RSS

2010. november 2.

Emlékezés kicsit másképp

Halottak napja. Még a nevét sem szeretem. Akkor inkább már Mindenszentek, bármit is jelentsen. Eredetileg nem is akartam külön posztot szentelni a napnak. Minek? Mindenkinek van legalább egy szerette, akinek az elvesztése érzékenyen érintette, aki meg olyan szerencsés, hogy még nem ismeri a szülő, rokon elvesztéséhez kapcsolódó érzéseket, azt el kell, hogy keserítsem, (de hisz maguktól is tudják biztosan) hogy majd megismeri egyszer. Az élet már csak ilyen.

Én másképp emlékezem. Van kire, van kikre. Még a nagy tülekedés előtt azért kimentem anyuval a temetőbe és szentségtörés vagy sem, azon kaptuk magunkat, hogy hát nem túl visszafogottan, egymásba karolva nevetgélünk valamin. Annyira örültem, hogy nem fej-lehorgasztva, némán lépkedtünk a szép őszben. Hogy már túl vagyunk apu halálának első és második sokkján, hogy persze hogy rossz, hogy nincs köztünk többet, de milyen jó, hogy megélte még az unokái születését, az esküvőinket, azt, hogy révbe ért mindkét gyereke. Inkább fel szoktuk idézni a régi időket, abból is a viccesebbeket ha lehet.

Tegnap még csak gyertyát sem gyújtottam, megteszem máskor év közben, kevésbé kötelező jelleggel. Mégis valami egészen szokatlan módon emlékeztem meg a mi halottainkról, apukámról, nagymamámról, Zoltán szüleiről és a dédiről. Az az érdekes, hogy fel sem tűnt, csak este döbbentem rá, amikor a pihe puha takaró alá bebújtam, hogy ez nem lehetett véletlen.

Egy rántottával kezdődött. Reggel Zoltán vállalta magár a reggeli készítést és egy sonkás, hagymás mindent bele rántotta összedobása mellett döntött. Én is ott sertepertéltem körülötte és egy pillanatra megálltam, hogy elmeséljem neki azt, hogy apukám milyen sokszor készített ilyen gazdag tojásos reggeliket. Mindig megkérdezte tőlünk, utánozhatatlan hanghordozással hogy van e kedvünk egy jó villásreggelihez és nekünk persze majdnem mindig volt.

Reggeli után Zoltán a három lányunkat további kettővel, Zsófival és Lucával,kiegészítve felkerekedtek hogy valami Csingilinges mesefilmet nézzenek meg a közeli moziban. A film nem lehetett rossz, mert Zoltán, saját bevallása szerint mindössze 20 percet bóbiskolt a vetítés alatt, ami ismerve őt, nem rossz arány. Szóval, hogy kihasználjam a rám zúduló nyugalmas időszakot, lázas takarításba, pakolászásba, ruharakodásba kezdtem de éhenkórász gyerekeimre gondolva valami gyors ebédet is összedobtam előtte. Semmi különöset, a leggyorsabban elkészülőt, egy paprikás krumplit főztem. Az ételt, amiről mindig az én szorgalmas, imádott nagymamám jut eszembe. Az ételt, amit tőle tanultam meg gyerekként, és amibe mindig hintek egy kis majoránnát, úgy ahogy ő tette akkor, nagyon régen. Az első étel, amelyet önállóan el tudtam készíteni és amelyről sosem felejtem el, hogy Andi barátnőm francia férje csak annyit mondott, hogy finom finom, de ha lehet ennél bonyolultabb ételeket szeretne az asztalon látni a jövőben :-))

Estefelé aztán, amíg a kicsik a nappaliban legóztak Zoltánnal, megint a konyhában tébláboltam. Megakadt a szemem egy nagy tál almán. Nekiálltam, és szépen komótosan megpucoltam őket. Feltettem egy kis vízben főni, tettem hozzá szegfűszeget, fahéjat, citromkarikát és cukrot is. Almakompót lett belőle. A dédi mindig egy literrel készített nekünk, még elvitelre is, mert tudta, hogy nagyon-nagyon szeretjük. Úgy emlékszem amióta meghalt nem ettünk. November elsején mégis.

Az egész sorozat a muffinokkal kezdődött. Hanna a szomszédos lakóparkba volt hivatalos Halloween partyra és én sütőtökös-csokis muffinokkal állítottam be a buliba. Muffin sütésben Zoltán anyukája, Évike verhetetlen volt. Férje, Ferike, édes szájú lévén elvárta hogy mindig legyen otthon valami süti a kávé mellé és ők olyan híresen jó házasságban éltek, hogy természetesen mindig volt is. Évike pedig nagyon autentikus receptek szerint sütötte a muffinokat. Magyarországon az elsők között,amikor még azt sem tudták itthon hogy néz ki a sütő és papírformát is külföldről lehetett beszerezni. Nos, én azon a napon a tőle örökölt muffin sütő formában sütöttem az aranysárga kis süteményeket és az ő muffin papír gyűjteményéből használtam el aznap 24-et.

Muffin, villásreggeli, paprikás krumpli és almakompót! Örök kedvenceim lesztek eztán. De jó, hogy a temető helyett a konyhában, ezen a szokatlan módon emlékezhettem szeretteimre. Hiszen mindegyikük különleges, vidám ember volt, nem is illett volna egyikükhöz sem egy szomorkodós mécsesgyújtós este. El tudom képzelni, hogy összefogtak ott a mennyben, hogy meglepjenek. Hát üzenem nekik, hogy sikerült! Köszi szépen!

4 megjegyzés:

sedith írta...

Nem is tudom, mit írjak. Talán két szmájli beszél a legjobban: :( és :)

Natimi írta...

Az idén nekem is más volt a november elseje.
Annak ellenére,hogy szívfájdalom,hogy már nincs veletek a három nagyszülő és a dédik,mégis olyan kellemesre sikerült a bejegyzés.És nincs is ennél jobb!

Biztosan minden nagyon finom volt:)

Puszi,
Timi

Krisztina írta...

Ez aranyos bejegyzés volt:)Kriszta

Ági meg az angyalai írta...

Köszi lányok!
:-) és :-(..ahogy Edith írta!