Narancssárga karszalagot kaptunk mindhárman, ami azt jelenti azon a napon korlátlanul használhatjuk a körhintákat, hullámvasutakat és egyéb játékokat. A kisvonattal kezdtük, mert a területet ezen elég hatékonyan be lehet járni és látni, egy kis ízelítőt kapni abból, amit a Tivoli kínál. A Mikulás szánjára elkísértem Hannát, mert azt ugyan kiválóan elmondta lányom, hogy My name is Hanna, azért a további kérdésekre már én fordítottam válaszát, hogy csak egyet említsek, nagyon örülne egy szárnynak, esetleg megkaphatná -e karácsonyra. És valahogy fel sem merült Hannában a kérdés, hogy esetleg ez is egy beöltözött, hamis Mikulás volt, mert valóban annyira autentikusnak tűnt, amilyet csak Dániában képes megalkotni -hát lehet, hogy ünneprontó leszek de- a Coca-Cola..
Innentől kezdve körhintáról le és fel szálltunk. Egyik csak meseszép volt, a másik veszedelmes, a harmadik egyedülálló. Például a 80 méteren pörgő világ legmagasabb körhintája, amire egyedül Zoltán merészkedett fel, igaz utána félig hibernált állapotban tért vissza, de elbeszélése szerint akkor is megérte, ráadásul a fagyás sem gond a Tivoliban, mert úton útfélen, vas asztalkákon felhalmozott faszén parázslik, ahol kollektíven megmelegíthetjük kezeinket , hátunkat , és amit igen gyakran igénybe is vettünk, igaz nem mindig csak azért, mert fáztunk, hanem mert jó móka. További melegítőként szolgált az utánozhatatlanul finom, mazsolával és mandulával gazdagított forraltbor, a Glogg. Hanna nagyon bátor volt. Kicsit olyan, mint egy gőzmozdony. Be kellett melegednie, szépen fokozatosan kipróbálni a vadabbnál is vadabb hullámvasutakat.
Aztán amikor besötétedett, új arcát mutatta meg a Tivoli, a szézezernyi izzóval feldíszített fák, épületek, hinták teljesen elvarázsoltak bennünket.
Nagyon későn értünk a hotelbe, Hannát az utolsó métereken már Zoltán a nyakában vitte, ágyban fekve vetkőztettem le és adtam rá pizsmáját. Arcocskája ki volt pirulva a friss északi levegőtől és álmában mosolygott..
Másnap persze majdnem lekéstük a reggelit, jól esett lustálkodni a fárasztó nap után. A napi egy városnáző buszt azonban már tényleg nem értük el, de később együtt állapítottuk meg, hogy nem baj, mert a csatornán hajókázva sokkal nagyobb élvezet megismerni a várost és lefényképezni a város szimbólumát, a kis hableányt.
Nyakunkba vettük a várost, Zoltán egyik helyi tv csatornának elmesélt egy viccet amiért kávét kapott, Hanna forró hallevest szürcsölt a belváros közepén én pedig maradtam a jól bevált forraltbornál. Aztán megláttuk a kocsolyapáláyz és szinte egyszerre mondtuk, hogy gyerünk, kölcsönözzünk ki 3 pár korit és csapjunk egy (csonka) családi korcsolyázást. Kicsit aggódtam hogy fog menni tizenpár éves kihagyás után de Hanna bátorított bennünket meg persze inspirált is..nehogy már lemeradjunk 5 éves lányunk mögött, így hamar felvettük a ritmust és először hárman kézenfogva, aztán kettesével, aztán egyesével róttuk a köröket. Hanna szinte rossz néven vette ha meg szerettük volna fogni kezét, nagyon magabiztosan korizott, annak ellenére, hogy azért van még mit csiszolni kori tudásán a péntekenkénti ovis kori tanfolyamon. Kellemesen elfáradva haladtunk végig az egyik karácsonyi vásár soron és megajándékoztuk Hannát egy olyan rózsaszín fülvédővel, amilyenhez hasonlót nagyon sok biciklisen is láttunk és amelyik annyira tetszett Hannának.
A leghíresebb sétálóutcán a Stroget-en már sietősen szedtük lábainkat, szerettünk volna időben kiérni a repülőtérre, hogy aztán hazarepüljünk Eszterhez és Noémihez, akik az igazak álmát aludták már itthon. Hanna is és mi is nagyon vártuk, hogy megpuszilgathassuk őket.
A vajas keksz, Lego, Andersen és társai mellett még az is eszünkbe jut Dániáról, hogy jó volt egy kis időre Hannával együtt nekünk is gyereknek lenni újra.