RSS

2010. április 27.

Zötyögés a kettesen ötösben




A kettes villamoson való végállomástól végállomásig tartó utazása, kötelező programként szerepel a legtöbb útikönyvben. A járat elhalad a legszebb látványosságok, a Duna és a Parlament mellet , így a nem turista sem tudja megunni. Főleg ha a tavaszköszöntő nosztalgia járatra pattan fel, valamelyik hétvégén, mint mi. A régi kalauzruhába bújtatott alkalmazottól lehet rá jegyet váltani. Belül csupa színes virág dekoráció borítja a kiöregedett járművet. Mondjuk óvatosan kell bánnom az öreg szóval, mert Zoltánnal mindketten tisztán emlékszünk arra, hogy mi bizony utaztunk még ilyen hangos, kattogós villamoson, ami mostanra a nosztalgia jelzővel lett ellátva.


A lányok nagyon élvezték, ahogyan minden tömegközlekedési eszközön való utazást. Az oda vissza út elég volt ahhoz, hogy Hanna és kis segítséggel a kicsik is kívülről fújják, melyik a Gellért hegy, milyen szobor áll a tetején, melyik az Erzsébet híd és az miért függőhíd, melyik a város legöregebb hídja és van e nyelve az oroszlánjainak, hol ül a Kiskirálylány, ami nem ugyanaz, mint a mesekönyvben és a rajzfilmben, hol van Parlament , mi folyik mellette és főleg benne..

Bevallom, nem volt sok kedvem a programhoz. Iszonyatosan álmosnak éreztem magam, biztos voltam benne, hogy vérnyomásom nyolcvan körül van.. Az UV típusú (valaki nem tudja véletlenül mi az az UV?) villamos azonban garantáltan kiverte az összes álmot a szememből és három kávénál is jobban felrázott. Kár, hogy kivonták őket a forgalomból..



2010. április 26.

Gyermekjátékok






Úgy tűnik most értem abba a korba, amikor zavar ha aránytalanul sok pénzbe kerülnek azok a játékok és könyvek, amik nélkül gyerekeim úgy érzik nem tudnak élni. Persze a legtöbbször megadjuk magunkat és megkapják az áhított tárgyat, ám továbbra sem egy szóra, hanem mondjuk a harmadikra..
Feldühít, ha azt látom, hogy Hanna nem találja fel magát a kertben, az udvaron vagy legrosszabb esetben a házban. Ilyenkor akármennyire szeretném magamban tartani, kitör belőlem, hogy bezzeg (ha nem is az én időmben) de nagyszülei, dédszülei idejében egy karika, egy bot és egy kukoricacsutka baba testesítette meg a játékeszköz fogalmát és ezekkel fél napokat boldogan el is játszottak. Legtöbbször kikerekedik a szeme, én pedig leguggolok hozzá és elkezdem mesélni, hogy legjobb kislánykori barátnőmmel Bíró Szilvivel miket játszottunk hajdanán. Persze klasszikusokat, mint például ugróiskolát. Gumiztunk (már neki is van) , hatost, amit anyutól tanultam, keljfeljancsi hány órára kérdésre válaszoltunk, egyelőre kétkettőre szövegre dobáltuk a labdát a ház falára, amíg ki nem szólt egy lakó, hogy ez neki nem jó. Ugrókötéllel kiskígyóztunk , nagykígyóztunk, óriáskígyóztunk és persze voltunk rózsák, szegfűk, ibolyák, és így ugráltunk. Tudom tudom. Ezek mind társasjátékok. Ezeket egyedül nem lehet űzni. Eszti és Noémi pedig még kicsi a legtöbbhöz. Még egy év és tökéletes partnerek lesznek ebben is-ígértem.
Bikalon, a középkori élményparkban is szembesültünk a régi játék egyszerűségében rejlő varázslattal. Le is fényképeztem párat és eltökélt szándékom, hogy elkészítem itthonra.
Hanna pedig sűrűn megkérdezi, hogy anya, mit játszottál kislány korodban? Én pedig úgy érzem felsoroltam az összeset. Pedig biztos van még pár krétás játék vagy olyan, amihez még az se kell. Azon kaptam magam, hogy böngészem a web oldalakat. Beütöttem a side walk games kulcsszót és ötleteket gyűjtök. És a blogom történetében talán először felteszem a kérdést: Ti mit játszottatok a kertben? Ti mit játszottatok gyerekkorotokban egyedül vagy éppen a barátokkal? Emlékeztek a régi gyerekjátékokra?

Itt van ez a kép, amiről az átlag művelt tudja, hogy a középkorban készült, az átlagnál műveltebb pedig azt is hogy Pietr Bruegel festette , aki több, mint nyolcvan különböző, a korra jellemző játékot ábrázolt képén. Én magam némi kutatómunka után, egész tájékozottnak éreztem magam, legalábbis a képen látható játékokat illetően. Hannának kinyomtattam a képet és együtt nézegettük milyen játékokat ismer fel magától és melyik az, ami némi magyarázatra szorul. Gyerekjátékok. Ez a kép címe. És ugyanez volt a címe a darabnak, amit Hannával vasárnap délután néztük meg. Izgalmasnak tűnt, amit a váratlan felismerés, hogy Hanna unkatestvére, Nóri és az én sógornőm Orsi is pont oda készült-még különlegesebbé tett Hanna számára. A Mexikói útig autóval mentünk, mert rádióhallgató, tv néző emberek vagyunk és így nem történhet meg, hogy holmi biciklis Critical Mass felvonulás (amiben egyébként jövőre szeretnénk családostul részt venni) megakadályozza a zavartalan színházba jutásunkat. A kisföldalattin egyébként is mindig nagy öröm a lányoknak az utazás, sőt bevallom még nekem is.
Meg sem lepődtem, hogy a piciny színház telt házas volt. És persze megint nagyon színvonalas, kedves, helyes előadásban volt részünk, remek zenei betétekkel, Bozsik Yvettre jellemző ötletekkel. Az ötven perces első felvonás után aztán az előtérben és a ruhatárban kialakított asztalok valamelyikén, vesszőparipát, nyírfakoszorút készíthettek a gyerekek, kipróbálhattak néhány középkori - és az előadásban látott játék valamelyikét és végül még reneszánsz zenére is táncolhattak a színpadon. Ez utóbbiban Orsival mi is aktívan kivettük a részünket.
Egy csomó játékötlettel gazdagabban tértünk haza. És külön jó, hogy egyik sem szerezhető be boltban. Ja és végre van igazi vesszőparipám. Hanna nekem adta. Azt mondta hozzám jobban illik. És igaza is van.







Játszótér a "nyóckerben"





Első hallásra talán kicsit furcsának tűnhet, hogy miért akar valaki a jó kis kertvárosi zöldből a nyolcadik kerületbe menni gyerekeivel egy szép napos szombat délelőtt egy játszótér kedvéért. Józsefváros nem kifejezetten az a gyerekbarát területe Budapestnek, ahová felkerekedik egy család, bár kétségtelen, hogy a sok éve elkezdődött tömbrehabilitációnak meglett az eredménye és trendi épületek váltották fel az omladozó házak helyét, helyes kis sétálóutcák és terek születtek. Meg egy különleges játszótér is, melynek neve, Grund. Ismerős? Úgy biz ám. A játszótér a Pál utcai fiúk regény születésének 100. évfordulójára készült el, ez ihlette meg a alkotót, ott a Füvészkerttől pár lépésnyire. A Tömő utca és Nagyszombat utca sarkán lévő nem túl nagy, de annál különlegesebb játszótérre egyszer már majdnem eljutottunk, ám hat óra után öt perccel érkeztünk így zárt kapukat meg egy nagyon kedves de kérlelhetetlen biztonsági őrt találtunk csak ott. Most korán reggel indultunk és szerencsére nem volt túl nagy tülekedés még a klassz játékokért. Hanna megszámlálhatatlanul sokszor és egymás után játszott Tarzanosat a csörlőn, aztán a kicsik is kedvet kaptak és bebizonyították, hogy ők is képesek erre.


Van két mérleghinta, egy kötélhinta, amit mi csak ikerhintának neveztünk el, mert két személyes és ettől azonnal Esztinek, Noéminek valónak hittem. A játszótér különlegességét a regényben szereplő farakások stilizált változata, a három méter magas fatorony adja. Erre aztán felmászhat a gyerek, kötélhídon egyensúlyozhat, bújócskázhat és hozhatja a frászt az alul sikoltozó anyjára de csak addig míg meggyőződik róla, hogy szuper biztonságos. Egyébként is puha gumiszőnyeg borítja az egész területet, csak a csörlő alatt van az a cipőbe bújós kavics, amit aztán a következő menet előtt mindig ki kell rázni és közben a többieknek azt kiabálni, hogy "Várjatok meg".
A homokozó nagyon okosan, az esővédő terasz alatt lett kialakítva, így nem kell a napszúrás miatt aggódni. Ez a rész volt az én kedvencem. A régi, szanált házak tégláiból kirakott falakon ugyanis Molnár Ferenc regényének lapjai szépen sorban bekeretezve arra vár,hogy az anyukák, apukák vagy már olvasni tudó gyerekek felidézzék Boka és a többiek történetét. A Reich Károly által illusztrált verzióból találhatunk részleteket, abból, amelyből valamikor nekem is olvasónaplót kellett írnom kisiskolásként. A hetedik oldalnál abba kellett hagynom , mert csocsózni hívott férjem, hiszen ezen a játszótéren még az esetleg unatkozó szülőkre is gondoltak így csocsó is van a homokozó mellett, arról nem beszélve, hogy akár még egy kávét is ihatunk a Grund Hostel jóvoltából, ha épp ahhoz van kedvünk.


Tökéletes játszó hely. Azonkívül, hogy lányaink kimondhatatlanul élvezték a Grund összes játékát és ahogy kell, nagyon piszkosan, izzadtan, kifáradva ültek be az autóba, még egy dolgot köszönhetek a játszótérnek. Rájöttem, hogy nem emlékszem a Pál utcai fiúk történetére maradéktalanul. Itthon előkerestem a könyvespolcon a regényt és felütöttem. Rögtön a nyolcadik oldalnál kezdtem...



2010. április 24.

Könyvár miatt könyvtár




Ezerszer elhaladtam autóval előtte, ha piros volt a lámpa a nyitvatartási időt is megnézhettem és kívülről megtanulhattam volna, valami miatt mégis csak most sikerült eljutni oda, hogy Hannával beiratkozzam a hozzánk legközelebb eső könyvtárba. Amikor Hannától megkérdeztem mit szólna hozzá, ha lenne saját olvasójegye és időnként könyvtárból kölcsönöznénk ki könyveket, azt felelte, hogy nem annyira jó ötlet, mert ő is szeretné megőrizni a könyveit a gyerekeinek, mint én, és ez ebben az esetben nem lehetséges. Jogos az aggodalma, gondoltam magamban, de hát szerintem nem olyan nagy baj ha nem az egész gyerekkönyvtárát őrzi meg az utókornak és egyébként is máris rengeteg kiolvasott kötet sorakozik a könyvespolcokon. Annyi , de annyi könyv van, amit érdemes lenne egyszer átlapozni, elolvasni, áttanulmányozni, hogy azon kívül, hogy nem győznénk megvenni, el se férne a szobában..
Bevallom az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor a Scolar kiadó egyik kötetét vettem meg Hannának szélhámosan sok pénzért. A sorozatnak még van vagy húsz kötete, amiért nem vagyok hajlandó további szélhámos összegeket kifizetni. Szóval elautóztunk a sarki könyvtárba, ami előtt annyiszor elhaladtam már, kitöltöttük a megfelelő papírokat, amiket Hanna aláírt. Aznap ez volt a második aláírása, amitől borzasztó nagylánynak érezte magát. Reggel, készülő diákigazolványának okmányára kellett ráírni gyöngy betűkkel a nevét, most pedig a könyvtári dokumentumra.
A nagyon kedves könyvtáros hölgy gyorsan elmagyarázta a kölcsönzés feltételeit, azt, hogy egyszerre 8 könyvet lehet kikölcsönözni négy hétre és persze meg is lehet hosszabbítani, amiről nem árt időben szólni, aztán már szaladt is Hanna a gyerekrészleghez, ahol röpke tíz perc alatt összegyűjtötte a maximálisan engedélyezett számú könyvet. Remek választás volt mindegyik, alig várom, hogy olvashassuk.
Az egyiknek még érezni lehetett az új könyvre jellemző nyomda illatát. A többi már átvette a semmihez sem hasonlítható könyvtár szagot. Azt, ami azonnal megcsapta az orromat belépéskor. Eszembe jutott gyerekkorom, az Ikarus Művelődési Ház könyvtára, ahová nagyon gyakran jártam. Az ottani könyvtáros hölgy, akinek még a nevére is emlékszem, úgy hívták Tollas Györgyi, meseklubot szervezett. Minden alkalommal egy témát veséztünk ki könyvek és feladatok segítségével. Azóta keresek hasonló foglalkozást Hannának vagy a kicsiknek...
Szóval fellázadtam a könyvárak ellen. És bár biztos vagyok benne, hogy a lányok ezentúl is kapnak új könyveket és nem lesz karácsony, szülinap vagy más sátoros ünnep könyv ajándék nélkül, ezentúl háromszor is meggondolom melyik könyv legyen az, amit majd megőrizhet Hannám a gyerekeinek.


2010. április 23.

Alvószínház


-Aludtál? -kérdeztem Szilvi barátnőmet.
-Félig-meddig.-felelte
-Én is alfában voltam azt hiszem.
-Szerinted mi volt ez az egész?-kérdeztem
-Fogalmam nincs. Meditáció vagy valami ilyesmi.
-Hát nem színdarab az biztos. Viszont remekül kipihentem magam.

Szokatlan élmény volt annyi biztos. Szilvi találta ki, hogy menjünk el a Zappa Café
(régi Tilos az Á ) szórakozóhelyen működő Alvószínházba, a TÁP azaz Tilos az Á Performance társulat nem hagyományos színházi előadására. Jól hangzik. Színház, ahol nemhogy illetlenség, de kötelező az alvás. Az alternatív szó olyan elcsépelt, hogy az nem jó jellemző rá...
Sosem hallottam róluk korábban, pedig nagy nevek is felbukkannak a társulatban.
Szilvinek azonnal igent mondtam programjavaslatára. Amúgy is iszonyú kimerültnek éreztem magam, Zoltán elvállalta Noémi ápolását és a másik két lány gardírozását. Szilvi se az a kipihent anyuka mostanság mivel Lackó, a kisfia rendszeresen felébreszti éjjelente és nem mond le az anyatejről, ami meg is látszik rajta. Kicsattanó, helyes, okos kiskölyök, akit verseny szeretgetnek lányaim.
Tíz után kezdődött az előadás. Gondoltuk, kicsit korábban indulunk, hogy megigyunk egy koktélt valahol ám első és második kísérletünk is kudarcba fulladt. A Stex nevű agyonreklámozott helyen nem sikerült 15 perc alatt felszolgálóval találkoznunk, így otthagytuk a füstös és szerintem igénytelen helyet. A Zappában már kedves volt a pincér., ám mixer képesítés híján nem tudta elkészíteni az áhított italokat. Azért valami kontyalávalót sikerült rendelnünk, amely szerintem jó kis lazító volt, ráadásul hozzátett a ránk váró előadás élvezeti értékéhez. Lementünk a pincébe, ahol pizsamás fiúk és lányok teával kínáltak és nyomatékosan megkértek, hogy kényelmesen, fekve helyezkedjünk el az odakészített babzsákok , párnák, matracok valamelyikén, takarózzunk be a plédekkel. Levettük cipőinket és meglepődve vettük tudomásul, hogy igen sokan voltak kíváncsiak a szeánszra aznap este. Aztán egy törökülésben ülő férfi belekezdett egy az ausztáliai ab-originalok szokásairól szóló követhetetlenül szövevényes történetbe. Az elején nem is tudtam figyelni, mert egyszerre nevettetett és döntött kábulatba a tény, hogy a pizsamás színészek ott lépkednek a fekvő emberek, azaz közöttünk, felváltva letelepednek mellénk és kis fáziskéséssel, de fülünkbe duruzsolják a mesélő szövegét. Az egész olyan megnyugtató volt. Az elején persze zavarba ejtő. Hogy nem estek ki a szerepükből és szemkontaktust tartva beszéltek hozzánk. Volt, hogy inkább lecsuktam a szememet és úgy hallgattam az antropológiai történetet. Volt, hogy vártam, hogy valamelyik színész újra odajöjjön, mert az ő hangja különösen kellemes volt füleimnek. Néha csukott szemmel is felismertem ki ült mellém. Időnként Szilvire néztem, aztán oldalra a többiekre és figyeltem, ki hogy reagál a furcsa előadásra. Bámultam a mennyezetre erősített tüll és csipke függönyökre vetített absztrakt minták táncát. Mindezek együtt, a duruzsolás a fülünkbe, a zene, a fények, a füstölő szag, a színek segítettek és végül megadtam magam és ellazultam. A hosszú és bonyolult történet után ab-oroginal vagy legalábbis ahhoz hasonló zene kezdett szólni. Ahhoz képest, hogy elvárták tőlünk, hogy aludjunk elég hangosan. Mégis értették a dolgukat, hiszen nemsokára már alig hallottam valamit a körülöttem folyó dolgokból, zajokból, alvás közeli állapotba kerültem, azt hiszem alfába. Az elején még kinyitottam a szemem és meghökkenve tapasztaltam, hogy a pizsamás színészek ezúttal ijesztő maszkokban lépkednek közöttünk, aminek célját vagy üzenetét nem sikerült megfejtenem. Talán egy sikolyra vártak, arra, hogy valaki éppen akkor nyitja ki szemét, amikor fölé hajol a szörnyeteg, de ez elmaradt. Még csak horkolást se hallottam. Eszembe jutott, hogy ilyen lehet a rituális tömeges öngyilkosság is, aztán elhessegettem a gondolatokat, amiket a szörnyek okozhattak és tényleg pihentem a babzsákfotelen.
Az itthon, a gyerekekkel olyan sokat énekelt "Pál Kata Péter jó reggelt" dallama jelezte, hogy ideje távoznunk. Először csak alig hallhatóan énekelték a színészek, aztán egyre hangosabban, majd azt se bánták ha a "nézők" is bekapcsolódtak. Feltápászkodtunk Szilvivel és kibotorkáltunk a pincéből. Jobban illett volna az este befejezéséhez ha biciklire pattanva tekerünk haza, ám mi a csodásan felújított Mikszáth Kálmán téren vártuk inkább a taxit, ami hazavitt bennünket saját párnáink, takaróink közé egy igazi alvásra. Reggel aztán megbeszéltük, hogy mindkettőnk szemére nehezen jött álom aznap éjjel..


„Annyi unalmas előadást láttam, ahol nem lehetett aludni, mi pedig pont arra mentünk, hogy az emberek elaludjanak.” Így fogalmazott Vajdai Vilmos a rendező.
Nekem meg amúgy sincs kedvem mostanában ezekre az unalmas darabokra menni a megszokott, nagy színházakba. Lehet, hogy kezdek alternatív lenni?

(kép innen: http://engine.szinhaz.hu/index.php?id=1516&cid=29792)

2010. április 22.

A mi Mimink


Ma Noémi nap van. A név héber eredetű és azt jelenti, gyönyörűségem. És az is. Gyönyörűség. Nevében a végzete. Babaarc, szöszke haj, nagy, kék szemek, gömbölyded formák, gyöngy fogacskák. Valóban gyönyörűség. Gyönyörűség minden perc, amit ad. Ha valakihez, hát hozzá nagyon illik ez a nőies név. Úgy becézzük Noni és Noncsi. Mostanában Mimi. Egy csomószor viszont akarva akaratlanul is csak gyönyörűségem!
Boldog névnapot legkisebb királylány!

2010. április 21.

Pöttyös Noncsi





Bizonyára rossz néven vennék tőlem az anyukatársak, ha mostanában vendégségbe, sőt buliba hívnám magunkhoz gyerekeiket. Elképzelem, hogy amikor ajtót nyitunk nekik megdöbbenve néznek rá Noémi pöttyös arcára és azon nyomban sarkon fordulnak. Persze ha előre közölném velük, hogy ez egy bárányhimlő party , lehet, hogy nem így történne. Gyanítom udvariasan megköszönnék a meghívást és más elfoglaltságra hivatkozva nagy ívben elkerülnék házunkat. Még rosszabb esetben feljelentenének az ANTSZ-nél, hogy szándékosan tömeges bárányhimlő fertőzést akarok előidézni és elkönyvelnének a legfelelőtlenebb szülőnek a kerületben..
Pedig létezik ilyen. Az Egyesült Államokban biztosan. Chicken pox partinak hívják és célja nem más, minthogy minél hamarabb, azaz kisgyerekkorban essen túl a bárányhimlőn a gyerek. Így aztán a szerencsés pöttyöset nemhogy elkülönítik, de partit szerveznek neki és a betegségen még nem átesett pajtásait meghívják hozzá. Talán még fel is szólítják, hogy puszilgassák. Jó ötlet? Nem tudom.
Amióta van ellene védőoltás, nekem pedig gyerekeim, nagyon gyakran dilemmáztam azon hogy oltassak vagy ne. Az egyik orvos azt javasolta, hogy feltétlenül, hiszen ez a gyerekbetegség nagyon durva is tud lenni, előfordul, hogy kórházba kerül vele a kicsi. A saját háziorvosunk, -akinek a véleményére ha már egyszer saját gyerekorvosunk-adok, kifejezetten ellenzi. Én magam sokszor mgingtam és azt gondoltam, talán nem véletlenül szerepel az ajánlott oltások között , nálunk , hát hogy is mondjam, fejlettebb országok listáján. És amint ezen töprengtem, megjelentek az első pöttyök Noémi testén. A nyakán, a füle mögött, a hátán. Mentünk is az orvoshoz, aki megerősítette gyanúmat és ellátott tanáccsal. Úgy kezdte, hogy rutinos anyuka vagyok, vagyis nem kell kiokítania bárányhimlő ápolástanból, ám én rögtön a szavába vágtam,hogy oktasson csak, mivel Hannán annak idején két éves kora felé csak pár pötty éktelenkedett, úgy emlékszem semmilyen kellemetlensége de még láza sem volt a betegség alatt. Ezt hívják enyhe lefolyású bárányhimlőnek. Reméltem Noémi is megússza ennyivel. Nem így lett. Egyre több pötty, hólyag lepte el bársonyos kis bőrét. Nyugtalan volt, nyűgös és mégis nagyon de nagyon fegyelmezett. Eleinte próbáltam megszámolni hány pettyes Noémi lett de feladtam a kétszázadik után..Láza is volt. Olyanokat mondott, hogy ezt nem bírja. Nyugtatgattam, babusgattam, kenegettem, szórtam rá a mentholos hintőport, homeopátiás golyókat szopogatott. Felkutattam az összes katicáról, bárányról és betegségről szóló mesekönyvet. Minden nap elsoroltuk, hogy az ismerőseink közül kik voltak már bárányhimlősek. Hogy apa is meg anya is meg a szomszéd is, sőt az óvó néni, a közértes bácsi de legfőképpen Anna és Peti is. Ez megnyugtatta. Nem bántam, hogy az ismerősök megmutatták az örökre arcukon maradt hegeket, a gyerekkorban kikapart bárányhimlő nyomait. Talán ennek köszönhető, hogy Noéminek csak a derekán akad egy két kikapart példány. Én mindenesetre tövig vágtam körmeit, nehogy véletlenül gödre legyen a két kis gribedlijén kívül.
Kinyomtattam (optimistán) hét báránykás képet és a szobájába ragasztottam, Minden nap levehet egyet és így már nem kell felelnem a "mikor gyógyulok már meg anya? " kérdésre, mert a válasz ott van a szekrényke oldalán. Sokat vagyunk a kertben, a levegő, a napfény jót tesz a bőrének. Minden nap alkottunk valami szépséget. Tenyérlenyomatból és vattából bárányt készítettünk, majd virágokat és tavaszi fát. Eszter, aki szolidaritásból és megfigyelés céljából itthon maradt szintén velünk tartott az alkotómunkában.





Rajta még nem látni a bárányhimlő kezdetére jellemző tüneteket. Virgonc és petty nélküli. Az orvos szerint szinte biztos, hogy elkapja. Igazán hálás vagyok nekik, hogy nem egyszerre betegedtek meg. Noémi ápolása kimerítő volt az első napokban. Tehetetlennek éreztem magam, vele együtt hánykolódtam és számoltam a napokat. Egy gyerek bőven elég az ágyamban, mellettem, egy gyereknek csillapítani lázat sokkal könnyebb, mint kettőnek. Kenegetni, simogatni, nyugtatgatni egyszerre egyet lehet csak teljes figyelemmel. Úgyhogy Eszter remélem vár még pár napot, mielőtt ő is átesik a pöttyös betegségen. Ha valóban így lesz, várom , a vállalkozó szellemű anyukákat és csemetéiket hozzánk vendégségbe. Egy "kapd el te is" bárányhimlő buliba. Nem is olyan rossz ötlet! Vagy igen?

2010. április 19.

Gyertyafény Expressz indult










"Nosztalgia járat indul a kilences vágányról, a vágány mellett kérem vigyázzanak!-hangzott a hangosbemondóból a MÁV-hoz méltóan a menetrendben lévő indulási időhöz képest kb. negyed órás késéssel a figyelmeztető szöveg. Akaratlanul kihúztuk magunkat és a ránk váró élménytől - valamint a sommellié által kínált boroktól kissé "megrészegülve" kezdtük tanulmányozni az étlapot. Jó, hogy a Pannónia kocsiban kaptunk helyet, mert a vörös bársony ülések és az arany függönyök stílusa valóban ünnepivé tették a csaknem három órás kiruccanást. A Hungária kocsi már kevésbé tetszett kényes ízlésünknek, ám az Orient expressz étkezőkocsija már nagyon is.
Próbáltunk kitalálni valami ünnepelni való alkalmat. Pezsgőspohárral a kezünkben gondolkodtunk azon, milyen évforduló, szülinap, neves esemény legyen az apropója annak, hogy mi egy hétköznapon a Gyertyafény Expresszen utazunk.

A vaj puha báránynál tartottunk, amikor Zoltán ránézett az asztal sorszámunkra, amely a 13-as számot viselte. Hiszen éppen ennyi ideje ismerjük egymást, ez már elég ok egy kis ünneplésre. Csin-csin, erre koccintunk.
Valójában. augusztusban a házassági évfordulónkat ünnepeltük volna vonatozva, ám Szilvi barátnőm, akitől az ötlet származik, párjának születésnapjára vett két jegyet, ám az utat sajnos előre nem várt okok miatt el kellett halasztaniuk, így mi boldogan vettük át tőlük a részvétel lehetőségét és titkon még örültünk is, hogy nem kell négy hónapot várni a kalandig.



Valahogy elképzelhetetlennek tartottam, hogy csak úgy, mindenféle különösebb indok nélkül, csak azért, mert imádjuk a régi étkezőkocsik és az elegáns vonatutazás hangulatát, vegyünk részt egy nem mindennapi gasztronómiai utazáson. A körülöttünk ülő párokról is azt gondoltam, hogy bizonyára házassági évfordulót, születésnapot, névnapot, eljegyzést tesznek felejthetetlenné azzal, hogy a Pannónia, Hungária vagy Orient expressz étkezőkocsiban fogyasztják gyertyafényes vacsorájukat. A vonatból Visegrádon szállhattunk ki először. Itt a szintén muzeális értékkel bíró mozdony megfordult és kis kerülő úton húzta haza az elegáns vendégsereget. A kocsikat alaposan megszemléltük Zoltánnal, sokféle lehetséges epizód megfordult fejünkben, egyszerre lelkesedtünk a rejtett mosdó és kényelmes, rugózó fotelek, kanapék, ülések láttán. Némi információt, érdekességet is megtudtunk a kocsikról, a hangosbemondó úrnak hála, így ez a zakatolás valóban gasztronómiai-, ismeretterjesztő -, idő- és romantikus utazás volt. A hangok, a szagok, a fények, az anyagok
Veresegyházán megint megállt a szerelvény. Három, népviseletbe öltözött asszonyt pillantottunk meg az ablakból, akik viszonozták integetésünket, így azt hittük, hogy az asszonykórus fog műsort adni nekünk az állomáson, ám ennél sokkal finomabbal készültek. Házi rétessel megrakott asztal várt bennünket a peronon. Margit nénit, a Mamát, azonnal megismertük, hiszen a veresegyházi medveparkos program után szinte minden alkalommal betérünk vendéglőjébe, az Édenkertbe, amelyről már egyszer ódákat zengtem. Nos, a Mama, a vendéglő szíve lelke többedmagával sütötte a réteseket a Gyertyafény Expressz utasainak.

Biztosítottuk őt afelől, hogy még találkozunk egymással aztán visszatértünk a szalon kocsiba, ahol egy bárzongorista zenéjére folytattuk a zavartalan beszélgetést. A beszélgetést, amely nagy részben egy új vállalkozás kibontakozásáról, megvalósításáról és a régi felvirágoztatásáról szólt...



Három szál rózsát vittünk haza lányainknak, mi pedig egy nagyszerű élményt. Olyat, amilyet szívesen adnék ajándékba másnak is. Már van is ötletem kinek. Biztos vagyok benne,hogy lesznek követőink, más is kedvet kapott az úthoz és majd beszámolnak róla. Csak siessenek. A jegyek állítólag elég hamar elkelnek!

ui. Bárányt ettünk. Bosszút állt rajtunk az állat. Szombat óta bárányhimlős gyereket ápolok. A következő bejegyzésben erről írok.

2010. április 12.

A választás hétvégéje





Nekem akkor is úttörővasút. Egyszerűen ne áll a nyelvemre, hogy gyermekvasút, pedig már 20 éve ez a hivatalos elnevezése a Széchenyi hegy és Hűvösvölgy között zakatoló vonatnak.
Valami varázsa van ennek a gyerekek által üzemeltetett vasútnak, legalábbis sokadszorra is olyan izgatottak voltunk, mintha először utaztunk volna rajta. Azon a napon ráadásul egy évforduló kapcsán fúvós zenekar zenélt a peronon és igazi, fekete füstöt árasztó nosztalgia gőzmozdony is fogadta az utasokat. Odafelé fapados kocsiban, visszafelé viszont egy igen szépen felújított luxus kupéban utaztunk.

amely út egyébként nagyon hosszúra nyúlt, azt hiszem egy gyors gyalogló simán leelőzött volna bennünket, így nem csoda, hogy a lányok mind elaludtak. Valamikor Zoltán anyukája, Évike is úttörővasutas volt. Egy idős úr nagyon szellemesen megállapította, hogy bizony teljesen kicserélődött a személyzet, ma már más gyerekek dolgoznak a pénztárban és más kezeli a jegyeket, mint az ő idejében.. Hanna lelkes volt és egyszer ő is szívesen vasutazna, amihez bizony jó tanulmányi eredmény szükséges. Ennyiben maradtunk. Vagy elfelejti vagy megmarad a vágya.
Itthon már nem akaródzott persze rendesen aludniuk, így barátainkkal, Heniékkel a városligeti KRESZ parkba ugrottunk ki. A kicsik gyakoroltak, mert hamarosan postai úton megérkeznek pedálos biciklijeik, vagyis most futóbiciklijeikkel tökéletesítették egyensúlyérzéküket. Réka motorozott, Hanna örök barátja, Bazsa pedig rollerral szelte a köröket. Hannám nagyon boldog volt, mert a szuper felvételijéért kapott csajos görkorcsolya felszerelésében száguldozott. Nem tudom hogy köze van e a jégkorcsolya tudásához de egy pillanat alatt ráérzett a görkorizás ízére és nagyon bátran, szabályosan, mitöbb gyorsan haladt a pályán. Egy saját lányát tanító apuka meg is jegyezte, hogy nagyon ügyes Hanna és óvatosan érdeklődött, hogy mennyi időbe telt, míg megtanult ilyen magabiztosan gurulni. Mondtuk, hogy két kört ment a szobában és egyet a folyosón viszont korábban egész jól megtanult jég korcsolyázni.


Egy idő után egyébként már nem is kellett nagyon figyelni a gyerekekre, Hanna nagylányosan támaszkodott egy széles fához és pihenésképpen Balázzsal folytatott eszmecserét, néha összebújva sugdolóztak és Henivel abban reménykedtünk, hogy a születésük óta megmaradt barátság az évek során nem múlik el soha.
Szóval, hogy mi se unatkozzunk és legalább a sportolás illúziója is meglegyen, elkezdtünk Pétanque-ozni. A nehéz fémgolyókat még én tettem be a kocsiba utolsó pillanatban és reméltem, hogy ha már cipeljük, akkor lesz is alkalmunk versenyezni. Volt.
XVI. kerületi házaspár-XV. kerületi házaspár: 3-4, azaz győztek Heniék.







Másnap Zoltán meg szeretett volna kímélni a reggelikészítés fáradalmaitól, így kitalálta, hogy menjünk el egy nagyon ünnepelt helyre reggelizni a város másik felébe, Óbudára. Nem volt sok kedvem, mert jól esett itthon pizsamában tengeni lengeni, aztán mégis meggyőzött, így csakhamar a Pastraniban találtuk magunkat, ahol a reggelinkre várva, a lányok a látványkonyhában sürgölődő szakácsok munkáját bámulták tátott szájjal. A hely nem rossz, gyerekbarát és trendi is egyszerre, be is zsebelt egy díjat, ami szerint Budapest egyik legjobbja.


Visszafelé szavaztunk, Hannának a demokráciáról beszélt Zoltán meg arról, hogy ez is kicsit olyan, mint amikor este csak egy mesére van idő és akkor szavazniuk kell, hogy melyik könyvből olvassunk fel és bizony nem mindig teljesülhet az ő akarata, a többség döntése a mérvadó és ezt tudomásul kell venni, azaz őrjöngés és kiabálás nélkül illik elfogadni az eredményt még ha az nem is egyezik az ő kívánságával. Észrevette, hogy sok helyen össze vannak firkálva a plakátok, némelyiket el is olvasta és még nevetett is rajtuk. Szóba került a miniszterelnökség, a pártok elnevezése, Hanna pedig olyan okosakat kérdezett, hogy nem győztünk válaszolni neki.
Délután aztán újra kimenőnk volt Zoltánnal. Bizony, egy ideje a hétvégéből minden alkalommal lecsippentünk egy kicsit, hogy kettesben legyünk és félbeszakítások nélkül tudjunk beszélgetni. Most például főleg politikáról, mert az Zoltánt mindig is érdekelte, engem pedig kicsit megfertőzött ezzel. Ezúttal egyébként kedvencem, Woody Allen darabját néztük meg a Centrál Színházban és bizony sokat nevettünk. Szünetben egyébként amolyan Zoltános ötlettől vezérelve beugrottunk a K+K Opera hotelbe egy kávéra, majd még bőven időben vissza az ülőhelyünkre a második felvonásra.

2010. április 9.

Örökzöld



Vagyis inkább örök sárga. Bizonyára alig van felnőtt és óvodás, aki ne készített volna hasonlót, életének valamelyik szakaszában. Pofon egyszerű és egy időre leültethető vagyis leköthető vele a gyerek. Én legalábbis akkor álltam elő a "csináljunk aranyesőt" ötlettel, amikor pár perc nyugalomra volt szükségem, hogy a konyhában zavartalanul tevékenykedhessek. Ha még tudományosabb akarok lenni, akkor leírom, hogy a sárga krepp papír gombóccá pödrése fejleszti a finom motorikát, ami jól jön minden gyereknek. Ragasztózni amúgy is szeretnek, aztán már csak ügyesen oda kell nyomkodniuk a gombócokat a megrajzolt ágakra és készen is van a remekmű. Elrontani szinte lehetetlen és garantált a sikerélmény. A lányok büszkén mutatták fel nekem műveiket, hogy megörökítsem. Az igaziak a kertben lassan elvirágzanak, de ezek még jó sokáig itt díszelegnek.

2010. április 8.

Visszaválthatós nyuszik





Feri bácsi, az az áldott jó szomszéd már hetekkel húsvét előtt kérdezte, hogy a hagyomány szerint ugye idén is szeretnénk három nyuszit kölcsönbe, mert emlékszik mekkora örömöt szerzett vele a múltkor is a lányoknak és mert éppen most születtek és ugye... Hát persze vágtam rá és lányaim csillogó szeme és öröme mellett eszembe jutott a dobozból kiszökdöső nyulak kergetése, az izgalom hogy csak épen, egészségesen adjuk vissza gazdájának és máris orromban éreztem szagukat..
Hétfőn reggel aztán becsöngetett Feri bácsi, hozta a három nyuszit, hozzá szénát és tápot. Csodaszép foltos kis nyuszikat kaptunk, elidőztem felettük. A lányok éppen Zoltánnal együtt autóztak, hogy friss kenyeret szerezzenek de leginkább azért, hogy nyugalomban készülődhessek, süssek, főzzek. A répatorta már javában sült, amikor megérkeztek a nyuszik, így sebtében gyártottam egy húsvéti nyúl aláírásával ellátott levelet és a bejárati ajtó elé tettem. Zoltánt hívtam, hogy számítsanak a meglepetésre, amely egy kicsit korábban, délelőtt kopogtatott be.
Amíg megérkeztek készítettem kókuszgolyót, pontosabban Hanna igen kreatív ötlete nyomán kókusz tojást, azaz az ünnep alkalmából tojás alakúra formáltam a masszát.
Aztán megérkeztek. Hanna azonnal feltépte a nyuszifüllel ellátott borítékot és olvasni kezdte. nagyon izgatott volt, így aztán Zoltán is besegített. Világosan leírta benne a nyuszi, hogy csak pár napra adta kölcsön fiait, utána haza kell jönniük és kéri, hogy bánjanak velük finoman és etessék itassák őket gondosan. Egyébként pedig mind a hárman piros szemeikkel figyelni fogják, hogyan viselkednek ideiglenes gazdáik és a húsvéti nyúlnak erről részletesen be is számolnak.


Berontottak a házba, mivel az esős, borongós időre való tekintettel szó sem lehetett arról, hogy kint hagyjuk őket. A nyulakat elosztották egymás között. A legfoltosabb lett Hannáé, a majdnem teljesen fehér Noémié és a csíkos hátú Eszteré. Kimondhatatlanul boldogok voltak és azt hiszem igazán kesztyűs kézzel bántak velük, megállás nélkül etették, itatták volna őket. Kipróbálták, hogy tényleg szereti e a répát. Igen szereti, ahogyan minden mást is, amivel fogaikat koptathatják, így például az előszobában lévő kispadot, a cipők talpát és a fa fogast is.

Amikor kisütött a nap kivittük őket legelni. Egy ideig hagyták magukat a bicikli csomagtartójában aztán a szabadság érzését megízlelve tovább állt volna mind a három. A szomszéd kutya szagot fogott és majdnem megőrült a ténytől, hogy közvetlen közelében de számára elérhetetlen helyen egy igazi nyúl lapul. A cicánk is féltékenyen és megvetően nézett az új jövevényekre, így visszakerültek a biztonságos dobozukba. Kedden reggel, óvodába indulás előtt elbúcsúztak a lányok a nyusziktól de nem könnyesen, hiszen tudták, hogy Feri bácsi gondjaira bíztam mindet, mert ugye ő ért hozzá és persze bármikor meglátogathatják Foltit meg a másik kettő név nélkül maradt nyuszit. A kicsik kételkedés nélkül elhiszik, hogy a Húsvéti Nyúltól kaptuk őket és nem firtatják, hogy akkor miért Feri bácsinak adjuk vissza megőrzésre. Hanna már furfangosabb de vagy azért, mert nem akarja elrontani a mesét vagy azért, mert kicsit talán el is hiszi, megelégszik kurta válaszaimmal és örül annak, hogy nem kellett végleg megválnia a tapsifülesektől. Én mindenesetre megkönnyebbültem, amikor visszakerültek gazdájukhoz. Nagy felelősség az állat gondozás még ha csak két napról is van szó. Egyébként pedig próbálom elhessegetni a gondolatot, hogy valamikor pörkölt lesz belőlük.

2010. április 7.

Pécsi kiruccanás 2.







Már írtam, hogy Time Out magazin rajongó vagyok. Ha idegen ország, idegen városában vagyunk és annak a városnak létezik Time Out lapja, akkor az az első, hogy felmarkolunk egyet, mert garantáltan különleges és hasznos ötletekkel van tele. Megjegyzem, hogy a magazinnak létezik már magyar és angol nyelven is budapesti verziója is. Csak azért írom ezt, mert ezek után el lehet képzelni mennyire megörültünk annak, hogy ugyan zsugorított változatban, a várható külföldi invázióra való tekintettel,kiadták a Time Out Pécs füzetecskét. Alaposan áttanulmányoztunk és segítségével megszületett a következő napi program is.

Mondjuk hamarabb is elkezdődhettek volna az építkezések, mondjuk már be is fejeződhettek volna, mondjuk pont a kulturális évad kezdetére, de nem így történt. Pécs, nyárra talán befejezi az eredetileg áprilisi átadásra tervezett tereket, sétálóutcákat, szökőkutakat. Gyönyörű lesz, az már most látszik. Majd visszajövünk megnézni. Amit viszont szépen befejeztek, az a számos játszótér rehabilitációja. Nos az egyik ilyen csoda játszótéren kezdtük a vasárnapot és alig akartuk otthagyni. Ilyen szuper játszóteret régen láttam. Megnéztük közelről, egyenesen Svédországból érkeztek a mászóka és csúszda csodák, a svédek pedig köztudottan elég jól tudnak gyereknyelven.



Mégis elindultunk, mert a Rácz Tanyán már vártak bennünket, hiszen póni lovaglásra foglaltunk időpontot és a lányok már nagyon várták. Útközben még közelről megnéztük a Guinness rekordok könyvébe is bekerült, Közép Európa legnagyobb lakatlan épületét, a 25 emeletes panelházat, amit gondolom nincs ép elméjű ember, aki megvenné, átalakítaná vagy lebontaná és aminek sorsa ezért továbbra is ismeretlen. A galambok, akik lakják bizonyára boldogok benne.

A Mecsek kanyargós útjain autózva rájöttem, hogy az út szélén álló autók gazdái nem mind pisilni álltak meg, hanem a táj jellegzetes és egyre inkább felkapott növényét, medvehagymát szedni. A Time Out persze erről is írt. Megtudtam, hogy ha nem tudjuk pontosan melyiket szedjük le, akkor dörzsöljük meg kicsit a leveleket és ha fokhagyma illata van, akkor az jó lesz. Egyébként pedig vad fokhagyma az angol neve. Orfűn vezetett át utunk, ami arról is nevezetes, hogy a humorista, költő, író Nagy-Bandó András fogta magát és feladva az egyébként hozzánk igen közeli pesti lakóhelyét, száműzte magát a bájos településre. Megvan két gyerekverses kötete, még dedikáltattuk is. Legközelebb megveszem tőle a medvehagymás kötetét is, amin a múltkori könyvvásáron egyszerűen csak átnéztem.


A Rácz tanyán tojásfestő programra is számítottunk, ám ilyen programnak nyoma se volt. Sebaj, a lányok egymás után felültek a vak pónilóra és harapták a friss tavaszi levegőt. Később még egy kocsikázásra is meghívott a tulaj és csak ezután mentünk vissza Pécsre, hogy ismét egy időutazáson vegyünk részt, ám most nem a középkorba, hanem a hatvanas évekbe.


Van Pécsnek egy vidámparkja, ami 1961-ben társadalmi munkában épült a szorgos kezű helyieknek köszönhetően és ami valaha biztosan szebb napokat látott és sok örömöt okozott az úttörőknek. Nos, ez a vidámpark még létezik méghozzá a Mecseki Parkerdő közepén, a fák árnyékában. Már ettől is hangulatos.


Azt hittük egy filmforgatásba cseppentünk bele, vártuk, hogy a Csinibababából elénk toppan valamelyik szereplő. Retro érzés retro kedvelőknek. Persze a lányok mit sem éreztek ebből az avítt légkörből, nekik a kopott hinta ugyanolyan jó, mint a csillogó. Nem értették miért beszéljük le őket némelyikről.

Elhagyott jegypénztár, egy fejét vakaró karbantartó, kalapáccsal és fűrésszel a kezében, ezer éve ott maradt jegyszedőnéni mellett haladtunk el és az egész nagyon szürreális volt..

Zoltán vette a bátorságot, hogy az egyik kis hullámvasútra felüljön a lányokkal, én addig a kezemet tördeltem, izgultam, hogy nehogy akkor törjön el egy deszka és vártam, hogy vége legyen a menetnek. A kicsik a szelídebb körhintán is mentek, gondoltam, ott nagy katasztrófa nem történhet, Hanna viszont egy enyhén rozsdás még egy nagyobb hintán is, aminek az engedélyét Zoltán titokban megnézte. Érvényes volt.. Búcsúzóul a pénzbedobós áruházi gépekre ültünk fel, aztán a látottaktól kicsit kábán, kisétáltunk a jelenbe.










Farkaséhesen parkoltunk le a sétálóutca mellett és most célirányosan a századfordulós Krúdy vendéglőbe tértünk be, annak is a kerthelyiségében ültünk le és amelynek az egyetlen hibája, hogy a frissen készült ételekre kissé sokat kell várni. Viszont megérte.
Még Szinbád is megelégedéssel fogadta volna őket.


Tele pocakkal folytattuk a sétát a Széchenyi térig, ahol a Mecsek cukrászdába ugrottunk be egy kávé erejéig. A kicsiknek és Hannának mindenképpen szerettem volna megmutatni a helyet, ahol három évvel ezelőtt megengedték, hogy a kávézó csendes zugában megszoptathassam a kicsiket, mert ők éppen akkor és ott a téren ordítva követelték az anyatejet. Jót kuncogtak mind a hárman én pedig elérzékenyültem..
Még beugrottunk egy kortárs kiállításra, ami meglepően jó művekkel volt tele, aztán az autóhoz sétáltunk, hogy az új autópályán hazaszáguldjunk. Régen volt részünk ilyen nyugodt utazásban. Az egész utat végigaludták a lányok, mi pedig még beszélgetni is tudtunk..



Lakatot elfelejtettünk vinni, pedig jó lett volna a dugig telerakott kerítésre egyet nekünk is rákattintani. Legközelebb bepótoljuk.