A trinidadi családtól búcsút vettünk és felpattantunk a "bici taxira" , amiről korábban már írtam pár sort de azért elmondom, hogy most is vegyes érzelmekkel utaztunk a járgányon. Fiatal, szikár fiú gondosan felkötözte csomagjainkat és ezzel a nem kis súllyal plusz a mi szintén nem kevés kilóinkkal a macskaköves utakon a buszállomásig vitt bennünket. Időnként emelkedő nehezítette dolgát, néha társai segítettek megtolni de leszállni nem engedett volna bennünket. Pedig mi azon voltunk, hogy megkönnyítsük dolgát, mert egyszerűen szégyenletesnek tartottuk, hogy valaki miattunk (és persze főleg a konvertibilis pesoért) verejtékezik. Szerencsére az egyik szűk utcát egy nagyobb teherautó elállta és "kénytelenek" voltunk leszállni. Innen már úgyis csak pár méter választott el a buszállomástól, ami önmagában is turista látványosság a Che Guevara képekkel és a többi propaganda felirattal.
Buszunk, ezúttal egy Volvo, összesen hat órát száguldott velünk, miközben természetesen ismét részesültünk az utasfagyasztásból. Közben megállapítottuk, hogy alig látunk útbaigazító táblát, így aki bérelt autóval kel útra ajánlatos beszereznie egy nagyon részletes térképet. Mi a magunk részéről eredeti tervünktől, miszerint autóval tesszük meg a kis körutat elálltunk és egy cseppet se bántuk meg, mivel pompás dolog az ablakból kibámulni, néha elszundítani, ami ugye vezetés közben nem annyira lehetséges. A térképolvasásomból adódó nehézségeim miatt, pedig ki merem jelenteni, hogy házasságunkat is megmentette az a tény, hogy busszal, helyi sofőrre támaszkodva indultunk Varaderora.
Estére meg is érkeztünk. Ott, egy kínai (valóban) buszcsoda és annak hihetetlenül életvidám buszsofőrje ajánlotta szolgálatait, miszerint mindenkit kidob a szállásán pár pesoért. Élmény volt vele az utazás, bár először nem tudta hol is található a mi szállodánk. Később rájöttünk, hogy azért, mert oda főleg szervezetten, csoportosan érkeznek a legtöbbször kanadai vagy orosz turisták. Azért odatalált és mi azonnal megállapítottuk, hogy nem volt hiábavaló órákat tölteni a gép előtt, a hálószobában esténként a netet böngészni, véleményekről olvasni (itt: http://www.tripadvisor.com ) és kiválasztani azt a szállást, ami feltehetően nem fog csalódást okozni.
A hotel ( http://www.sandalshicacos.com/ ) azért tetszett meg, mert csak felnőttek, azon belül is csak párok látogathatják. No nem kell rosszra gondolni, mindössze arról van szó, hogy ebben a komplexumban nem pihenhet 18 éven aluli, mert akkor nem pihen a 18 éven felüli. És mi most erre vágytunk. Gyereksírás-mentes övezetre, ahol szerelmespárok korra való tekintet nélkül andalognak és esznek, isznak úgy egész álló nap, merthogy a szállás all inclusive mivolta révén a folyamatos etetés és itatás áldozata mindenki, aki a tahiti stílusú rezervátum vendége. A "becsekkolás" alatt magyar szó ütötte meg fülünket. Csak később derült ki, hogy kanadai magyar vagy magyar kanadai fiú, nyolcvanpáréves mamija születésnapi kívánságát teljesítette, amikor felültette őt a repülőre, hogy aztán élvezzék a kubai napsütést. A kedves, pezsgős fogadtatás után, az igazán tágas szobánkat folyamatos "Hűha" kiáltásokkal foglaltuk el , és legkevésbé háromgyerekes szülőnek, sokkal inkább nászutasoknak éreztük magunkat... Folyt köv.