RSS

2010. május 29.

Milánó 1. rész






Milánó nem csúnya és egyáltalán nem unalmas. A Lonely Planet tökéletesen megfogalmazta helyettem is, azazhogy Milánó olyan, mint a modelljei. Szépek, kecsesek, divatosak csak éppen lelketlenek. Valóban, valami hiányzik belőle, amitől aztán visszavágyunk hozzájuk, úgy, mint mondjuk Párizsba. Ugyanakkor egyszer (vagy többször) azért látni kell. Azért nem minden város mondhatja el magáról, hogy a lélegzetelállítóan szép gótikus Dómja tetején legálisan sétálhatunk.

A repülőtéren szokás szerint gyorsabban kezdett verni a szívem, amit csak az ért meg, aki huzamosabb ideig az utasforgalomban dolgozott. Szoktuk mondani, hogy akit a kerozin szaga egyszer megcsapott, az nem tud szabadulni a repülőtér, a repülők és a repülés semmihez sem fogható bizsergető érzésétől. Külön jól esett lelkemnek, hogy tízen éve nem látott ex-kolléganők keresztnevemen szólítottak és kölcsönösen megállapítottuk egymásról, hogy az idő nem hagyott nyomot egyikünkön sem...
Hanna, Eszti és Noncsi vidáman integettek a check-in pult mögötti szalagon eltűnő bőröndünknek, majd rutinosan vetették magukat alá a biztonsági ellenőrzésnek. A beszállókártyákon kívül egy egy repülős rajzot nyomtak az ajtóban álló stewardessek kezébe, amit külön erre az alkalomra készítettek még otthon és annak ellenére, hogy nagy örömöt okoztak vele, kicsit sajnálom, hogy nem az én falamat díszítik. A fedélzeten újra ismerős légi utaskísérő kényeztetett bennünket az egészen gyerekbarát, azaz egy órányi repülőút alatt, ami csak éppen annyira volt elég, hogy áttanulmányozzuk a repülőtérről szóló kis könyveiket és egy két mesét elolvassak.




A reptérről busszal jutottunk be a városba. Megállapítottuk a lányokkal, hogy milyen különös, hogy a városba bevezető buszos út majdnem annyi ideig tartott, mint a Budapest Milánó repülőút. Ezt az időszakot alvásra használták fel a kicsik, és jól is tették, hiszen várost felfedezni jöttünk... A Pályaudvaron tett le a busz, ahonnan taxiba vágtuk magunkat és egész hamar eljutottunk a mérvadó Trip Advisorban kizárólag pozitív visszajelzésekkel bíró Euro Hotelbe. A kis hotel óriási előnye az, hogy egy piszkosul drága városban baráti áron lehet megszállni benne, a metró és villamos megálló valóban csak egy ugrásra van tőle és hihetetlenül kedves a személyzet, akik között mily meglepő, egy magyar gyakornok hölgy is akadt.



Néhány ruhadarabot levettünk magunkról, mivel igen erősen tűzött a nap, majd útnak indultunk, hogy először az eldugott kis utcában a rózsaszín flamingóknak integessünk. Ezekről a madarakról azt kell tudni, hogy egy magánház kertjében élnek, szárnyaik épek, mégsem repülnek el, szemmel láthatóan remekül érzik magukat Milánó szívében.





Innen metróra szálltunk és a Duomonál jöttünk fel az aluljáróból, ahol a galambokon kívül csak a törött üvegcserép volt több. Talán megbocsátható ez a kis rendetlenség egy olyan városban, ahol a helyi focicsapat, az INTER előző nap megnyerte valamelyik bajnokságot. Az ünneplés nyomai és a kókadt szurkolók látványa még minket, -akiket hidegen hagy a foci- is meghatott.
A Dómban, amely egyébként Olaszország második legnagyobbja ( a Római után), Pünkösd vasárnap lévén istentisztelet és rengeteg istentisztelő volt, akik közül egy igen elegáns hölgy hangos Mamma Míá-k és tenyér összecsapások kíséretében hívta férjét, hogy ő is láthassa lányainkat, akik szépen sorban, mint a verebek, ültek a padon, hogy jobban szemügyre vegyék a lélegzetelállítóan szép üvegablakokat és kőfaragásokat.
Hasonló, gyerekcsodálós élményben a metrón is volt részünk egyébként, ám ezt a hölgyet különösen megbabonázhatta a lányok arca, mert sokáig nem tudott elszakadni tőlük és még egy kis országimázs is belefért a beszélgetésbe, azaz hogy jöjjenek csak Budapestre, mert ott vannak még ilyen szép gyerekek és különben is csodaszép város, hogy lehet, hogy még nem jártak arra...
Az olaszok ha jól tudom egyébként is gyerekszeretők, mégis szokatlan volt úton útfélen a felénk áradó mosolytengerben, elismerő pillantásokban, barátságos dicsérő szavakban fürdőznünk egész ottlétünk alatt.
A Dóm tetejére gyalogosan is fel lehet menni, ám gyerekekkel ezt nem vállaltuk, sőt bevallom én gyerek nélkül is inkább a drágább, ám kényelmesebb liftes feljutásra szavaztam volna. Így is maradt épp elég lépcső, amit a lányok hősiesen végigjártak. Káprázott a szemünk a megszámlálhatatlanul sok kis kőcsipkétől, szobroktól, tornyoktól és a vakító napsütéstől.
Hannának és a kicsiknek elmeséltük, hogy ötszáz évig épült a dóm és próbáltuk elmagyarázni mennyire sok idő ez a szám és mekkora csoda ez egy olyan korban, amikor még áram se volt. Vajon felfogja e egy hat és fél éves és két majdnem négy éves, hogy milyen különleges helyen állnak. Vajon mire fognak emlékezni évek múltán abból, amit látnak és hallanak? Ezeken töprengtem, amikor egy "Szomjas vagyok!"felkiáltás visszarázott a valóságba és így kis idő múlva a kijárat feliratot kereste anyai szemem.



Szerencsénkre a liftes bejárat mellett gy ivókútra leltünk, ahol büntetlenül fröcskölhették egymást a nyári melegben és ihattak amennyi csak beléjük fért, majd megkapták a beígért fagylaltot is, amelyet az út során további sok sok gombóc követett.

Innen folytatom. A tornacipős menyasszonnyal, a bikával, a kanálissal meg az autókerék nagyságú pizzával és újabb adag fagyival. Aztán a vonatozással és a Gardaland vidámparkkal.


5 megjegyzés:

Krisztina írta...

Kiváncsian várom a folytatást is:)Nekem már volt szerencsém Milánóhoz és a dóm csodás kőcsipkéihez, de most jó volt újra kicsit "nosztalgiázni".
Továbbra is meg kell, hogy állapítsam, nagyon jól "forgatod a tollat":) Jól írsz, élvezet olvasni...útinaplókban verhetetlen vagy....nem akarsz ilyesmivel IS foglalkozni?:)Kapkodnának utánad az utazni vágyó turisták, mármint elkapkodnák az utikönyveket, amiket te kommentálnál....:D Kriszta

Ági angyalai írta...

Kriszta, ugye milyen káprázatos a Dóm?

Bár túlzol, jól esik amit írsz, mert tudnod kell, hogy sebtében és lopva, szóval nagyon kapkodva jegyzem le mostanában a bejegyzéseket, mert annyi más dolgom van.

Egyébként pedig olyan érzésem van, mintha tudnál valamit..

Türelem, folytatom.

Natimi írta...

Az utolsó kép Hannáról és a galambokról nagyon tetszik!:)

Nem csoda,hogy odavoltak a lányokért!Hiszen csodaszépek!:)

Puszillak,
Timi

Mónika írta...

A flamingók és a sok fagyizás lehetősége szerintem az enyémeknek is bejött volna...

Az ikrek varázsa, hmm ismerős...

Gondolj bele pár nap múlva milyen sikere lesz majd az 5 lánynak!
:)

Mara írta...

Lassan kezdem "belakni a blogodat"...mindég azt hiszem ismerem és mégis új eseményeket találok....hazajáró lélek lett belőlem.
Bagoly Mari