"Annyi mindent szerettem volna még mondani, de most nem jut eszembe mit is.." -mondom Zoltánnak, mialatt kikísérem őket az autóhoz, ami az oviba repíti Hannát.
" Ok, beírom 2010-re a naptáramba"-feleli azzal az utánozhatatlan humorával férjem.
Visszacaplatok a házba, ahol jó esetben visszaaludt mindkét baba, rosszabb esetben csak az egyik és legrosszabb esetben egyik sem. És én elgondolkodom azon, hogy nem is olyan vicces ez. Igazán nem panaszkodhatom, hiszen Zoltán nem késő este jár haza, többnyire a fürdetésnél már itthon van és Hannával tölt rengeteg minőségi időt. Sokat Legoznak. Ahogyan Hanna egyszer mondta..Apa a a legoember-azaz nekem semmi keresnivalóm a kockák között. Vannak esték, amikor nyugodtan tudunk vacsorázni és vannak olyanok, amikor ez nem sikerül. Ha mindhárom lány toleráns, akkor van esélyünk megbeszélni a napunkat. Igazán értékelem Zoltánban, hogy érdeklődéssel hallgatja a babák aznapi input és output teljesítményét (is). Szóval ha szerencsénk van tudunk beszélgetni, úgy este kilencig, amikoris én kidőlök és készülök az éjszakai ébredésekre, amikenek a számát nem is tudom.
Zoltán és Hanna gőzmozdony üzemmódban működnek, azaz ébredés után szükségük van egy kis időre, míg életképesek lesznek. Ilyenek miatt egyébként nagyon irígy tudok lenni. Vajon egyszer nekem is lesz alkalmam, lustálkodni?
Minden a jó időbeosztáson múlik és ha nem figyelek erre ugrott a jó kis nyugodt reggel. Pedig ezek nagyon fontosak. A közös reggelik mégha hétköznap kicsit kapkodós is és gyakran a hálószobában vagy a nappaliban történik. Meg a kikísérés....és a mondatom..Annyi mindent szerettem volna még mesélni...
Aztán bevillan..sebaj, 2010-ig még intenzíven használjuk a házastársi e-mailezést és mobilozást. Abban is annyi romantika van. Mi csak tudjuk..de ezt már csak mi ketten értjük.