RSS

2008. április 4.

Szivar és narancs- Nagy utazás III. rész


A telefon recsegett, de azért jól értettem Vivien szavait, hogy semmi gond, a kicsik jókedvűek, Hanna pedig a mamival van és alig várja a többi, szokásostól eltérő napjait. Meg azt is mondta, hogy Eszter kicsit benáthásodott de aggodalomra semmi ok. Villámbeszélgetésünk véget ért, mert a telefonösszeköttetés sem a legtökéletesebb Kubában, arról nem is beszélve, hogy a mobilszolgáltató milyen percdíjat számol fel. Persze hogy aggódtam, mert tudtam, hogy Eszti náthái legtöbbször éjszakai köhögésbe csapnak át, ami az én fülemnek már nem új, Vivien viszont bármennyire tapasztalt és talpraesett, még nem találkozhatott ilyennel. Féltettem őt is és persze Esztit is, és ha csak pár kilométerre lettünk volna otthonunktól, talán máris visszafordultam volna, így azonban Zoltán nyugtató szavai után a Havanna városképét leginkább meghatározó Kapitólium felé vettük az irányt. 1959-ig a kubai parlament ebben, a washingtoni Capitolium mintájára épült házban működött. Megcsodáltuk kívül belül és persze a borravaló reményében , itt is lelkes idegenvezetővé változott az egyik teremőr.
Később leültünk egy kicsit a lépcsőre és miközben a havannai forgatagot néztük olyan képeket készítettem, amit itthon képeslapnak hittek.. A lépcső előtt álló matuzsálem korú fényképezővel lefotóztattuk magunkat. Fekete-fehér, turistás szuvenír pár pesoért. Én szeretem az ilyeneket... Bámészkodtunk, figyeltük hogyan közlekednek az emberek és próbáltuk azt is kitalálni vajon hová mehetnek. A tömegközlekedésről olvastuk, hogy hasonlít egy éjszakai filmhez, azaz forró és van benne némi szex és erőszak. Megértettük. Ha megérkezik a várva várt busz, nincs az az utas, aki ne préselné fel magát, ugyanis nincs kedve további bizonytalan perceket, órákat tölteni a várakozással. Ha már a közlekedési eszköznél tartok leírom, hogy léteznek triciklik, amelyek két üléssel vannak felszerelve hátul, és amit izmos vádlijú fiúk tekernek. Párszor igénybe is vettük ezt a szolgáltatást, mert iszonyatosan elfáradtam a melegben a sok sétától és persze ahogy az lenni szokott a lábamat is feltörte a cipő. Bevallom mindkettőnk kicsit furcsán érezte magát attól a ténytől, hogy valaki emberfeletti energiát fejt ki azért, hogy mi kényelmesen a hotelünkbe érjünk, kellemetlen volt a szolgaiságnak ez a testközeli látványa és érzése, miközben tudtuk, hogy a fiúnak ez a munkája és jelen esetben még boldog is, mert konvertibilis pénzhez jut hozzá. Ezt megmagyarázom. Kubában kétféle pénz létezik, Az egyik a helyi peso, aminek nem igazán van vásárló értéke, a másik pedig a konvertibilis pénz. Huszonötszörös a különbség a kettő között. Mi turisták csak ilyen, konvertibilis pénzzel fizethetünk és a kubai mindent megtesz annak érdekében, hogy hozzájuthasson. Hogy miért? Mert csak azért tud olyan (nekünk) alapvető dolgokat megvenni, mint a pelenka, tészta, füzet, elem. Sorolhatnám a tárgyakat, amelyek sokaknak elérhetetlenek de nem teszem, mert a szívem is összeszorul ha arra gondolok, hogy egy golyóstollal mekkora örömöt lehet okozni gyereknek és felnőttnek egyaránt. A kézipoggyászos utazásunk miatt az utolsó pillanatban lemondtam arról, hogy szappant, írószert és más apróságot vigyünk magammal, hogy majd elosztogassuk. Kár volt. Az áruháznak nevezett boltok kínálatát elnézve megértettem mindent...
A szivargyár látogatása persze a kötelező látnivalók közé tartozik. Óvatosan bánok a szavakkal, mert hát ez a gyárlátogatás egyszerre volt érdekes és sokkoló. Vagány, helyes srác tökéletes angoltudással vezetett körbe a gyár labirintusain, beavatva az összes kulisszatitokba és még annál is többe, mert bizony Zoltán diszkrét faggatózására, miszerint lesz e bármi változás a politikában és így az ország gazdaságában, azt felelte, hogy érzi a levegőben és a bőrén, hogy nem olyan sokára igen. Egyébiránt- folytatta- itt minden állami tulajdonban van, a levegő is, amit szívunk. Napi nyolc órában próbálják a normát teljesíteni, a zsúfolt, ventillátorral hűtött termekben nagyon kevés pénzért. Közben bömböl a hangszórókon keresztül a rádióműsor, a zene a hírek vagy egy közösen megválasztott irodalmi mű felolvasása. A tanulók, kilenc hónapig ingyen dolgoznak és csak a legjobbakat választják ki állandó munkaerőnek. Koncentrálva, megállás nélkül végezték a munkát. Igyekeztem mosolyogni és pár kedves szót szólni hozzájuk ha úgy adódott, miközben egyszerre csodáltuk, tiszteltük és szántuk őket. Utóbbit véletlenül sem szerettem volna ha látják arcunkon.
Azt mondják, azért olyan zamatos a kubai szivar, mert szép kubai nők sodorják a dohányleveleket a combjukon. Nos, mi láttuk ezeket az asszonyokat, az ő feladatuk a dohánylevél megszabadítása a vastag erezettől. Egy ilyet aztán kapott is minden látogató, ezt használtuk a Lonely Planetben könyvjelzőként.
Itt mondom el, hogy egész Kubában szivart próbálnak rátukmálni a gyanútlan idegenre, ami azért veszélyes, mert természetesen legtöbbször nem eredeti, sőt a dohánylevél banánlevéllel van keverve, ami így mérgezővé teszi az egyébként "csak" szájrákot okozó rudacskát. "No gracias!" Ennyit kell mondani, esetenként egymás után ötször is és persze kellő nyomatékkal és megszabadulunk a kéretlen eladótól. Megtanultuk azt is, hogy a cigarettánál egészségesebb a szivar, hiszen tisztán növényi eredetű és persze sosem tüdőzik le. Köszönjük szépen, akkor se kérünk belőle. Valószínűleg furcsán néztek rám, amikor megkérdeztem lehet e egy doboz szivart venni de ha lehet szivar nélkül. A csomagolás ugyanis nagyon tetszik..
A "kötelező" programok után csak belevetettük magunkat a forgatagba, sétáltunk, ropogósra sült krumplisszirmot ettünk papírtölcsérből (bevallom én mást nemigen mertem enni utcán át vásárolva, lévén, hogy hűtött pultnak mégcsak nyomát se láttam). Nos, ezért a kis olajos krumpliért akár most is visszamennék, és ha valaha megérzem ezt az ízt, biztosan Havanna jut eszembe. Elsétáltunk a közeli piacra, ahol magunkfajta turistával nem is találkoztunk ellenben villámgyorsan narancsot hámozó fiúval, zöld és még zöldebb banánt áruló kofákkal és helyi emberekkel annál inkább. És annyira jól esett a narancsot csak úgy, malac módjára megenni, hogy hirtelen még azt is elfelejtettük, hogy ha pihenni szeretnénk még az esti programunk előtt, ideje visszamennünk a hotelbe. Az éjszakai program márpedig ígéretesnek tűnt, nem szerettünk volna (stílszerűen) kifacsart narancsként részt venni rajta. Innen folytatom.

0 megjegyzés: