RSS

2011. november 27.

Megtalálták



Tíz éves lehettem, amikor bátyámmal együtt elhatároztuk, hogy előrébb hozzuk a karácsonyt és megkeressük illetve mit szépítsem.. kikutatjuk az ajándékokat, mert abban biztosak voltunk, hogy már becsomagolásra várva ott lapultak valahol. Amikor aztán heves szívdobogás közepette megtaláltuk az áhított legót, Moncsicsit és Sidney Rome aerobic lemezét nagyon izgatottak lettünk. Kitaláltuk, hogy pár perces váltásban őrködünk, a konyhaablakon át kémleltük mikor érkeznek haza szüleink. (Talán abban az időben természetesebb volt, hogy egyedül sétáltunk haza az iskolából és saját kulcsunkkal nyitottuk ki otthonunk ajtaját majd vártuk, hogy megérkezzen a munkából apa és anya. ) Szóval amíg az egyikünk a hokedlin pipiskedve őrködött, a másikunk nézegethette, símogathatta a karácsonyfa alá szánt ajándékait. Ha elhangzott a "Jön!" kiáltás gyorsan visszatettünk mindent ugyanúgy, ahogy találtuk és azt hiszem nagyon büszkék voltunk magunkra, hogy lebukás nélkül záródott az akciónk... Később talán mégis felébredt bennünk a lelkiismeret, mert hosszú startégiai megbeszélést tartottunk esténként arról, hogy majd Szentestén, amikor meglátjuk a fa alatt a már jól ismert ajándékokat, ugyanúgy örülünk majd nekik, mintha akkor láttuk volna azokat először, vagyis nem akartuk elrontani szüleink örömét. Bár az is lehet, hogy csak szégyelltük volna magunkat. Nem tudom. Tény, hogy szüleink semmit nem vettek észre az egész csínytevésből. Simonnal időnként egymásra kacsintottunk és tudtuk ez a mi titkunk. Csak néhány év múlva vallottuk be, hogy elkövettük ezt a mai szemmel nézve rettenetes tettet. Addigra már elévültnek tartottuk bűnünket és úgy gondoltuk nevetni fogunk mi is és szüleink is rajta. Így is lett. A történetet gyakran felelevenítjük és bár nevet rajta mindenki, a konklúzió anyutól ugyanaz : majd ha a mi gyerekeink is ezt teszik, megtudjuk milyen érzés.

Már tudom. Tegnap megtudtam. Külön érdekes, hogy anyukám is szerepet kapott a történetben. Én a tegnapelőtt megnyílt gyönyörűséges játszóházunkban (amiről majd ígérem írok) teljesítettem szolgálatot így a gyerekekre ő, a "mama" vigyázott. Egész idő alatt, amíg távol voltam az a Szabó Lőrinc vers részlet zakatolt a fejemben, hogy "Nem bírtam vele, tönkrenyúzott, de azért tetszett a kicsi és végül, hogy megrakni ne kelljen, leültem hozzá játszani..
Állítólag úgy történt, hogy elkezdtek bújócskázni. Eszter pedig a mi hálószobánkból nyíló garderobe szobában keresett búvóhelyet magának, az én blúzaim között vagy mögött. Pont oda, ahová a becsomagolatlan ajándékokat rejtettem.
Délután bökték ki mamával együtt, hogy mi történt. Anyu amikor meglátta, hogy ragyogó arccal hordják a hálószobából a játék lovacskákat, a Sorry társasjátékot, a kifesthető táskát és a kiszínezhető lovakat, azonnal visszatetette velük. Elmondása szerint tőle szokatlan módon még a hangját is felemelte.

Én is. Hogy akkor most elrontották a saját meglepetésüket. Viszont hamar megbocsájtottam nekik, mert be kellett látnom nem szándékosan tették. Véletlenül találták meg a dobozokat. Talán nem várható el egy nyolc és két ötévestől, hogy úgy tegyenek, mintha ott se lennének. Becsületes dolog tőlük, hogy legalább nem bontották ki egyiket se. Anya azt is mesélte, hogy a délutáni alvás idején maguk mellett szerették volna tenni a dobozokat. Vagyis örültek neki. Ennyi. Részletes beismerő vallomást tettek és szerencsémre az ajándékoknak csak egy részét találták meg úgyhogy most új rejtekhelyet keresek. Olyat, ahová nem bújhatnak el.

Mára már megenyhültem, nem bosszankodom a történteken. Előre tudom, hogy karácsonykor, amikor a tegnap megtalált ajándékokat veszik majd kezükbe lányaink és majd nem látjuk arcukon a meglepetést,- egyszerűen csak kitör belőlünk a nevetés. Az esetre meg ugyanúgy emlékeznek majd, mint én, arra a harminc évvel ezelőttire ott a Centenáriumi Lakótelep E épületének földszint kettőjében.

2011. november 13.

Szabadtéri családi fotózás





" Köszönöm szépen, csak csoportképet kérünk. Na jó, egy egyénit is."

Hogy miért? Hát mert az óvodai fotózás csak a legritkább esetben történik szívvel-lélekkel a jó ízlésről nem is beszélve. Persze sok a gyerek, nem ér rá a fotós addig kattintgatni a gépével, amíg előnyös arcot vág hozzá a kis "modell". Az anyukák többsége ( a borsos ár ellenére) így is megveszi, nekünk így is ők a legszebbek, nem számít, hogy éppen hunyorít, vicsorít, grimaszol a gyerek. Óvodai emlék és hát már a mi gyerekorunkban is így volt, legalábbis anyukám mai napig féltve őrzi az oviban, iskolában készült fotókat..

Nem kérünk fényképpel ellátott kulcstartót és hűtőmágnest se.
A csoportkép az más. Az kell. A tavalyit is sűrűn le kell vennem a polcról, hogy névsorolvasást tartsanak a lányok és hosszan kielemezzék melyikülkbe szerelmesek...

Van azonban valaki, aki harmadik éve bizonyítja be, hogy egy kis türelemmel, kedvességgel, lazasággal és persze tehetséggel milyen klassz képeket lehet készíteni nemhogy három gyerekről de még a szüleikről is. Péter először három éves korukban fotózta a kicsiket. Hanna ekkor alig volt hat éves. Vittem egy bőröndnyi kelléket, a kedvenc macikat, tárgyakat, ruhákat. Péter pedig csak kattogtatott, beszélt és próbált pillanatokat elkapni. Persze született pár megkomponált kép is, ahogyan ez egy műtermi fotózásnál elvárható is. Nem tudom mennyi időt töltöttünk a kis lakás műtermében, tény, hogy pont akkor fejeződött be a pózolás, amikor a gyerekeknek (és a férjnek) is elege lett belőle. Az eredmény, a kész képek láttán azonban nem győztem az elismeréseket bezsebelni. Hogy hű de jó képek,és azonnal kérik a fotós elérhetőségét, mert erre a fehér hátteres, kicsit amerikai stílusú csasládi portréfotózásra nekik is el kell menniük még akkor is ha a férjek az esetek többségében csak hosszas kérlelés után hajlandóak részt venni ilyen eseményen. El is mentek sokan, nekik is lettek csuda klassz képeik.

A történet egy éve megismétlődött, akkor két négy évest és egy hét évest kellett fotóznia Péternek. Rutinosan mentünk, vittem a nagy bőröndöt és a sok kis kelléket hozzá, mert bár a műteremben is akad egy-kettő, személyessé csak úgy tehetjük a fotókat ha saját kedvenceinket is magunkkal visszük. A lányok megint pont egy óra hosszáig bírták a frizurakészítéssel, öltözködéssel, beállításokkal járó macerát. Egy óráig játéknak fogták fel, azután már saját fejük után mentek volna.
A cd lemezen megkapott képek közül nehéz volt kiválasztani azt a párat, amit kinyomtattunk és képkeretbe, albumba tettünk, mert szívünk szerint ezzel tapétáztuk volna ki az egész falat.

Még októberben Péter a fotós írt egy e-mailt, amiben azt kérdezte, van -e kedvünk egy szabadtéri fotózáshoz, mert bővíti kínálatát, ezentúl nemcsak műteremben fényképezi le a mosolyalbumra vágyó családokat, gyerekeket, hanem a természet lágy ölén is. Mi lennénk a referencia család- folytatta, mert ahogy fogalmazott "jó fejek" és fotogének vagyunk. (Zoltán ugyan csodálkozott, mert azt már mondták rá, hogy jó fej de hogy fotogén, azt még sosem..) Mitagadás nekem jól esett mindkét jelző és egy másodpercig sem gondolkoztam az ajánlaton, azonnal igent mondtam és azon törtem a fejemet, hogy milyen őszi, kinti fotózáshoz illő kellékekkel szerelkezzünk majd föl, am nem túl erőltetett.

A Városligeti Vajdahunyad vár mellett elterülő fás, bokros, füves részt foglaltuk el. Könnyedén, lazán vetettük magunkat az objektív elé, mintha csak kirándulni jöttünk volna csak éppen minden lépésünket egy fotós vigyázta. Ugyanazt csináltuk, mintha nem lett volna ott. Fogócskáztunk, leveleket dobáltunk, gesztenyét számoltunk, felmásztunk ide és oda. Persze Péter figyelembe vette saját kérésünket is, így születtek az almaevős és családi rohanós képek is, amit rögtön gúnynevekkel is elláttunk. Előbbi a fogorvos reklám, utóbbi pedig az utazási magazinos kép elnevezéseket kapta.

Csodás őszi családi képeink lettek. Jut belőle a falra, a nagymamának és a kandalló peremére is. Mert hiába van most már majdnem mindenkinek mérettől, márkától függetlenül saját fényképezőgépe ha tehetséget nem adnak hozzá csak a legszerencsésebbeknek. Mi a családi fotózást, a mosolyalbumba való képeket továbbra is "szakemberre" bízzuk.


Íme egy csokorra való, amolyan "best of" képek.















2011. november 12.

Tuvudsz ívigy beveszévélnivi?



Mert nálunk, most ez a divat. Hanna kezdte és szinte az őrületbe kergetett vele, mert csak így volt hajlandó válaszolni a kérdéseimre, ezen a nyelven társalgott velem. Persze, partnere voltam a hülyeségben, és megmutattam neki, hogy ivigeven, tuvodovok évén ivis ívigy beveszévélnivi de be kellett látnom, hogy közel sem olyan könnyedén és hibátlanul, mint ő. Hanna szinte hadarva. Aztán megtanította Noémit, aki amúgy is, mindenben, de mindenben utánozná nővérét. Iskolásat játszanak, feladatokat kér, zongorázna, megtanulja Hanna verseit, dalait. Eszter eközben leginkább babázik, színez vagy rajzol és csak akkor kapcsolódik be valamelyik nagylányos tevékenységbe, ha az nagyon kedvére való. Ő nem tudta elsajátítani ezt a beszédet. Még. Mert ahogy ismerem, kb. 3 hónap múlva már ő is ezen a fura nyelven fogja kérni a kakaóját.
Aztán amikor este, lefekvéskor azon gondolkodom, hogy hogyan hangzik a jó éjszakát ivilyeven nyevelveven, akkor elhatározom,hogy másnapra egy nap szünetet rendelek el és megtiltom, hogy ívigy beveszévéljevenevek.

Ja és találtam egy remek, ehhez a témához kapcsolódó honlapot: http://beszed.trukkok.hu

És tivi? Tuvudtovok ívigy beveszévélnivi?

Virág nyelv

Az a lényege, hogy amikor kimondunk egy szótagot, akkor újból elmondjuk a szótagot, de a mássalhangzót kicseréljük V-re
PL.: Peti áll a ház előtt.---> Pe-ve-ti-vi á-vá-ll a-va há-vá-z e-ve-lő-vő-t.
De vannak különlegesek is PL.: áll---> á-vá-ll. Itt nincs a magánhangzó előtt semmi.
Nagyon könnyű, szinte nem is kell gyakorolni, csak érezni kell.

2011. november 6.

Egy évben minimum négyszer






Hannával nemrég arról beszéltem, hogy Magyarországon kontinentális éghajlat uralkodik, ami többek között azt is jelenti, hogy kis hazánkban négy évszak váltakozik. Ezen a ponton egymás szavába vágva ecsetelték lányaim, hogy kinek melyik a kedvenc évszaka és miért. Mert akkor van a születésnapja, mert lehet medencézni, mert szünet van, mert lehet hóembert építeni, mert szépek a falevelek, mert sok gyümölcs érik...
Végül is abban egyetértettünk, hogy minden évszaknak megvan a maga szépsége. És abban is, hogy az évszakok körforgását kétféle közlekedési eszközről figyeljük meg a legszívesebben. Mindkettő kiérdemelete a magunhatatlan jelzőt. Bringóhintózni a Margitszigeten, ugyanolyan izgalmas és kényelmes, mint Libegővel felmenni a János hegyre majd vissza Zugligetre. Egy ideje minden évszakban ily módon csodáljuk meg tavasszal a rügyezést, a fák virágzását, nyáron a buja növényzetet, ősszel a színek kavalkádját, télen pedig a szunnyadó természetet. Most novemberben is.

A repülő székek nagy szélben, rossz időben és karbantartás idején nem közlekednek, ezért aki biztosra akar menni, telefonáljon egyet vagy nézze meg a kisvasút honlapján az információt, mert az naprakész legalább.
Bringóhintózni is egész évben lehet, bár térdig érő hóban és szakadó esőben nem olyan élvezetes.












2011. november 4.

Vizes




Megfordult a fejünkben, hogy elutazzunk egy két napra az őszi szünetben, ám amikor huszadszorra tájékoztattak bennünket a kedvesebbnél kedvesebb recepciós urak és hölgyek arról, hogy nagyon sajnálják de nem tudnak szobát biztosítani öt fős családnak az ünnepi időszakra, mert teltházasak , úgy éreztük kár erőletni. Legközelebb már nyáron lefoglaljuk az őszi szünetre a szállást ha erre vágyunk, a spontán utazgatásnak úgy látszik kockázatai vannak, nevezetesen az, hogy itthon (de azért nem hoppon) maradunk. Ugyan már, hiszen itthon is el tudjuk tölteni tartalmasan a napokat, szóval tényleg nem éreztem csalódást amiatt, hogy nem kell bőröndökbe pakolni pár nap levegőváltozás miatt...Közben azért megállapítottam, hogy de jó, biztosan nincs is olyan nagy baj és nem olyan nagy a válság, ha teltházas az összes szálloda és nem tudunk csak úgy hirtelen felindulásból normális szállást találni.

A gyerekek se igen bánták, hogy maradunk,mert egyetelen helyre vágytak igazán, ez a komplexum pedig Budapest határában található és néhányszor már jártak is ott Zoltánnal. Bevallom én nem rajongok az ilyen helyekért, ám annyira szépen kértek a lányok, hogy ezúttal tartsak velük és különbenis az ajándék belépő is öt főre szólt, hát használjuk ki a lehetőséget együtt- hogy elővettem a saját fürdőruhámat is. Nyitásra értünk az Aquaworldbe, a parkoló mégis zsúfolásig tele volt, gondoltam is magamban, hogy jó kis tömeg lesz majd bent. Előre izgultam ahogy szoktam. Pedig nem. A hatalmas tér, a sok medence és élmény részleg elnyelte az embereket és mindenhol kényelmesen lubickolhattunk.







Először is vadásznunk kellett két nyugágyra és három székre, ami először reménytelen vállalkozásnak tűnt, később viszont pont a családi csúszda mellett sikerült kialakítanunk egy privát pihenő részt magunknak, amit persze csak bázishelynek használtunk, pihenésről szó sem lehetett. A lányok egyszerre kérdezték tőlünk, hogy ugye sokáig maradunk és én először megrettentem, amikor Zoltán azt válaszolta: Hát persze, egészen sötétedésig! Atyaég!- gondoltam magamban. Mit lehet csinálni több órán át egy ilyen helyen, én ezt nem bírom ki. Aztán mégis kibírtam, mitöbb még élveztem is. Hanna, Eszti és Noémi vízitündérjeim mérhetetlen boldogsága pedig meggyőzött arról, hgy ez egy remek hely. Sok időt töltöttünk a gyerekmedencéknél, ahol egy kanyargós és egy széles csúszda nyújt páratlan élvezetet a gyerekeknek. Innen a hullámfürdőbe mentünk, ahol ha becsuktuk a szemünket tényleg a tengerparton képzeltük magunkat és sokáig hagytuk, hogy a hullámok lökdössenek bennünket. Már indultunk volna tovább, amikor Noémi jelezte, hogy szerinte most vízi torna lesz, ne menjünk sehová. Igaza volt. Mondom, már jártak itt Zoltánnal..tényleg otthonosan mozgott, még azt is tudta, hogy van egy kissé elrejtett akvárium a gyerekcsúszdák mögött. Szóval tornáztunk egyet. A kicsik az első sorban én pedig Hannával a vízben, hiszen ezek a gyakorlatok úgy hatásosak, ha a víz erejét próbáljuk legyőzni közben.
Beültünk a meleg vízbe, pezsgőfürdőztünk és kimentünk a szabadba is, mert az olyan jó, amikor kint hideg van és nekünk csak a fejünk lóg ki a meleg vízből.
Van ott egy örvény medence is, azt is nagyon szerettük. Meg étterem is, mert hát az úszástól hamar megéhezik az ember. Itt ebédeltünk, majd amikor épp azon gondolkodtam, hogy nem lenne szerencsés a lányoknak borsófőzelékkel teli hassal rögtön csúszdázni indulni, Zoltán megnyugtatott, hogy ne aggódjak, úgyis most kezdődik az animáció. Utána nézett a neten, hogy aznap Halloween játékokban vehetnek részt a gyerekek, bár a pénztárnál semmit nem tudtak erről. Úgy tűnik mások se, mert a három szuper kedves animátor lánynak nem sikerült a mi három vállalkozó kedvű gyerekeinken kívül másokat összeverbuválni a vetélkedőhöz, így amolyan privát foglalkozás keretében bonyolították le nekik a lufis ügyességi feladatokat. Kis jutalmakat és sok sok kedvességet kaptak az animátoroktól, így ha lehet még jobban feldobódva folytathatták a vizes kalandokat.








Újra családi csúszda, újra gyerekmedence, újra hullám és örvény ja és ráadás torna. Tényleg besötétedett mire nagy nehezen az ötödik búcsú-csúszás után az öltözőbe kerültünk. Azzal riogattam őket, hogy ha tovább maradunk akkor a gyűrötté ázott praclijukon úszóhártya nő. Mondjuk egyikük se bánta volna ha tényleg bekövetkezik.




Másnap a vacsora idején szokásos "Legjobb, legrosszabb" körkérdéses játékunk idején Eszter a következő választ adta: "A legjobb az volt a mai napban, hogy tegnnap Aquawordben voltunk egész nap."