Tíz éves lehettem, amikor bátyámmal együtt elhatároztuk, hogy előrébb hozzuk a karácsonyt és megkeressük illetve mit szépítsem.. kikutatjuk az ajándékokat, mert abban biztosak voltunk, hogy már becsomagolásra várva ott lapultak valahol. Amikor aztán heves szívdobogás közepette megtaláltuk az áhított legót, Moncsicsit és Sidney Rome aerobic lemezét nagyon izgatottak lettünk. Kitaláltuk, hogy pár perces váltásban őrködünk, a konyhaablakon át kémleltük mikor érkeznek haza szüleink. (Talán abban az időben természetesebb volt, hogy egyedül sétáltunk haza az iskolából és saját kulcsunkkal nyitottuk ki otthonunk ajtaját majd vártuk, hogy megérkezzen a munkából apa és anya. ) Szóval amíg az egyikünk a hokedlin pipiskedve őrködött, a másikunk nézegethette, símogathatta a karácsonyfa alá szánt ajándékait. Ha elhangzott a "Jön!" kiáltás gyorsan visszatettünk mindent ugyanúgy, ahogy találtuk és azt hiszem nagyon büszkék voltunk magunkra, hogy lebukás nélkül záródott az akciónk... Később talán mégis felébredt bennünk a lelkiismeret, mert hosszú startégiai megbeszélést tartottunk esténként arról, hogy majd Szentestén, amikor meglátjuk a fa alatt a már jól ismert ajándékokat, ugyanúgy örülünk majd nekik, mintha akkor láttuk volna azokat először, vagyis nem akartuk elrontani szüleink örömét. Bár az is lehet, hogy csak szégyelltük volna magunkat. Nem tudom. Tény, hogy szüleink semmit nem vettek észre az egész csínytevésből. Simonnal időnként egymásra kacsintottunk és tudtuk ez a mi titkunk. Csak néhány év múlva vallottuk be, hogy elkövettük ezt a mai szemmel nézve rettenetes tettet. Addigra már elévültnek tartottuk bűnünket és úgy gondoltuk nevetni fogunk mi is és szüleink is rajta. Így is lett. A történetet gyakran felelevenítjük és bár nevet rajta mindenki, a konklúzió anyutól ugyanaz : majd ha a mi gyerekeink is ezt teszik, megtudjuk milyen érzés.

Már tudom. Tegnap megtudtam. Külön érdekes, hogy anyukám is szerepet kapott a történetben. Én a tegnapelőtt megnyílt gyönyörűséges játszóházunkban (amiről majd ígérem írok) teljesítettem szolgálatot így a gyerekekre ő, a "mama" vigyázott. Egész idő alatt, amíg távol voltam az a Szabó Lőrinc vers részlet zakatolt a fejemben, hogy "Nem bírtam vele, tönkrenyúzott, de azért tetszett a kicsi és végül, hogy megrakni ne kelljen, leültem hozzá játszani..
Állítólag úgy történt, hogy elkezdtek bújócskázni. Eszter pedig a mi hálószobánkból nyíló garderobe szobában keresett búvóhelyet magának, az én blúzaim között vagy mögött. Pont oda, ahová a becsomagolatlan ajándékokat rejtettem.
Délután bökték ki mamával együtt, hogy mi történt. Anyu amikor meglátta, hogy ragyogó arccal hordják a hálószobából a játék lovacskákat, a Sorry társasjátékot, a kifesthető táskát és a kiszínezhető lovakat, azonnal visszatetette velük. Elmondása szerint tőle szokatlan módon még a hangját is felemelte.

Én is. Hogy akkor most elrontották a saját meglepetésüket. Viszont hamar megbocsájtottam nekik, mert be kellett látnom nem szándékosan tették. Véletlenül találták meg a dobozokat. Talán nem várható el egy nyolc és két ötévestől, hogy úgy tegyenek, mintha ott se lennének. Becsületes dolog tőlük, hogy legalább nem bontották ki egyiket se. Anya azt is mesélte, hogy a délutáni alvás idején maguk mellett szerették volna tenni a dobozokat. Vagyis örültek neki. Ennyi. Részletes beismerő vallomást tettek és szerencsémre az ajándékoknak csak egy részét találták meg úgyhogy most új rejtekhelyet keresek. Olyat, ahová nem bújhatnak el.

Mára már megenyhültem, nem bosszankodom a történteken. Előre tudom, hogy karácsonykor, amikor a tegnap megtalált ajándékokat veszik majd kezükbe lányaink és majd nem látjuk arcukon a meglepetést,- egyszerűen csak kitör belőlünk a nevetés. Az esetre meg ugyanúgy emlékeznek majd, mint én, arra a harminc évvel ezelőttire ott a Centenáriumi Lakótelep E épületének földszint kettőjében.