RSS

2008. május 10.

Háztűznéző Trinidadban- Nagy utazás VIII. rész


" A vacsora tálalva" Házigazdánk anyósának szavai szakították félbe az önfeledt salsázást de nem bántam, mert nagyon megéheztünk. Babos rizs, garnélarák, sült banán, zöldségek és frissen facsart ananászlé volt a menü. Szégyen nem szégyen, az utolsó falatig felfaltunk mindent. Persze megint jól esett volna ágyba dőlni, de semmiképpen nem akartunk lemaradni a Casa de la Música szabadtéri programjáról, ami ugyan minden nap estétől hajnalig tart, mi viszont csak ezen az éjszakán voltunk Trinidadban. A macskaköves utcácskákon csámpázva hamar meghallottuk a zenét és ettől kezdve az álmosság is megszűnt. Kerestünk magunknak a lépcsőn két ülőhelyet, Zoltán szerzett két mojitót és néztük hogyan is táncol egy hétköznapi kubai, a hivatásos táncos meg az ügyesebbik fajta turista a természetesen élőben játszó zenekar ritmusára. Csak egy pillanatig tartottuk furcsának, hogy Hanna korú kislány éjfélkor még szüleivel táncikál, hiszen Kubában vagyunk, ahol már gyerekkorban magukba szívják a táncolás örömét, a vidámságot, egyszóval kubai életérzést.
A Lonely Planet azt írja, hogy Trinidadban az egyetlen veszély, ami ránk, turistákra leselkedik az az, hogy a túl sok mojitótól, a macskaköves járdán botorkálva kitörjük a bokánkat. Megúsztuk..
Másnap reggel fogtunk egy coco taxit és elrobogtunk vele a szomszéd kis halászfaluba, ami arról híres, hogy Dennis a hurrikán a föld színével tette egyenlőve 2005-ben. Ezen kívül semmi keresnivalónk nem volt ott, igazából a coco taxizást és a járgányunkat előzgető autók kipufogójából áradó szagot akartuk élvezni.
Egy fontos mozzanatot elfelejtettem leírni. Előző nap a keskeny utakon sétálva annyira belemerültem gondolataimba, hogy halálosan megijesztett az egyik ablakfülkében ücsörgő idős úr köszönése. A jelenet vicces volt, így beszédbe elegyedtünk vele míg a végén megígértette velünk, hogy másnap ellátogatunk hozzá és körbevezet nem akármilyilyen házában. Garantáltan nem akar ránk szivart tukmálni és szállást sem kínál, kizárólag egy jó beszélgetésre vágyik ha már így összehozott a sors bennünket és még közös nyelvünk is van. Az úr végtelenül szimpatikusnak tűnt és fel voltunk készülve rá, hogy másnap érdekes dolgokat fogunk látni és hallani. Így is lett....
Közben Vivientől kissé nyugtalanító hírek érkeztek. Eszterem megfázása, ahogy az várható volt vad köhögésbe csapott át. Úgy döntöttek elviszik bátyámmal a gyerekorvoshoz biztos ami biztos alapon, meg azért is, mert hétvége közeledik és tudja minden anyuka, hogy a gyerekek szeretik a betegségeket és ahhoz kapcsolódó szövődményeket ünnepnapra időzíteni. Rossz kedvem lett de tudtam, hogy maximálisan megbízhatok az otthoni segítségekben. Nagyon jó érzés, hogy a forró drót vagy más néven vészhelyzet listánkon a pedikűrös Ági nevétől kezdve barátainkig olyan sokan rajta szerepelhettek. Hogy tudtuk, ha baj lenne nem maradnánk segítség nélkül. Hálás vagyok érte...
Szóval José doktorhoz igyekeztünk vendégségbe. Előtte bementünk a kizárólag konvertibilis pesot elfogadó boltba, ahol olyan luxuscikkeket vettünk, mint a mustár, májkrém, csokoládé, nápolyi. Josénak szántuk és reméltük nem veszi sértésnek. Majd elmagyarázom neki, hogy a mi országunkban sosem megy vendég üres kézzel. Bekiabáltunk a nyitott ablakon de nem jött válasz. Épp egy cetlire írtam az üzenetemet, hogy "itt jártunk ahogy megbeszéltük, itt hagyunk egy kis ajándékot és ég áldja" amikor megérkezett kiskosarával, széles mosollyal és úgy, mintha egy ezer éve nem látott rokonnak örülne. Azonnal beinvitált bennünket. Kiderült, hogy köztiszteletnek örvendő orvos volt, akárcsak apja. Láttuk a még fényűző Kuba kopott de még mindig pompás berendezési tárgyait. Az ágyat, amit büszkén mutatott, hiszen abban született nagyapja és abban is halt meg. Az épített szabadtéri konyhát, ahol lelki szemeim előtt láttam a tüsténkedő személyzetet. Az aranybordás vastag könyveket, lexikonokat, amiről büszkén mondta, hogy mind a fejében van. A robosztus méretű szekrényeket, a fekete-fehér családi fotókat a falon. Minden de minden tárgy mesélt. És ő is rendületlenül. Zoltán örült, mert végre politizálhatott is és kérdéseire őszinte választ kaphatott. Hogy Castro lábbal tiporta földbe az országot, hogy nem tudja lesz -e kiút és ha igen mikor. Hogy mindenki a változást várja.
Mi pedig féltettük a szépséges tárgyakat, mert a változás szelét valahogy mi érezzük (éppen lemondott Castro és testvérére Raulra bízta az ország vezetését és máris enyhítések léptek életbe) és sejtjük, hogy alig várják egyesek, hogy szétrabolják, fillérekért felvásárolják maguknak az előbb említett tárgyakat és házakat is.
Búcsúzóul készítettünk egy fotót a belső kert lépcsőjén, hajamban José által leszakított tölcsérvirággal. Azon a lépcsőn mosolyogtunk, amelyiken a családi képek készültek hajdanán. Még nagyon sokáig beszéltünk Zoltánnal az öregúrról, arról amit mesélt. Máig előttem van a pajkosság, vidámság a szemében, ami még akkor sem alszik ki amikor csalódottságáról, kiábrándultságáról beszélt... Jut eszembe, a fényképet még nem küldtem el neki pedig megígértem...
Búcsúzóul egy taxit fogtunk és a tengerpartra vitettük magunkat, mert nem bírtuk ki, hogy ne lássuk a legendás fehér homokot és hogy ne mártsuk bele legalább lábunkat a hűs vízbe. Igazából bemelegítése volt ez az ezt követő napoknak, kora este indultunk buszunkkal utolsó állomásunkra, a luxusról és mesés tengerpartról elhíresült Varaderora, aminek nem sok köze van az igazi Kubához, mégis hozzá tartozik. Utólag azért megállapítottuk, hogy szerencsés volt így kombinálni az utazásunkat és Varaderoval mintegy levezetni vagy ha úgy tetszik leülepedni hagyni a sok vegyes élményt, érzést. De erről majd a következő bejegyzésben írok.

0 megjegyzés: