Albániában nyaraltunk 2. rész





A 10 napos nyaralásban az is jó, hogy nem kell hajszolni a látnivalókat. Jut idő pihenésre, punnyadásra és nem aggódik az ember, hogy elpazarolja az idejét holmi semmittevéssel. A nyaralásunk 5. napja ilyen láblógatós, szállodai hűs szobában alvós, lubickolós, olvasgatós, sütkérezős volt és már nem volt emiatt lelkiismeret furdalásom, nem éreztem, hogy elpazarlom a nyaralást, hogy ott kéne lennem az albán utcákon, az emberek között mert lemaradok valami érdekesről. A lányok persze különösen  értékelik az ilyen napokat és  nem is értik milyen időpocsékolásról beszélek...






5. nap
Llamani beach

Szóval az 5. nap csak a csodaszép tengerparti pihenésről szólt. Kavicsokat gyűjtöttünk egy  műalkotásunkhoz (már a diy karácsonyi ajándék jegyében) és igyekeztünk vicces, kreatív képeket készíteni magunkról. Szőlőt csipegettünk, frappét rendeltünk és néztük a többi strandolót. Az egyik bárban aztán beindult a zene, pontosabban valami híres albán rapper kezdett szavalni énekelni de nem ettől volt különleges az esemény, hanem az az azt követő habpartytól, amibe Hanna azonnal belevetette magát, a kicsik meg követték. Fogalmam sincs mi a jó benne, én pánikszerűen menekültem az arcomig érő habtól és a hangos zenétől. Lehet, hogy öregszem?  




Napozás közben a hegyi kecskéket és a meredek úton szenvedő lakókocsikat, kukásautókat  figyeltük és reméltük egyik se zuhan ránk, szóval semmi hasznosat nem csináltunk.







Este a szokásos himarai promenád felé gyalogoltunk, hogy újra valami klassz kis étteremben vacsorázzunk. Ismét egy görög étteremre esett a választásunk és az  autentikus görög miliő és ételek láttán olyan érzésünk volt, hogy nem is Albániában vagyunk. Aztán persze visszacsöppentünk a valóságba. Ilyenkor este pezseg igazán a város,  rendőrök segítik többé kevésbé a közlekedési káoszt megoldani, mindenki megy valahová és közben figyel hová lép. Örültem, hogy nagyok a lányok, tökéletes korban vannak ahhoz, hogy élvezzük az albán lét minden percét, hogy ezt a nyaralást kicsi gyerekkel  kevésbé lehetne lazán venni. 


A naplemente vörösre festette a hajukat (is) 



5 nap után már megszoktuk a házak homlokzatán felbukkanó felakasztott plüss macik látványát amiről addigra már tudtuk, hogy az ártó szellemeket hivatott elzavarni. 5 nap után tudtuk, hogy a grillezett kukoricát éjfélre biztosan eladja a  bácsi és azt is, hogy kiváló ajándék lesz az otthoniaknak és magunknak is a hegyi tea és a fűszer, amit itt is ott is árulnak. Tudtuk melyik éttermet jobb elkerülni (pedig csodás helyet talált magának) és azt is, hogy hol lehet a legfinomabb sütiket, fagyit enni. 









6. nap
Llogara-hágó és Nemzeti Park, Vlore


Megint hajtott bennünket a vágy, hogy újabb szépséges részeit fedezzük fel az országnak, ezért a Llogara nezeti Park felé vettük az irányt. Idefelé ugyan áthaladtunk ezen a szakaszon, hiszen ez az út vezet a riviérára,  de addigra már sötétedett és különben is a kanyarokra koncentráltunk. A Llogara hágó Albánia délnyugati részén, a Jón-tenger partvidékén futó hegyvidék láncain való átjutást biztosítja a Vlorai- öböl és az Albán riviéra között. Mindezt 1027 méteres tengerszint feletti magasságban. 40 km már ismert kanyargós hegyi utakon...Ez várt ránk.






Cserében viszont a világ tetején érezhettük magunkat és választhattunk volna az út mentén található panoráma éttermek közül, de mi végül egy népszerű pihenőhely éttermébe ültünk be, ami a piros betűs ünnepre való tekintettel tele volt helyiekkel. Itt nem beszélt senki idegen nyelven, de azért finomat ettünk és szabadon lévő szarvasokat simogattunk. 
Megkerestük a Llogara hágó nevezetes fáját, a zászlós feketefenyőt, amelynek a széljárás következményeként törzsének csak egyik oldalából nőttek ki az ágak, ezzel a fa megjelenése zászlószerű.







Innen Vloraba, a népszerűnyaraló- és kikötővárosba haladtunk tovább, amiről már korábban is Florida ugrott be. Később, amikor a városról olvastam kiderült, hogy az egyik testvérvárosa Miami szóval jó volt a szimatom. A legmelegebb időben érkeztünk meg, normális ember ilyenkor nem megy ki az utcára, így inkább a légkondis autóból fedeztük fel Albánia 4. legnagyobb városát és a jól ismert albán kávézóba a Mon Chéri-ben hűtöttük le magunkat. 








7. nap
Himarai vár, Old Himara


A tegnapi kirándulós nap után erre a napra közkívánatra megint lusta napot szavaztunk meg magunknak. Mivel mindenkinél korábban keltem, úgy döntöttem elmegyek sétálni és iszom egy kávét. Közben Eszter is felébredt így kettecskén sétáltunk az ébredező kisvárosban. Egy nagyon görögös helyen, nagyon finom kávét ittam, Eszter pedig egyszer élünk alapon jégkrémmel indított a napját aznap.





Reggeli után medencézés következett, aztán persze ki kellett pihenni a lubickolást, majd az ebéden kezdtünk gondolkodni ami után persze kötelező a sziesztázás. Hangosan nevettünk magunkon, hogy milyen fárasztó a nyaralás..





Én kb. ennyi semmittevést bírok ki így a naplementét a Himarai Várból szerettem volna megnézni. Szerencsére nem volt senkinek kifogása ez ellen, mivel ezért az élményért nem kellett kimennünk a városból és csak egy 5 perces autóút várt ránk. Az a helyzet, hogy Himaranak ez a régi falu része (Old Himara), ahol a vár is található teljesen rabul ejtett.Eszméletlen hangulatos lépcsősor vezet fel a tetejére. Ezen a részen ma is laknak és a lakók szerintem csacsival cipeltetik a bevásárlószatyraikat. A kerítés mögül kikandikáló gránátalmafa ágai, a szőlő- és fügefalevelek, az olívafák, a régi kövek és a kabócák ciripelése olyan díszlettel szolgált, hogy azt nehéz lett volna bármivel felülmúlni. 







Pedig a várnak illetve az ott átélt naplementének sikerült. A padokon sokáig időztünk, néztük hogy festi át a Jón tengert  és a hatalmas hegyeket a naplemente narancssárgára, pirosra, ezer fényképet készítettünk a néhol hajmeresztő (mindenesetre biztosan nem EU konform) várromon.  Lebotorkáltunk a lépcsőn és már akkor tudtam, hogy mielőtt hazamegyünk ide még egyszer el kell jönnöm,  mert  különleges energiával telinek éreztem minden egyes követ.





Egy helyiekkel teli kis kocsmában aztán  üdítőt ittunk fillérekért és azt éreztük megállt az idő. Meg azt is, hogy nagyon bántam volna ha a nagy lustálkodás közben kimaradt volna ez a program. 













8. nap
Himara Seas The Day Boat Trip 





Az egész úgy kezdődött, hogy egy helyi kis rendetlen boltban  Noéminek tengeri cipőt vettünk és a tulajdonos bácsi két mosoly közben a kezünkbe nyomott egy prospektust, amiben hajókázásra csábítják a turistákat és közben nagyon kihúzta magát, mert kiderült, hogy mindezt a fia szervezi nem kis gyakorlattal. Kicsit utánajártunk és arra jutottunk, hogy nem csapda, a sok pozitív visszajelzés mind megerősített bennünket abban, hogy lefoglaljuk a 3 órás utat, aminek során a legszebb, eldugott tengerparti részekre visznek el bennünket, sőt egy igazi kalózbarlangba is és persze úszkálhatunk is majd.  A görög boltos bácsi fia a megbeszélt napon már várt bennünket a kikötőben, ahol két másik (elég undok de kit érdekel) utastársunkkal együtt beültünk a motorcsónakjába. Tudtuk, hogy klassz kis 3 órás program előtt állunk de arra nem számítottunk, hogy majd erre mondjuk azt, hogy ez lesz a legeslegjobb, a kihagyhatatlan, a legemlékezetesebb aktivitás majd. Pedig így történt. Fürdőruha, tengeri cipő, törölköző,napszemüveg és jó sok memória kell a fejünkben és a telefonunkban is, hogy megörökíthessük azt a rengeteg szépséget ami egyszerre ránk zúdult. A Himara Seas The Day Boat Trip valóban Himara legjobb nyári programját kínálja.  A Pirate's Cave, a Pigeon's Cave egyszerűen lélegzetelállító és az a jó benne, hogy nemcsak a hajóról gyönyörködhettünk a meseszép természeti képződményekben,  hanem beleugorhattunk a kristálytiszta vízbe. Háromszor kötött ki a hajó, három különlegesen szép és kellően eldugott helyen, ahol kedvünkre úszkálhattunk, közben pedig egész jó angolsággal mesélt a srác olyan érdekességeket, hogy melyik volt a diktátor kedvenc nyaralóhelye vagy melyik az a  hely, ami  egy híres albán gyerekregény íróját inspirált. Élveztük, hogy magabiztos kézzel vezette a hajót, hogy nem kellett félnünk akkor sem, amikor elképesztő sebességre kapcsolt és bár nem ő intézte de még delfint is láttunk. 
















Az élmények hatása alatt, fülig érő szájal  mentünk vissza a szállodába, ahol lemostuk magunkról a sós vizet majd egy  trendi kis pizzázóban azt a jó kis olaszos vékony-tésztás pizzát elfogyasztva szavaztuk meg egyértelműen a legjobb programnak ezt.

Estére még volt egy tervünk,  ez pedig egy helyi borbély meglátogatása volt. Megfigyeltem,  hogy az albán férfiak többsége nagyon jól fésült és főleg jól borotvált, így kitaláltuk, hogy Zoltánt is befizetjük egy fizimiska igazításra. Az első helyen egy kukkot se tudott semmilyen nyelven a borbély, a másodikban viszont a két fiatal srác kiválóan tudott angolul és örömmel látta külföldi kuncsaftját sőt ahogy kell mindenféléről beszélgettek, sőt politizáltak is. :-)







9. nap

Utolsó tengerparti napunkon nem volt kérdés, hogy a gyönyörű parton süttetjük magunkat, hogy kavicsokat szedünk, szikláról ugrálnak a lányok, frappét iszunk és gyönyörködünk a tengerben. Kora délutánig maradtunk, aztán a lányok a hűs szállodai szobában nyomkodhatták a telefonjaikat, mi pedig remek alkalomnak találtuk ezt az időt arra, hogy újra elmenjünk Old Himarába, ahová annyira vágytam vissza. 






Most más girberurba utcákon, lépcsőkön jutottunk fel, ahol egy hölgy kedvesen, cseppet se nyomulósan invitált bennünket abba a kávézóba, amiről már hallottam korábban de amiről nem tudtam, hogy maga a csoda. Saját otthonának teraszán alakította ki a hangulatos sütizőt, ahol nem túlzok, hogy a legfinomabb frappét és a legfinomabb sütit ettük egész albán nyaralásunk alatt. A receptet elkértem, rákeresek majd a neten is, hogy újra a számban érezhessem az ízét. Közben beszélgetésbe elegyedtünk a többi vendéggel is, egy osztrák párral, akik egész Albániát körbejárják és szerintük is ez volt a legfinomabb frappé és akkor a frissen facsart narancsléről nem is beszéltünk. 










10. nap
Cruja, Tirana (BunkArt) 

Elsőnek érkeztünk a reggelihez, a bőröndök már összapakolva várták, hogy búcsút mondjunk a szállodának, Himarának és még egy nevezetességet, Cruját útba ejtve Tiranába érjünk ahol egyetlen látnivalót akartunk kipipálni, Enver Hodzsa által épített bunker rendszert. 
Cruja a  legöregebb bazársor Albániában,  nagyon rossz hasonlattal a mi Szentendrénkre hasonlító hely, sok -sok kézműves portékával. Ez most felújítás alatt áll, a járdák új burkolatot kapnak de ettől még látni kell és főleg vásárolni valami kézműves portékát. Mi olajfából készült fakanalat vettünk és most hogy ott díszeleg a fakanalas köcsögben, kicsit sajnálom, hogy nem hoztunk többet. Ettünk-ittunk, magunkba szívtuk a hely hangulatát de aztán menünk kellett a fővárosba, mert a repülőgép indulása előtt még a BunkArt-ba mindenképpen szerettünk volna elmenni. 
Tiranában kevés igazi látnivaló akad, és az egyik legsokkolóbb épülete az Enver Hoxha mauzóleumának szánt elég ramaty állapotban lévő piramis a város közepén:
Tirana mégsem egy lepusztult panelváros, modern és izgalmas épületek, széles, fákkal övezett utak, kávézók, terek, parkok váltják egymást és az élhető szó jut eszembe róla. A lányokkal megbeszéltük, hogy a BunkArt után még beugrunk a legújabb büszkeségükbe a város közepén található bevásárlóközpontba, ami minden várakozásunkat felülmúlta nemcsak kinézetben, hanem kínálatban is. 




No de hogy visszakanyarodjak a BunkArt-ra. Élő történelemóra volt ez a lányoknak arról a korról, amikor mindenféle diktátorok irányították az országokat és hát Albániának is jutott egy ilyen, jó hosszú időre. Nyomasztó volt végigmenni a szűk folyosókon, látni a végül sosem használt (néhány évvel a bunker befejezése előtt meghalt Hodzsa) diktátori hálószobát, az irodákat. Talán a színházterem feledtette el velünk először, hogy a föld alatt vagyunk. Egyébként pedig nem véletlenül mondják rá, hogy   a Balkán-félsziget egyik legmenőbb történelmi múzeuma és kortárs művészeti galériája lett,  mert  a nagyon kreatív effektek, képek és tökéletes angol nyelvű feliratok miatt tökéletes  élmény azok számára, akik szeretnének valamit tanulni Albánia történelméről. 



Tökéletesen kiszámolt idővel, egy kis autószereléssel (ne ez a mi titkunk marad)  érkeztünk a repülőtérre, ahol bosszantó, de nem lehet kártyával fizetni a kávézóban, így duplán örültünk annak, hogy nem késett a járatunk így aztán most először engedtünk a csábításnak és egy-egy tartósítószer ízű Wizz Air levessel csillapítottuk éhségünket. 



Az első szó, amit megtanultunk és tényleg sokszor és szívből kimondtuk:  faleminderit azaz köszönöm.  




Itthon aztán úgy döntöttünk, hogy a sok kedvességért, a vendégszeretetért cserébe időt szánunk arra, hogy a számukra oly fontos Trip Advisorra leírjuk a véleményünket. Nem is éreztük olyan  nagy erőfeszítésnek, mert azon túl, hogy újra átéltük az élményeket, mindezt hol máshol, mint a budapesti albán kávézóban a MonChériben tettük meg.







És, hogy ne maradj le a lábnyomainkról:  Csatlakozz a blog facebook oldalához. https://www.facebook.com/labnyomok/ vagy kövess Instagramon a labnyomokblog alatt! 
Az adatvédelmi izé miatt nem tudtok ide kommentelni, de oda nyugodtan írhattok. :-)

You Might Also Like

0 megjegyzés