak, gumicsizmákkal és meleg pulóverekkel voltam kénytelen biztos ami biztos alapon megtömni a csomagokat.
Az autópályán éktelen zápor nehezítette a haladást. Felhőszakadásban, folyamatos ablaktörlőzésben autóztunk egészen Debrecenig. A lányokat és engem is elaltatott az eső kopogása és csak azt reméltem, hogy Zoltánt nem fogja... Aztán ahogy terveztük pirkadatkor átléptük a határt és megérkeztünk Romániába. Bizony nem a legszebb arcát mutatja a határ utáni közvetlen útszakasz. Ahogy aztán egyre beljebb jutottunk, megváltozott a kép. Ahogyan az időjárás is. Ragyogó napsütésben, csodás erdők, mezők, dombok, hegyek mellett haladtunk. Az út mentén rókagombát áruló helyieket láttunk, sok lovas szekeret és legelésző teheneket, birkákat, amik mindig jókedvre derítették a gyerekeket. Egyébként is remekül bírták a tíz órás autózást. Aludtak, ettek, rágcsáltak, énekeltek és lelkesen vettek részt az otthon jó előre összegyűjtött, kifejezetten hosszú autósútra tervezett játékokban, a kakukktojásban, az igaz vagy hamisban, a szinonima szókeresőben, a ki lát először valamit-ben. Sokat énekeltünk, zenét hallgattunk és be kellett látnom, hogy valóban felnőttek a lányok a hosszabb utazáshoz.

Ebédidőre megérkeztünk Parajdra. Amikor begördült az autónk a csodás székely kapun át a Stefánia panzió portájára Noémi és Eszter egyszerre kiáltott fel, hogy "Anya ez egy igazi mézeskalács ház!" Ettől kezdve így is neveztük a festett, tulipános bútorokkal, régi tárgyakkal és fotókkal berendezett szállást, amely egyszerre kényelmes panzió és élő falumúzeum. Az tornácon végig muskátlik, a falakon korondi kerámiák, a konyhában pedig falvédők, amelyek szövegein mindig jókat nevettünk. Magával ragadó hely, különlegesen kedves házigazdákkal.


Csakhamar előbukkantak barátaink is, Gábor kissé gyengélkedett, Móni viszont nem és a lányok is boldogan ölelkeztek össze kis barátnőikkel, Zsófival, Lucával akikkel azonnal el is tűntek az udvaron, hogy felfedezzék a farakást, a kis patakot, a kerti tavat.

A felfrissülés reményében és a remek, napsütéses idő miatt a parajdi strandra vettük az irányt. Móni történetéből okulva, jó előre felkészítettük a lányokat arra, hogy előfordulhat hogy csípni fogja bőrüket a sós víz, különös tekintettel a szúnyogcsípéses területekre és próbáltuk meggyőzni őket, hogy megéri a kis kellemetlenség a páratlan érzésért, a vízen való lebegésért. Lelkesnek tűntek és még az sem tántorította el őket a fürdőzéstől, hogy kis barátnőik hallani sem akartak arról, hogy elkísérjenek. A parajdi strand vize annyira sós, hogy esélyünk sem lenne belefulladni, egyszerűen fent tart, lebeghetünk és csak arra kell ügyelnünk, hogy nehogy a szemünkbe kerüljön a víz, mert az bizony csíp. Ahogy minden mást is.. A lányok egy darabig nagyon élvezték azt, hogy úszótudás nélkül is vígan lebegnek a vízen, gyönyörködtek a a falut körülölelő fenyvesek, hegyek panorámájában, majd szinte egyszerre kezdtek el visítani , és azonnal ki akarnak szállni, mert a hmm.. hmm.. legintimebb részüket csípi a víz. Zoltán igazi hős apaként vitte a lányokat a zuhanyzóhoz, hogy ott ellássa őket. Az egész strand együtt érzően és kedvesen asszisztált az ingyen cirkuszhoz, vigasztalt minket és a gyerekeket. Végül kapucnis köntöseiket ráadtam, felültettem őket az egyik beton asztalra, hogy ott nyalogassák bőrükről a maradék sót és hüppögjenek, amíg mi kettesben lubickolunk Zoltánnal. A sós víznek egyébként egy csomó gyógyító hatást tulajdonítanak. Zoltán kipróbálta milyen az, hogy nem mossa le magáról a fehér, rászáradt sóréteget, ám be kellett látnia, hogy egy idő után ez önsanyargatásnak minősül. Éppen csak hogy felszáradt a lányok könnye, megérkezett Zsófi és Luca is a strandra. Nagy peckesen lépkedtek, arcukon semmi félelem nem látszott. Egyenesen a vízbe tartottak úszógumijaikkal. Látszott, hogy megedződtek, már nem zavarta őket a kis kellemtelen csípés. Több se kellett az enyémeknek. Azonnal csatlakozni akartak hozzájuk és biztosítottak afelől, hogy most nem lesz visítozás, sírás. Engedtünk nekik. És valóban, talán egy kicsivel tovább bírták a barnás vízben a lebegést,ám a végeredmény ugyanaz lett. Visítás, zuhanyoztatás, nyalogatás, duzzogás.




Magunkra vettük ruháinkat és inkább Parajd legjobb kürtőskalácsosánál vettünk egy óriás méretű fahéjas csemegét és a híres bánya bejárata előtt szétcincáltuk.
A vacsora a jó időre való tekintettel az udvaron, a kemencék szomszédságában lett felszolgálva.
Töltött káposzta került az asztalra, ami attól, hogy minden évben szeptemberben, Parajdon rendezik meg a töltött káposzta fesztivált -igazán stílszerű kezdetnek bizonyult.
Amíg mi felnőttek kényelmesen eszegettünk, anekdotáztunk. ismerkedtünk a házi pálinka és áfonyalikőr ízeivel, a lányok a kis kerti tónál játszottak és várták a tehenek menetrend szerinti elvonulását a kapu előtt.





Az sem zavarta őket, hogy eleredt az eső. Sikoltozva viháncoltak a fűben, velünk együtt harapták a friss levegőt és érezték ők is, hogy egy másik dimenzióba érkeztek. A meseszép szivárvány látványa már-már giccsesen széppé tette az első napunkat ott Erdélyben..

2010. június 17.

Milánó befejező rész






Lassan újabb utazás elé nézünk és én még nem fejeztem be a milánói kiruccanásról szóló beszámolót. Pedig az utolsó napot igazán tartalmasan sikerült eltöltenünk. Szerencsére a repülőnk csak este indult Budapestre így csaknem az egész napunkat csavargásra szánhattuk.
Korán reggel, a munkába igyekvő milánóiakkal együtt utaztunk a metrón mi is, hogy eljuthassunk a Santa Maria delle Grazie nevű templom egyik melléképületébe, ahol a sokat elemzett, kritizált, találgatásokra is okot adó Utolsó vacsorát saját szemünkkel is láthatjuk. Aki azt gondolja, hogy ez olyan egyszerű, hogy csak úgy kér két jegyet a pénztárnál, az téved. Az utolsó vacsorát nem láthatják akármennyien és nem is nézhetik a szerencsés bejutók negyed óránál tovább, vagyis szigorú szabályokat kell betartani, hogy csak egyet említsek, nem árt jó előre neten vagy telefonon jegyet váltani. Nekünk szerencsénk volt, mert még itthonról Zoltán éppen öt jegyet kapott egy "hajnali" időpontra, ami nekünk gyerekeseknek igazán nem probléma, hiszen így is úgyis kukorékolnak fél héttől a lányok, vagyis a nyolc órai érkezés reális. Így is lett. Tömeg-közlekedni a helyiekkel az egyik legjobb módja megismerni az embereket. Figyeltem az egyszerű de nagyszerű eleganciájukat aztán egy metró zenész szakította félbe bámészkodásomat. Nekem egyenértékű volt produkciója Eros Ramazottiéval, eszméletlenül élveztem az olasz slágerekre emlékeztető dalt, amelyhez természetesen zenei aláfestés is dukált.



Miután diadalittasan kezünkben tarthattuk a belépőjegyeket volt időnk még a szemközti kis kávézóban csak úgy állva a pultnál meginni két kávét és néhány péksütivel csillapítani a gyerekek éhségét. Már a kiállítóterem előcsarnokában elmagyaráztam a lányoknak, hogy egy nagyon híres és nagyon régi falra festett képet fognak látni. Hannával kicsit részletesebben beszéltünk Jézusról, szóba került Júdás, akit az oviban is árulkodónak hívnak és most kiderült számára, hogy miért is. Elmondtuk nekik, hogy halkan kell beszélniük és hogy ez egy olyan hely, ahol nem lehet rohangálni. Mondjuk a dupla zsilipes bejárat látványa is nyugalomra intette őket. A terembe nemes egyszerűséggel azért nem lehet beözönleni csak úgy, mert maga a lélegzetvétel után kibocsátott pára is károsítja a freskót. Hanna nem értette hogy miért vigyáznak most ennyire rá, amikor régebben istállónak használták a termet, ajtót vágtak pont Jézus lába alá és egyáltalán nem sokra becsülték. A folyosón azért láttunk képeket, hogy milyen különleges fallal védték a bombázások elől a falfelületet. Tulajdonképpen már az is csoda, hogy ennyire fennmaradt. A kicsikkel és Hannával leültünk egy padra és onnan néztük az eddig csak könyvekből ismert freskót. Leonardo egy új technikát próbált ki, amikor megfestette művét, ennek köszönhető, hogy nem olyan tartós és örülhetünk, hogy egyáltalán láthatunk belőle valamit. Kérdéseket tettem fel a kicsiknek, olyanokat, hogy milyen ételeket látnak az asztalon, hogy milyen érdekes ruházatot vesznek észre, hogy hányan vannak és melyikük lehet Jézus. Megszámoltuk az ablakokat és egyáltalán, jól magunkba szívtuk a látványt. Pontosan negyed óránk volt erre, aztán kíméletlenül kitessékeltek mindenkit. Fotózásra még csak gondolni se mertünk, az őr igencsak a helyzet magaslatán állt és már egy gyanús mozdulat láttán is szemmel vert. Az ajándékboltban Hanna egy utolsó vacsorás kirakót, a kicsik pedig egy-egy könyvjelzőt kaptak.





Villamossal zötyögtünk tovább, hogy a múltkori elmaradt bika szügyén való forgás lefotózását bepótoljuk.



A korai időpontnak köszönhetően még nem botlottunk japán turistacsoportba, így korlátlan ideig foroghattunk az ominózus testrészen és kívánhattunk mindenféle jót magunknak. Hanna kívánsága meghatott bennünket. Azt kívánta, hogy jó tanuló legyen az iskolában. Megöleltük és elmondtuk neki, hogy mi is ezt szeretnénk de nem mindenáron, nem akarjuk, hogy teljesítménykényszere legyen, és nem várjuk el tőle, hogy mindig mindenből kiváló és kitűnő legyen.
Egy kis kitérővel Zoltán és Hanna megnézte a világ pár hét csillagos szállodájának egyikét, amely egy kapualjban húzódott meg diszkréten. Innen a Scala cseppet sem hivalkodó épületét néztük meg kívülről, Hanna áriázott a fotó kedvéért egyet...



...majd ismételt galambetetés és alapos kézmosás után a Duomo mellett lévő erősen ajánlott bisztróban, az AutoGrillben ittunk ettünk.
Csak ezután jelentkeztünk ki a hotelből, ahol előbb egy kicsit felfrissítettük magunkat majd elindultunk a Castelloba. A menyasszonyi tortának nevezett szökőkútnál elidőztünk és hagytuk, hogy a csuklónkra kössék az erőszakos, ám nagyon kedves fekete bőrű árusok a kis színes cérna karkötőket.



A Castello bejáratánál a lányok kedvence, egy szobor ember állt mozdulatlanul. Szinte mindig megengedem nekik, hogy bedobjanak egy kis pénzt az ilyen utcaművésznek, mert hihetetlen örömet okoz nekik amikor köszönetképpen megmozdulnak. A szokásosnál is hálásabbnak tűnt szoboremberünk, vagy csak elgémberedett tagjait szerette volna kinyújtani, mindenesetre egyenként felhívta a lányokat a helyére, egyenként kezet csókolt nekik és egyenként ölelte meg őket én meg nem győztem fotózni a boldog arcokat. Egyébként nagyon szeretnek a lányok ilyen szobrosat játszani, ha egy szabad talpazatot találnak a városban, azonnal felállnak rá és mozdulatlansággal szobrot imitálnak.
Egy ilyen élményt már csak egyféleképpen lehetett felülmúlni.- egy újabb fagyival.
A csodás zöld parkban heverésztünk, fröcsköltük egymást a kút vízéből és hát Hannával együtt duzzogtunk, merthogy Hanna gyűjti azokat a pénzből kilapítható emlékérmeket, amiket azokkal a tekerhető kerekes gépekkel lehet elkészíteni némi pénz fejében, amelyek majdnem minden múzeum előtt megtalálhatóak. No és Zoltán azt hitte ez megint egy felesleges pénzköltés és semmi értelme, nekem meg nem volt kedvem magyarázkodni, hogy nagyon téved, mert Hannának már van legalább hat különböző emlékérme...
Sajnos a repülőtérre vezető út alatt már nem találkoztunk ilyen masinával, így Hanna milánói érem nélkül maradt. Ha van valaki, aki Milánóban jár és feláldoz pár eurót egy ilyen tallérért, netán el is küldi nekünk, illetve Hannának, hát óriási örömöt szerezne vele..és én diadalittasan nyújtanám ki nyelvemet férjemre.








Mire bejártuk a nagy parkot, amelyet egy nagy játszóterezés is tarkított, már mindannyian vonszoltuk magunkat. Beültünk egy kávézó teraszára, hogy egy kicsit feltankoljunk és erősebben térjünk vissza a szállodába, ahol a szálloda halljának bőr kanapéin egyenként elaludtak a lányok de csak annyira,, hogy újabb erőt gyűjtsenek a reptéri buszhoz való eljutáshoz. A buszon aztán újra elbóbiskoltak. A repülőtéren aztán feléledtek, mert a sok bolt,a sok ember, a nyüzsgés megunhatatlan számukra. Míg a tranzitban a le és felszálló repülőket nézték én egy euróért cserépbe masszírozást kaptam egy foteltől, amibe beleültem.
A landolás nem tartozik a kellemes élmények közé, mert akkorát pattantunk, mint egy gumilabda. Hanna kiszálláskor szóvá is tette a légi utaskísérőknek, akik azzal magyarázták a kissé durva leszállást, hogy az időjárás bizony nem volt kegyes a pilótákhoz, a leszállópálya csupa víz az esőtől. Már itthon, egy nappal később azt olvastuk, hogy rekord mennyiségű villámlás zajlott le aznap este. Hát ebben a fényjelenségben jöttünk haza a verőfényes Milánóból, de szerencsére épen, egészben, sok-sok élménnyel tele..

Azért van miért visszatérni. Nem volt alkalmunk/időnk/erőnk megkóstolni a híres Chocolat-ban Milánó legjobb csokifagyiját. Majd legközelebb. Nyitva este héttől éjfélig.