RSS

2008. április 23.

Nem mese! Autó!- Nagy utazás VI. rész


A vásárfia beszerző körút után úgy döntöttünk nyakunkba vesszük a várost és elmegyünk Havanna más negyedeibe, Miramarba, Vedadoba és Malecónba. Zoltán azt találta ki, hogy vagy coco taxival vagy egy veterán autócsodával elmegyünk a John Lennon parkig és onnan hatalmas sétával vissza a mi körzetünkbe. A Coco taxi tarifáját túl magasnak találtuk, a sofőr nem volt hajlandó lemenni az árral , így egy élelmes régi autó tulajdonos azonnal ott termett és meggygőzött arról, hogy az ő ajánlata visszautasíthatatlan. Az is volt. Így aztán teljesült a vágyunk és egy 1953-os Dodge ülésén találtuk magunkat. A sofőr kiválóan beszélt angolul így Zoltán alaposan kikérdezte a kocsi karbantartásának, birtoklásának részleteiről. Kiderült persze, hogy az ilyen autók a legritkább esetben origináltak, azaz a javítás során néha a szükség nagyobb úr és más típusú autó alkatrészeihez kell nyúlni. Így lehetett a száguldó Dodge kormyánya Lada, váltója Zil és még ki tudja milyen -baráti ország- gépkocsijának márkáiból összetákolva. Valódi időutazásban volt részünk a behemóttal (értsd: sofőr és autó )
Túlbecsültem képességeimet vagy csak a nagy meleggel nem számoltunk, mindenesetre egy idő után már a séta helyett, szívesebben ültem volna valami járművön vagy étteremben. És ekkor Zoltán valami olysmire vett rá, amit fiatalként és bohóként lazán és nevetve éltem volna át, három gyerekesként és harmincas éveim derekán viszont aggódva és szívdobogva. Az történt ugyanis, hogy egy kisvonat (olyan, mint Magyarországon is a nagyob üdőlőhelyeken) éppen állt. Igaz, tele volt utasokkal, szemmel láthatóan turistákkal de leghátul akadt még két hely, így felpattantunk rá. Fogalmunk se volt hová tart a jármű, ahogyan azt se tudtuk kiket szállít de legalább nem kellett gyalogolnunk. Kisvártatva meg is érkezett a Capitólium elé, azaz a legideálisabb helyre. Itt azonnal lepattantunk a vonatról és futó léptekkel távoztunk. Úgy rémlett a vonat vezetője vagy a csapat idegenvezetője utánunk kiáltott. Nekem a torkomban dobogott a szívem, amit megtetézett az is, hogy Zoltán azt állította, hogy futnak utánunk, azaz menekülnünk kell. Lelki szemeim előtt láttam már magamat egy patkányokkal teli börtöncellában, mert potyautas mertem lenni Havannában. Mit fognak szólni a gyerekeim?
Egy vaskos oszlop mögé bújva szídtam Zoltánt, amiért belevitt ilyen hülyeségbe, de hamar megbékltem, amikor egy pillanat alatt odavezetett az előzőleg kinézett Paladarba. A Paladar egyfajta kifőzde, magántulajdonban lévő étterem, ahol csak pár asztal és szűkös ételválaszték található. Tudtuk, hogy Havannába nem a kulináris élvezetek miatt megy az ember, nem túl jó a konyhájuk, hiszen az alapanyag, amiből jót főzhetnének hiánycikk. Szóval étteremmel nem, de paladarral annál inkább találkozhat a turista és ki is kell próbálni egyet mindenképpen. A babos rizs nem hiányozhat az asztalról. Én kreol csirkét ettem hozzá, Zoltán viszont tengeri herkentyűket (hála a tengernek, azért jut az asztalra finomság). A Paladar Bellamarban, ahol sült banánnal fejeztük be az ebédet, az útikönyv szerint, 1996. óta mindenki a falon hagyja kézjegyét. 2008. márciusa óta a miénk is megtalálható...

0 megjegyzés: