Vietnámia




Vietnámia. Nem elírás. Hanna így hívja a Délkelet Ázsiai országot, annak ellenére, hogy minden alkalommal kijavítjuk. Elsős még, így nem jár érte fekete pont, mire a tananyagban oda érnek, csak megtanulja. Osztálytársa, Hay Magyarországon született, ám szülei Vietnamból származnak. A Radnótiban 52 gyerekről mondható el ugyanez. Kimagaslóan teljesítenek, nagyon szorgalmas, okos gyerekek. A legtöbb tanulmányi versenyben az élvonalban végeznek és első hallásra hihetetlenül hangzik, de a szép kiejtés versenyről is rendre elhozzák a díjakat.
A Radnóti szellemiségéhez hozzátartozik a más kultúra megismerése, a sokszínűség, a másság elfogadása, a befogadás. Hogy ez mennyire igaz, azt most egy különleges nap keretében be is bizonyították. Ha jól tudom még egyetlen iskolában sem rendeztek ehhez hasonló vietnami napot. Ünnepük a Hold Újév adta az apropót a rendezvényhez, ami olyan magas színvonalon és ötletesen lett megszervezve, hogy azóta is arról beszélek mindenkinek.
Előző este lázasan keresgéltünk Hannának valami piros felsőt és rájöttünk ez a szín hiányzik a ruhatárából. Próbáltam rátukmálni egy rózsaszínűt, ám határozottan elutasította, mondván felhívták a figyelmüket, hogy piros ruhában menjen minden gyerek ha lehet, hiszen a piros a vietnamiak szerencse - és ünnepi színe. Így aztán egy rövid ujjú pólót halásztunk elő a nyári ruhakupacból és azt vette magára Hanna, miközben a földgömbjén azt vizsgálta mennyire messze - és milyen hosszú repülőútra található Vietnam. Közben azon töprengtünk, hogy egy átlag magyar embernek milyen szavak, tárgyak jutnak eszébe az ország neve hallatán. Gyerekkoromban vietnami balzsammal kenegette apukám a fájós lábamat. Ma is emlékszem a szúrós szagú ám igen hatásos kenőcsre. Ismerjük a vietnami kalapot, a papucsot, eszünkbe jut a háború, sok rizs és az Ázsia Center is... Nem sok. Reméltük, hogy a róluk szóló nap végén okosabbak leszünk és egy kicsit jobban megismerhetjük az országot, aminek a nyelvét a suliban 52 diák beszéli.

Hatalmas, kifeszített vietnami lobogó fogadta az iskolába érkezőket az aulában. Elköszöntünk a piros pólós Hannától és megígértük, hogy időben érkezünk, hiszen minket szülőket csak délutánra vártak a színes programokra. Őket viszont egész nap elkísérte a vietnami nap. Aznap például nem kicsöngetés hanem kidobolás jelezte az órák végét. Ebéd előtt egy gyorstalpaló pálcikaevő tanfolyamon vettek részt, ahol egy lelkes vietnami úr megmutatta, hogy bármilyen nagyságú és alakú tárgyat fel lehet emelni könnyedén a két kis pálcával. Az ebédet is ezzel fogyasztották el, talán nem meglepő, hogy első kérdésem az volt Hannához, hogy "Nem vagy éhes? "
Nem volt. Bámulatos ügyességgel ette a kis pohárból a mogyorót. Vietnami mesét hallgattak (magyarul), amiről aztán csodás rajzok készültek és megismerkedtek a különös vietnami hangszerekkel is, sőt meg is szólaltathatták némelyiket.







Amikor délután a kicsikkel együtt megérkeztünk az iskolába, tavaszi tekerccsel és más finomsággal kínáltak bennünket és az is feltűnt, hogy az összes önkéntes segítő mosolygott. Mindenütt Vietnám szépségeit bemutató képek, ismertetők voltak kitéve a falra, a színházteremben pedig már nagy volt a mozgolódás, a színpad pazar díszletben, csodás virágdekorációkkal, két oldalt vetítővászonnal várta a fellépőket és a nagykövetet. Megható látvány volt a sok kis pirosba öltözött, kíváncsi és érdeklődő gyereksereget látni a nézőtéren. Hanna maga mellé vette húgait és úgy nézték a műsort, amelynek minden egyes része közelebb vitt bennünket a vietnami kultúrához. Vietnam az áhított úti céljaink között szerepel és ez a műsor, ami még könnyeket is kicsalt a szememből csak megerősítette ezt a vágyamat és őszintén remélem, hogy egyszer eljutunk oda. Különös hangszereket szólaltattak meg, aztán divatbemutató következett a jellegzetes viseletekből. Mindenkit elvarázsolt a páva tánc, amelyben a kéznek volt hangsúlyos szerepe, nem úgy, mint a mi táncainkban, ahol a lábunk mozog, az követi a ritmust. A hatodikos kislány zongorázása ámulatba ejtett bennünket és megható volt a két nyelven előadott vers az otthonról, a hazáról, anyáról, a távolságról.






A műsor végét a sárkánytánc zárta, nagy csinnadrattával le is jött egy színes selyemlény a nézőtérre hogy ott ijesztgessen kicsit és nagyot, majd kitódultunk a folyosóra, ahol folytatódott a program. A termekben 20 perces váltásokkal lehetett bejutni a különböző előadásokra villám vietnami nyelvleckére, 12 éven felülieknek a háborúról tartott előadásra és hogy a várakozás is tartalmasan teljen, a folyosón bárki elkészíthette a jellegzetes vietnami kalapot csak éppen papírból. Hannának nem kellett kétszer mondani és persze Eszter és Noémi sem akart kimaradni így ma három kalap vár további sorsára.







Másnap Hanna táskájában találtam 100000 vietnami dongot. Szerencsére fénymásolt volt. A hátulján egy rövid kis szöveg: Régi hagyomány Vietnamban, hogy Újévkor a gyerekek liszit-piros borítékba tett szerencsét és gazdagságot szimbolizáló pénzt-kapnak ajándékba a család idősebb tagjaitól. Ezt a pénzt aztán sokszor az iskolához szükséges dolgokra költik. A pénzt azért kapják piros borítékban,mert a hagyomány szerint a piros szín szerencsét hoz. Boldog új évet! Chuc mung nam moi!

Mit is mondhatnék ezek után? A liberális szellemiségű iskola megint bebizonyította, hogy érdemes fél hétkor kelnie és negyed nyolckor elindulni az iskolába Hannának.
Szép munka volt, tényleg felejthetetlen.

You Might Also Like

7 megjegyzés