RSS

2010. április 23.

Alvószínház


-Aludtál? -kérdeztem Szilvi barátnőmet.
-Félig-meddig.-felelte
-Én is alfában voltam azt hiszem.
-Szerinted mi volt ez az egész?-kérdeztem
-Fogalmam nincs. Meditáció vagy valami ilyesmi.
-Hát nem színdarab az biztos. Viszont remekül kipihentem magam.

Szokatlan élmény volt annyi biztos. Szilvi találta ki, hogy menjünk el a Zappa Café
(régi Tilos az Á ) szórakozóhelyen működő Alvószínházba, a TÁP azaz Tilos az Á Performance társulat nem hagyományos színházi előadására. Jól hangzik. Színház, ahol nemhogy illetlenség, de kötelező az alvás. Az alternatív szó olyan elcsépelt, hogy az nem jó jellemző rá...
Sosem hallottam róluk korábban, pedig nagy nevek is felbukkannak a társulatban.
Szilvinek azonnal igent mondtam programjavaslatára. Amúgy is iszonyú kimerültnek éreztem magam, Zoltán elvállalta Noémi ápolását és a másik két lány gardírozását. Szilvi se az a kipihent anyuka mostanság mivel Lackó, a kisfia rendszeresen felébreszti éjjelente és nem mond le az anyatejről, ami meg is látszik rajta. Kicsattanó, helyes, okos kiskölyök, akit verseny szeretgetnek lányaim.
Tíz után kezdődött az előadás. Gondoltuk, kicsit korábban indulunk, hogy megigyunk egy koktélt valahol ám első és második kísérletünk is kudarcba fulladt. A Stex nevű agyonreklámozott helyen nem sikerült 15 perc alatt felszolgálóval találkoznunk, így otthagytuk a füstös és szerintem igénytelen helyet. A Zappában már kedves volt a pincér., ám mixer képesítés híján nem tudta elkészíteni az áhított italokat. Azért valami kontyalávalót sikerült rendelnünk, amely szerintem jó kis lazító volt, ráadásul hozzátett a ránk váró előadás élvezeti értékéhez. Lementünk a pincébe, ahol pizsamás fiúk és lányok teával kínáltak és nyomatékosan megkértek, hogy kényelmesen, fekve helyezkedjünk el az odakészített babzsákok , párnák, matracok valamelyikén, takarózzunk be a plédekkel. Levettük cipőinket és meglepődve vettük tudomásul, hogy igen sokan voltak kíváncsiak a szeánszra aznap este. Aztán egy törökülésben ülő férfi belekezdett egy az ausztáliai ab-originalok szokásairól szóló követhetetlenül szövevényes történetbe. Az elején nem is tudtam figyelni, mert egyszerre nevettetett és döntött kábulatba a tény, hogy a pizsamás színészek ott lépkednek a fekvő emberek, azaz közöttünk, felváltva letelepednek mellénk és kis fáziskéséssel, de fülünkbe duruzsolják a mesélő szövegét. Az egész olyan megnyugtató volt. Az elején persze zavarba ejtő. Hogy nem estek ki a szerepükből és szemkontaktust tartva beszéltek hozzánk. Volt, hogy inkább lecsuktam a szememet és úgy hallgattam az antropológiai történetet. Volt, hogy vártam, hogy valamelyik színész újra odajöjjön, mert az ő hangja különösen kellemes volt füleimnek. Néha csukott szemmel is felismertem ki ült mellém. Időnként Szilvire néztem, aztán oldalra a többiekre és figyeltem, ki hogy reagál a furcsa előadásra. Bámultam a mennyezetre erősített tüll és csipke függönyökre vetített absztrakt minták táncát. Mindezek együtt, a duruzsolás a fülünkbe, a zene, a fények, a füstölő szag, a színek segítettek és végül megadtam magam és ellazultam. A hosszú és bonyolult történet után ab-oroginal vagy legalábbis ahhoz hasonló zene kezdett szólni. Ahhoz képest, hogy elvárták tőlünk, hogy aludjunk elég hangosan. Mégis értették a dolgukat, hiszen nemsokára már alig hallottam valamit a körülöttem folyó dolgokból, zajokból, alvás közeli állapotba kerültem, azt hiszem alfába. Az elején még kinyitottam a szemem és meghökkenve tapasztaltam, hogy a pizsamás színészek ezúttal ijesztő maszkokban lépkednek közöttünk, aminek célját vagy üzenetét nem sikerült megfejtenem. Talán egy sikolyra vártak, arra, hogy valaki éppen akkor nyitja ki szemét, amikor fölé hajol a szörnyeteg, de ez elmaradt. Még csak horkolást se hallottam. Eszembe jutott, hogy ilyen lehet a rituális tömeges öngyilkosság is, aztán elhessegettem a gondolatokat, amiket a szörnyek okozhattak és tényleg pihentem a babzsákfotelen.
Az itthon, a gyerekekkel olyan sokat énekelt "Pál Kata Péter jó reggelt" dallama jelezte, hogy ideje távoznunk. Először csak alig hallhatóan énekelték a színészek, aztán egyre hangosabban, majd azt se bánták ha a "nézők" is bekapcsolódtak. Feltápászkodtunk Szilvivel és kibotorkáltunk a pincéből. Jobban illett volna az este befejezéséhez ha biciklire pattanva tekerünk haza, ám mi a csodásan felújított Mikszáth Kálmán téren vártuk inkább a taxit, ami hazavitt bennünket saját párnáink, takaróink közé egy igazi alvásra. Reggel aztán megbeszéltük, hogy mindkettőnk szemére nehezen jött álom aznap éjjel..


„Annyi unalmas előadást láttam, ahol nem lehetett aludni, mi pedig pont arra mentünk, hogy az emberek elaludjanak.” Így fogalmazott Vajdai Vilmos a rendező.
Nekem meg amúgy sincs kedvem mostanában ezekre az unalmas darabokra menni a megszokott, nagy színházakba. Lehet, hogy kezdek alternatív lenni?

(kép innen: http://engine.szinhaz.hu/index.php?id=1516&cid=29792)

1 megjegyzés:

Outdoor élményblog írta...

Már keresem a következő darabot:-)
puszi, Szilvi