RSS

2010. május 31.

Öten kötényben



" Anya! Minek mész főzőiskolába? Te már tudsz főzni!"- tette fel a kérdést Hanna értetlenül, slusszkulcskeresés közben, nekem meg irtó jól esett a hat évesem elismerése.

Elmentem, mert lassan hagyomány, hogy volt világbankos kolléganőimmel főzünk egyet, de megkímélve egymás konyháját, inkább nem egymásnál, hanem a Chefparade főzőiskolában. Miközben az éppen aktuális menüsort készítjük el, jókat beszélgetünk és dőlünk a nevetéstől. Nemrég újra összejöttünk, hogy téli francia finomságokat készítsünk el az óbudai főzőiskolában. A menüsor közkívánatra lett összeállítva és senkit nem zavart, hogy lassan már nyár van. Egyébként pedig szándékosan választottuk az egy csillagos nehézségi fokkal ellátott kurzust, mert fő célunk nem a főzés volt, hanem sokkal inkább a beszélgetés. Persze beülhettünk volna egy kávézóba is, de annak nem lett volna ilyen hangulata. Van abban valami különleges, amikor rég nem látott barátnőkkel közös hagymapucolás és tésztakeverés mellett beszélhetjük meg az elmúlt hetek, hónapok történéseit. Egy sima kávéházi beszélgetés alatt nem úgy hangzik a "Képzeld beadok egy új munkahelyi pályázatot.." kezdetű mondat,mint a sertés szűzérme kilapítása közben. Az utolsó két főzőszigetet foglaltuk el, hogy ne zavarjuk az igazán tanulni akaró főzőtársainkat. Egyszer odaégettük a póréhagyma levest, egyszer túl gyorsan és egy hangos "placcs" hanggal pottyant ki a tálból a tarte taten és a mi dijoni mustáros szószunk is túlságosan édesre sikeredett, de összességében egészen ehetőeket és nagyon mutatós fogásokat alkottunk. Meg is ettük mindet ott közösen...






Ebből a kimenőből egyébként még a családom is profitál, hiszen megbeszéltük, hogy az ott tanult ételek bármelyikét egy hónapon belül elkészítjük és az arról készült bizonyíték erejű képet egymásnak elküldjük, majd valamilyen, -még nem tisztázott- módon, értékeljük. Én, a magam részéről a recepteket és a képeket a fapados gasztro blogomon teszem majd közzé.
Addig is remélem mindenki megfogadja tanácsomat és hagymavágás közben vizet tart a szájában, mert ezzel elkerülhetőek a nem kívánt könnyek. A szkeptikusoknak üzenem, hogy garantáltan kipróbált és bizonyított a módszer. Egy fél főzőiskolányi embernek meg is mutattam, amiért remélem örökre hálásak lesznek nekem.

2010. május 29.

Milánó 1. rész






Milánó nem csúnya és egyáltalán nem unalmas. A Lonely Planet tökéletesen megfogalmazta helyettem is, azazhogy Milánó olyan, mint a modelljei. Szépek, kecsesek, divatosak csak éppen lelketlenek. Valóban, valami hiányzik belőle, amitől aztán visszavágyunk hozzájuk, úgy, mint mondjuk Párizsba. Ugyanakkor egyszer (vagy többször) azért látni kell. Azért nem minden város mondhatja el magáról, hogy a lélegzetelállítóan szép gótikus Dómja tetején legálisan sétálhatunk.

A repülőtéren szokás szerint gyorsabban kezdett verni a szívem, amit csak az ért meg, aki huzamosabb ideig az utasforgalomban dolgozott. Szoktuk mondani, hogy akit a kerozin szaga egyszer megcsapott, az nem tud szabadulni a repülőtér, a repülők és a repülés semmihez sem fogható bizsergető érzésétől. Külön jól esett lelkemnek, hogy tízen éve nem látott ex-kolléganők keresztnevemen szólítottak és kölcsönösen megállapítottuk egymásról, hogy az idő nem hagyott nyomot egyikünkön sem...
Hanna, Eszti és Noncsi vidáman integettek a check-in pult mögötti szalagon eltűnő bőröndünknek, majd rutinosan vetették magukat alá a biztonsági ellenőrzésnek. A beszállókártyákon kívül egy egy repülős rajzot nyomtak az ajtóban álló stewardessek kezébe, amit külön erre az alkalomra készítettek még otthon és annak ellenére, hogy nagy örömöt okoztak vele, kicsit sajnálom, hogy nem az én falamat díszítik. A fedélzeten újra ismerős légi utaskísérő kényeztetett bennünket az egészen gyerekbarát, azaz egy órányi repülőút alatt, ami csak éppen annyira volt elég, hogy áttanulmányozzuk a repülőtérről szóló kis könyveiket és egy két mesét elolvassak.




A reptérről busszal jutottunk be a városba. Megállapítottuk a lányokkal, hogy milyen különös, hogy a városba bevezető buszos út majdnem annyi ideig tartott, mint a Budapest Milánó repülőút. Ezt az időszakot alvásra használták fel a kicsik, és jól is tették, hiszen várost felfedezni jöttünk... A Pályaudvaron tett le a busz, ahonnan taxiba vágtuk magunkat és egész hamar eljutottunk a mérvadó Trip Advisorban kizárólag pozitív visszajelzésekkel bíró Euro Hotelbe. A kis hotel óriási előnye az, hogy egy piszkosul drága városban baráti áron lehet megszállni benne, a metró és villamos megálló valóban csak egy ugrásra van tőle és hihetetlenül kedves a személyzet, akik között mily meglepő, egy magyar gyakornok hölgy is akadt.



Néhány ruhadarabot levettünk magunkról, mivel igen erősen tűzött a nap, majd útnak indultunk, hogy először az eldugott kis utcában a rózsaszín flamingóknak integessünk. Ezekről a madarakról azt kell tudni, hogy egy magánház kertjében élnek, szárnyaik épek, mégsem repülnek el, szemmel láthatóan remekül érzik magukat Milánó szívében.





Innen metróra szálltunk és a Duomonál jöttünk fel az aluljáróból, ahol a galambokon kívül csak a törött üvegcserép volt több. Talán megbocsátható ez a kis rendetlenség egy olyan városban, ahol a helyi focicsapat, az INTER előző nap megnyerte valamelyik bajnokságot. Az ünneplés nyomai és a kókadt szurkolók látványa még minket, -akiket hidegen hagy a foci- is meghatott.
A Dómban, amely egyébként Olaszország második legnagyobbja ( a Római után), Pünkösd vasárnap lévén istentisztelet és rengeteg istentisztelő volt, akik közül egy igen elegáns hölgy hangos Mamma Míá-k és tenyér összecsapások kíséretében hívta férjét, hogy ő is láthassa lányainkat, akik szépen sorban, mint a verebek, ültek a padon, hogy jobban szemügyre vegyék a lélegzetelállítóan szép üvegablakokat és kőfaragásokat.
Hasonló, gyerekcsodálós élményben a metrón is volt részünk egyébként, ám ezt a hölgyet különösen megbabonázhatta a lányok arca, mert sokáig nem tudott elszakadni tőlük és még egy kis országimázs is belefért a beszélgetésbe, azaz hogy jöjjenek csak Budapestre, mert ott vannak még ilyen szép gyerekek és különben is csodaszép város, hogy lehet, hogy még nem jártak arra...
Az olaszok ha jól tudom egyébként is gyerekszeretők, mégis szokatlan volt úton útfélen a felénk áradó mosolytengerben, elismerő pillantásokban, barátságos dicsérő szavakban fürdőznünk egész ottlétünk alatt.
A Dóm tetejére gyalogosan is fel lehet menni, ám gyerekekkel ezt nem vállaltuk, sőt bevallom én gyerek nélkül is inkább a drágább, ám kényelmesebb liftes feljutásra szavaztam volna. Így is maradt épp elég lépcső, amit a lányok hősiesen végigjártak. Káprázott a szemünk a megszámlálhatatlanul sok kis kőcsipkétől, szobroktól, tornyoktól és a vakító napsütéstől.
Hannának és a kicsiknek elmeséltük, hogy ötszáz évig épült a dóm és próbáltuk elmagyarázni mennyire sok idő ez a szám és mekkora csoda ez egy olyan korban, amikor még áram se volt. Vajon felfogja e egy hat és fél éves és két majdnem négy éves, hogy milyen különleges helyen állnak. Vajon mire fognak emlékezni évek múltán abból, amit látnak és hallanak? Ezeken töprengtem, amikor egy "Szomjas vagyok!"felkiáltás visszarázott a valóságba és így kis idő múlva a kijárat feliratot kereste anyai szemem.



Szerencsénkre a liftes bejárat mellett gy ivókútra leltünk, ahol büntetlenül fröcskölhették egymást a nyári melegben és ihattak amennyi csak beléjük fért, majd megkapták a beígért fagylaltot is, amelyet az út során további sok sok gombóc követett.

Innen folytatom. A tornacipős menyasszonnyal, a bikával, a kanálissal meg az autókerék nagyságú pizzával és újabb adag fagyival. Aztán a vonatozással és a Gardaland vidámparkkal.


2010. május 27.

Az "A" magzatom lett Eszter



"A" magzat, "B" magzat. Így hívják orvosi nyelven az ikerpocakban növekedő babákat és így hívták az én lányaimat is egészen addig, míg meg nem látták a napvilágot azon a bizonyos szeptember 11-i napon. Amint megbizonyosodtunk arról, hogy Hanna után két lányunk lesz és nem kell tovább vitatkoznunk azon, hogy Barnabás vagy Vince legyen majd a születendő gyerekünk neve, tudtam, hogy az egyiküket Eszternek hívjuk majd. Hogy melyiküket, azt nem döntöttem el sem az ultrahangos vizsgálat közben, sem a kórházi pihenőm alatt. Hogyan is tudtam volna, hiszen folyton változtatták a helyzetüket, az utolsó hetekben már az orvos sem volt biztos abban melyiküket figyeli éppen.
Tökéletesen elégedett voltam a névválasztással, egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy változtatni kellene, arról azonban fogalmam sem volt kihez illik majd jobban, az Eszter és kihez a Noémi. Így is maradt egészen a szülésig. Most tényleg. Kinek adjam az Eszter nevet? Amelyiken több lesz a magzatmáz? vagy amelyik hangosabban sír fel? Vagy amelyik nehezebb? Vagy az elsőként világra érkezőnek? Ott a műtőben, a választott orvosomnak adtam a megtisztelő keresztapa szerepet, azaz végül rá bíztuk a döntést, hogy ossza ki a neveket. Ő pici gondolkodás után azt mondta, hogy a nagyobbnak adná az Eszter nevet, a kisebb pedig legyen boldog a Noémi névvel.
Eszterem, akit elsőként emeltek ki hasamból 2800 grammal született, míg testvére, a két perccel később érkező Noémi, 2600 grammot nyomott a babamérlegen.
Talán nagyon akarta Eszter ezt a nevet, mert még egy éves koruk előtt megfordult a grammban mérhető előny és azóta is egy-két kiló különbség írható Noémi javára.
Az oviban a csoportjában nincs rajta kívül más Eszter. Az ismerőseink között is alig. Pedig még mindig népszerű név. Az volt régen is és az ma is. Az utóbbi időben az utónévkönyvben is megtalálható módon, Pöszkének becézzük. Ha ismerős a név, nem véletlen. Janikovszky Éva, Már óvodás vagyok című könyvében is van egy Pöszke. A miénk ráadásul (még) pösze is. Ő a mi kis családi bohócunk, az örök huncut, a kislány, aki fiúkat is megszégyenítően vagány, mégis nagyon nagyon nőies. A kislányunk, aki egyértelműen Zoltánra hasonlít, és aki szoprán opera énekesnő hangon tud beszélni.
Hétfőn volt a névnapja. És egészen véletlenül, egészen különlegesre sikeredett az ünneplése itt. No de erről majd egy másik bejegyzés szól.

2010. május 26.

Milánói





Miért Milánó? Mert csak egy óra repülés, mert még nem jártunk ott, mert látni akartam az Utolsó vacsorát, mert a meseszép Dóm tetején szerettem volna sétálni a családdal, mert akartuk látni, hogy a Scala kívülről tényleg semmi különös, mert a mozaik bika heréin háromszor megfordulni a sarkunkon szerencsét jelent, mert imádjuk az olasz fagyikat és a kávéjukat, mert van egy klassz vidámpark nem túl messze, mert pont ideális célpont Pünkösdre...bár a végére és közben is kifacsart citromnak éreztük magunkat, mégis talán megérte.
Majd jövök a részletekkel..
Ciao!

2010. május 21.

Csókok



Ma délután történt, azóta is alig hiszem el, hogy a lányaim simán a kezükbe vették és MEGCSÓKOLTÁK a békát, amit Zoltán talált még épp időben (azaz virgonc állapotban) a medence szűrőjében. Nézni is alig bírtam, de azért rohantam a fényképezőgépért, mert nem mindennapi látvány amint a hivatalosan flamenco ruhában, nem hivatalosan pedig hercegnő szerelésben becézget három kislány egy leveli békát a hátsó kertben, mint a mesében.
Noémi nem a fodros ruhában parádézott, de a pólója felirata igazán találó...

Amikor elengedték a kis békát, a szobában kielemeztük az eseményeket. Most pedig lejegyzem a párbeszédeket.


-Hanna, miért csókoltad meg a békát?
-Hogy herceg legyen belőle.
-És ha az lett volna mit csináltál volna?
-Összeházasodtam volna vele.
-No de Hanna még kicsi vagy ahhoz. Iskolába nem is járnál akkor?
-De igen. Vele. Feltéve ha felvették őt is.
-És hol laknál?
-Itt. Ideköltözne, mert idejött hozzánk.
-Jó érzés volt megpuszilni?
-Nagyon finom puha pofija volt...



-Eszti miért pusziltad meg a békát?
-Mert szeretem..



-Noémi te miért pusziltad meg a békát?
-Mert nem karmolt meg..



-Anya, te miért nem pusziltad meg a békát?
-Mert nekem már van hercegem.

Egyébként most is brekeg. Lehalkítanám ha lehetne. A békát meg a herceget.

2010. május 19.

Szülői értekezlet volt

Azt mondták ők is izgulnak, nemcsak mi szülők.
Azt mondták, hogy tisztában vannak azzal, hogy óvodásokat kapnak szeptemberben, hiszen aki júniusban az volt, szeptemberben is az még.
Azt mondták vannak előnyei és hátrányai is annak, hogy 12 évfolyam együtt van.
Azt mondták vigyáznak a kicsikre.
Azt mondták tudják, hogy rájuk ragasztották a versenyistálló jelzőt, pedig nem azok. Főleg azok szokták így nevezni az iskolát, akiknek nem vették fel a gyereküket vagy nem elégedettek a saját iskolájukkal. Az eredményeik magukért beszélnek, a többi rosszindulatú beszólás nem számít.
Azt mondták büszkék arra, hogy nem is körzetesek, mégis kétszáznál többen jelentkeztek hozzájuk.
Azt mondták alsó tagozatban az alapokra fektetik a hangsúlyt de arra nagyon.
Azt mondták bőven elég negyediktől angolt tanítani nekik.
Azt mondták a fő szempont, hogy jól érezzék magukat a gyerekek és hogy mi szülők is legyünk elégedettek.
Azt mondták, hogy az épület fizikai állapota jelentősen javulni fog, de szerencsére az eszközökre nem lehet panasz már most sem.
Azt mondták, hogy köszönjük, hogy őket választottuk.
Azt mondták, hogy ugye tudjuk, hogy a dióhéjban a család és az iskola lakik.
Azt mondták ez csapatmunka.
Azt mondták, hogy életformaváltás lesz ez a gyereknek és nekünk szülőknek is de nyugodjunk meg, ők ezt pontosan tudják.
Azt mondták itt is lesz beszoktatás.
Azt mondták, hogy fokozatosan terhelik őket, mert különben belebetegszenek és ők ezt nem akarják.
Azt mondták, hogy heti 8 órába lesz magyar nyelv és irodalom. Ebben van meseolvasás, olvasás és mesemondás.
Azt mondták lesz zene, matematika, logika meg néptánc is, közös kékfestéses szoknyában.
Azt mondták náluk van un. töprengő óra, rajz, kézimunka, környezetismeret és környezettudatosságra nevelés.
Azt mondták a közös tánc azért is fontos, mert fogják egymás kezét, mert megérintik egymást.
Azt mondták védjük a tanulási időszakot és a gyerkőcöket csak előtte vagy utána vigyük haza.
Az mondták minden nap lesz levegőzés.
Azt mondták bátran kérdezzünk, és ,hogy nem szeretik az aulapletykát. Meg azt is, hogy szeretnének a szülők partnerei és bizalmasai lenni.
Azt mondták, hogy ha akarnak mehetnek úszásra, külön tornára, kosárlabdára vagy manó műhelybe kreatív foglalkozásra.
Azt mondták az olvasás tanítás logopédiai módszerrel és szótagolósan zajlik.
Azt mondták gyűjtsünk magokat a babzsákokhoz.
Azt mondták lesz kispárna is mindenkinek.
Azt mondták hogy szeptemberben elmegyünk kirándulni mindannyian, hogy jobban megismerkedjünk mi szülők és gyerekek egymással.
Azt mondták szoktassuk magunkat a gondolathoz, hogy elsőtől kezdve egy hetes táborba mennek a gyerekek.
Azt mondták, hogy a legfontosabb, hogy agyerek jól érezze magát náluk és mi szülők is elégedettek legyünk.

(A bejegyzés nem jöhetett volna létre Zoltán nélkül, hiszen ő ülte végig a maratoni hosszúságú szülői értekezletet és ő számolt be nekem a legapróbb részletekig mindenről este a konyhában, miközben a ránk váró új feladatoktól kissé megrészegülve amolyan levezetésképpen jégkrémet nyalogattam.)

2010. május 16.

Egy esős szombat délután..

Kiváló idő volt szombat délután - alváshoz. Mégis, alig vártam, hogy felébredjenek végre a lányok (és Zoltán) az ebéd utáni sziesztából, hogy aztán gyorsan felöltözzünk és a szűnni nem akaró esőben elautózzunk egyik kedvenc gyerekkönyv lelőhelyemre, a Pagonyba , ahol Bartos Erika dedikált aznap délután. Minden -a számomra már kissé unalmas, de a kicsiknek annál inkább kedves- Bogyóról és Babócáról szólt. Persze Zoltán nem annyira lelkesedett a programért de a lányaiért mindent megtesz, így kötelességtudóan nyomta a gázt, hogy időben beessünk a piciny boltba, ahol aztán teljes valójában tényleg ott dedikált az írónő, jobban mondva Anna, Peti, Gergő cseppet sem mesebeli, nagyon is valóságos anyukája. Bartos Erika, mint egy zöld tündér, hajában valamelyik könyvből jól ismert hajdísszel, várta olvasóit. Miközben gyöngy betűivel szépen sorban beleírta a kissé sablon szöveget, azaz, hogy "nagy szeretettel Hannának, Eszternek és Noéminek", még arra is ügyelt, hogy a nevek sorrendje mindig más legyen. Meg is állapítottam magamban, hogy aki ennyire ügyel a részletekre, az valószínűleg tényleg olyan "szupermami" lehet, mint amilyennek a történeteiből megismertük.



Összesen hat könyvet vittünk magunkkal így jutott idő egy kis beszélgetésre is, bár őszintén szólva fáradtnak tűnt.
Miután a lányok saját szemükkel is megtapasztalhatták, hogy kedvenc meséjük írója valóban létező személy, a vetítőterembe huppantak le, hogy megnézzenek egyhuzamban három Bogyó és Babóca rajzfilmet. De hiszen mi ezt kívülről fújjuk- állapítottuk meg Zoltánnal a háttérben. Az a helyzet, hogy esténként vannak próbálkozásaink, hogy aznap este pihentessük a csigafiút meg a katicalányt és inkább másik mesét válasszanak, de legtöbbször hajthatatlanok és nem mondanak le Bartos Erika mesehőseiről. Mondjuk Zoltán szerint az az előnye megvan, hogy hosszúsága éppen megfelelő apukáknak és gyerekeknek is.



Egyébként pedig nem hagyom magam és a minap elővettem a kissé megtépázott Bálint Ágnes örök meséjét, a Mazsolát. A lelkesedésük abból fakadt, hogy tudták, hogy a könyv még az enyém volt kislány koromban, és mint minden ilyen relikviát, boldogan fogadnak, így aztán szépen abból is elolvasok egy fejezetet a Bogyó és Babóca függő kicsiknek. (Hannának ugyebár ezek már "bébisek", így neki a könyvtári szerzeményekből olvasok mostanság.
A vetítés után szerettünk volna továbbállni, ám a kikészített rajzlapok és festékek megakadályoztak ebben. Egy pillanat alatt alkotásba fogtak mindhárman és kis idő múlva összesen négy művel gazdagabban léptünk ki végül az üzletből, ahonnan persze nem sikerült üres kézzel távoznunk, mert Eszter közelgő névnapjára gondolva választottunk titokban egy játékot.



Itt még nem ért véget a szombat délutáni csavargás. Az eső nemcsak alvásra kiváló, hanem múzeumlátogatásra is. Még itthon kinéztem egy igazán gyerekbarát kiállítást, a "babatündérhez" nevűt. A Bazilika mellett található Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumba tartottunk, mert ott egy szívet lelket melengető tárlat nyílt a játékboltok és játékok történetéről. Hanna, Eszter, Noémi nagyon lelkesek voltak amikor a parkolóhely keresés alatt elmeséltem nekik, hogy itt aztán láthatják, hogy mivel játszottak dédszüleik, nagyszüleik és szüleik, (azaz mi), kisgyerekként.
Parkolóhelyet a felszínen nem találtunk, így aztán a Szent István tér alatti különleges liftes parkoló szolgáltatásait kellett igénybe vennünk. És milyen jól tettük. Hihetetlen élmény volt a lányoknak látni olyan parkolót, ahol miután kiszálltunk az autóból, az elsüllyedt magától, hogy valahol a mélyben pihenjen, majd visszatértünkkor újra előbukkanjon..
A Bazilika harangjai mintha csak ránk vártak volna (valójában esküvő nyomait véltük felfedezni a lépcsőn). Amint felértünk a felszínre megkondultak, a lányok pedig dacolva az esővel össze vissza szaladgáltak.





Szóval kissé csatakosan, de megérkeztünk végre kedvenc múzeumomba, ahol be kell valljam, hogy a kiállítás terembe belépve szinte azonnal extázisba estem. Türtőztetnem kellett magam, hogy ne vegyem kézbe rég nem látott játékaimat, a lemezautót, a Kis Postás társasjátékot, a műanyag játék pénztárgépet, a lemez homokozóvödröt és a többi fröccsöntött kincset. Persze uralkodtam magamon és igyekeztem minél többet mesélni a lányoknak a rég múlt idők rég múlt játékairól, mostanában úgyis ez a mániám. A múzeum egyébként most sem okozott csalódást, ahogyan a korábban az Utasellátóról és a Sacher tortáról szóló gyűjteményt is élmény volt végignézni, most ez is magas színvonalú volt.
Hanna, Eszti, Noémi furcsán néztek ránk, ahogy felváltva kiáltottuk Zoltánnal, hogy "nekem ilyen volt, erre emlékszem, erre emlékszel?! Amikor látták, hogy nem vagyunk beszámíthatóak, inkább a gyerek játszósarokba húzódtak és ott játszadoztak a nagyon is mai játékokkal, amit nem bántunk, mert így még alaposabban megnézhettük pl. a Gazdálkodj Okosan sztálinista tervgazdálkodásos változatát meg az Úttörő Áruház játékosztályának kínálatát.



Fülig érő szájjal hagytuk el a múzeumot mind az öten. Azért a "Na lányok, kinek mi tetszett a legjobban?" kérdésre háromból kettő a "liftes parkolóház" választ adta.

2010. május 11.

Elfelejtett csomag

Feltételezem, hogy minden családban vannak lefekvés előtti és ébredés utáni rituálék. Gondolom, hogy a legtöbb családban természetes a fürdés utáni meseolvasás meg a lámpaoltás előtt még valami apróság, ami csak a gyerekeké meg a szülőké.
Nálunk egy ideje egy új hancúr játék született, amit csak úgy hívok "Jön apa!"
Az est egyik fénypontja az, amikor tisztán, illatosan,pizsamában vagy hálóingben mindhárom kicsi, megfontoltan és jól átgondolva kiválasztja magának az aznap esti fejenként egy, összesen tehát három mesét. A felolvasást persze a többiek is hallgathatják, ám kizárólag a kiválasztó ülhet közben az ölemben, a többiek mellettem, a hátamon, mögöttem vagy előttem figyelhetnek. A meseolvasás egyébként legtöbbször az én jutalmam, ám időnként Zoltán követeli magának az olvasást, amit én mindig kuncogva hallgatok, mert imádom, amikor elváltoztatott hangon próbálja utánozni a barlangi pók üvöltését vagy a boszorkány nevetését. Egyébként ebben én se vagyok rossz, például kifejezetten jól tudok szipogó vagy síró gyerekhangon beszélni. No de hogy visszakanyarodjak a játékhoz. A meseolvasás után persze még vannak apró próbálkozások, olyanok, hogy szomjas vagyok, pisilni kell, kérem azt a párnát és nem ezt, kicsit ott maradok vagy sem de aztán végül egész hamar elcsendesednek és megelégednek a betakargatással, puszilgatásokkal. Nos, ha Zoltán időzítése elég jó, akkor pont ezen a ponton kezd feljönni a lépcsőn , mégpedig direkt hangosan, lábát jó erősen a lépcső fokaihoz csapkodva. A lányok alig várják ezt a pillanatot. Együtt kiabálják, hogy "Apa jön, apa jön! mivel ez azt jelenti, hogy kezdődik a bújócska. Hálószobájuk elég kevés valódi rejtekhellyel bír, így elbújásuk csak jelképes, ám annál édesebb. Mindhárman magukra húzzák a takarót és alvást tettetve várják, hogy "megtalálja" őket Zoltán. Visítás, újabb puszik, főleg a talpacskákra, majd ezután a helytelennek tűnő felajzás után térnek -repeta betakarás és puszik után- nyugovóra.
Reggel hattól várom őket a saját ágyamba. Tudják ezt nagyon jól, így már csak időnként fordul elő, hogy valamelyik kicsi átcsattog éjnek évadján hozzám, hogy ott folytassa mellettem az alvást. Én pedig kérlelhetetlenül viszem vissza azonnal az ágyába az ügyeletes holdkórost, mert ha alvásról van szó önző vagyok és hiszem, hogy ugyanolyan fontos a saját ágyukban való boldog alvás, mint az egyszeregy. Ebben a kérdésben így nem engedek, kivéve ha betegség vagy rossz álom esete áll fenn.
Szóval hattól, mintha csak be lennének programozva jönnek elő párnájukat, macijukat szorítva hozzám lányaim. Az első érkezőnek szerencséje van, igen kényelmes helyet tud találni magának. A másodiknak már némileg szűkebb hellyel kell megelégednie és a leesés veszélye is fennáll. Az utolsónak érkező már csak az ágy végében a lábamon tud elhelyezkedni és folytatni az alvást úgy fél hétig, amikor is megszólal az óra. Arról, hogy ez a szimbiózis milyen élmény és érzés nekem, most nem írnék.. Mire Zoltán kinyitja a szemét csak annyit mondok neki: Telt ház van megint.
Mosolyog, mert őt nem nyomja agyon senki, aztán lemegy kávét főzni, mert amióta megjavították a kávéfőzőnket, egész másképp szelel, akarom mondani gőzöl és már Zoltán rájött hogyan kell tejet habosítani, sőt egymástól elvált rétegű, csíkos melange-ot készíteni, amelyet még a Grasham kávézó is megirigyelne.
Szóval ilyen kávécsodát hoz fel nekem. Ugyanúgy, trappolva, hangosan lépkedve a lépcsőn, mint este. Addigra már felébredtek a lányok is és alig várják, hogy elbújhassanak, hallgatják a gőzölő hangját és várják a trappolást. "Apa jön!"- kiáltják egyszerre és Zoltán lassan, hogy mindhármuknak legyen ideje elbújni, valóban jön. Én eljátszom a szokásos meglepődést, hogy nincsenek itt a lányok, lementek, elmentek, a másik szobában alszanak. Zoltán erre elkezdi keresni őket, és ebben az esetben már valódi keresésről van szó, mert a nagyobb tér igazi búvóhelyekkel is szolgál. Legtöbbször a függöny vagy az ajtó mögé, a takarók, párnák alá vagy a garderobe szobába , az ingek mögé fúrják be magukat a lányok. Legutóbb Hannát egész sokáig kereste Zoltán, mert a vasalandó ruhakupac annyira összegyűlt, hogy szégyen ide vagy oda, simán befért közé. Eszter a függönybe csavarodott be, de kilátszottak lábacskái, így hamar lebukott, Noémi pedig ismét az ingek, ruhák mögé bújt. Persze Zoltán őt is megtalálta. Meg még valamit. Egy csodásan becsomagolt ajándékot. A csomagolópapír elárulta, hogy egyik külföldi útjáról hozta nekem, csak éppen gondosan elrejtette. Aztán elfelejtette. Most pedig Noémivel együtt meglett. Izgatottan téptem le a papírt majd a lányokkal együtt nevettünk, hogy a bújócska miatt, egy sima hétköznapon az ölembe hullott egy elfelejtett, ám annál különlegesebb ajándék. Igaz, én ezeket az "Apa jön" játékokat és a hozzájuk tartozó visongásokat, kacagásokat is annak érzem. Minden nap.

2010. május 7.

Kicsit több, mint anyák napja






Nem tudom miért várjuk el minden évben, hogy gyerekeink az óvoda keretein belül is szépen szavaljanak, szerepeljenek nekünk. Talán mert mi is így csináltuk. Fehér blúzban, sötét szoknyában énekeltük az orgona ága barackfa virága kezdetű dalt, anyukáink szipogtak, a menőbbek fényképeztek, aztán átvették a nyilvánvalóan ,elsősorban az óvó nénik kreativitását és ügyességét dicsérő ajándékokat, amelyek még most is ott lehetnek valahol a vitrinben az esküvői képünkkel és a kiesett tejfogainkkal együtt. Vártam én is a mai napot. Fehér blúzt vettem, Hanna haját a szokásosnál jobban is kifésültem. Reggel nyolcra várták az anyukákat a rendhagyó anyák napjára. Azért volt rendhagyó, mert a fő műsorszámot, az anyák napi köszöntőt egy bemutató tornaóra előzte meg, amelyet a csoport nyilvános reggelizése követett és amelyet így közvetlen közelről nézhettük, sőt kóstolót is kaptunk abból az utánozhatatlanul finom és puha vajas kenyérből, amit csak napköziben lehet enni. Nekem külön műsorral is szolgált ez a reggelizős szeánsz, mivel Hannára pont erre a napra esett a naposság. Kis kötényében tüsténkedett, felelősségteljes arcot vágott és azon töprengtem, hogy mit rontottam el, hogy itthon ugyanennek a pedánsságnak, háziasságnak nyomát sem látom már benne.... Ezt követően környezetismerettel és számtannal kapcsolatos feladatokat oldottak meg a gyerekek a szemünk láttára és biztos vagyok benne, hogy a legtöbbjük fejében ugyanaz fogalmazódott meg: ezek a gyerekek mind iskolaérettek. Persze én Hannára fókuszáltam, lestem mozdulatait, igyekvését, akarását és főként gyorsaságát.





Tíz órakor aztán újra átvonultunk a vadonatúj tornaterembe, hogy a két részből álló műsort végignézzük. Az első részben azokat a táncokat, mutatták be a gyerekek, amiket korábban az óvoda új szárnyának ill. tornatermének átadási ünnepségén, fontos és illusztris vendégeknek, köztük a polgármesternek, már előadtak. Persze nagyon ügyesek, helyesek voltak de nekem az járt a fejemben, mennyi munkájába került ez a két óvónéninek, hogy ilyen flottul menjen.
Eddig a pontig megúsztam könnyek nélkül az ünnepséget, ám menthetetlenül elvesztem amikor Hanna a nagymamás verssel állt elő. Anyukám mögöttem ült és úgy láttam bepárásodott a szeme, ami nem is csoda, hiszen Hanna a vers alatt folyamatos szemkontaktust tartott vele.
Kaptunk szép virágot és egy helyes, persze saját kis kezeikkel , színes gyöngyökből fűzött karperecet, amit azóta le sem vettem.







A tornaterem bordásfala egy nagy lepellel volt eltakarva, azon papírvirágok és a köszöntő szöveg díszelgett, ám ami a legkedvesebb, hogy egy csomó anyukafej. Anyuka portrék szépen sorban, egymás alatt, amelyek csak arra vártak, hogy mi közelebbről megnézzük és kitaláljuk melyik rajz készülhetett rólunk. Én már a műsor alatt kinéztem egy szőke hajú, fülbevalós, nagy zöld szemű, kerek arcú, piros húsos szájú nőt ábrázoló rajzot és reménykedtem, hogy nem a mellette lévő valószínűtlenül hosszúkás fejű arcot kell hazavinnem. Hanna persze büszke volt arra, hogy portréja annyira hiteles lett, hogy azonnal felismertem benne magam.
Ölelések, puszilgatások, orrfújások és fényképezések közepette a gyerekek által készített sütikre voltunk még hivatalosak, aztán minden anyuka hazaindult. Én a karperecemben, a virággal és portrémmal egyensúlyozva azt mondogattam magamban, hogy hiába no, Hanna csak egy van.

A kicsik anyák-napi ünnepsége távol állt a szerepeltetéstől, bár biztos vagyok benne, hogy akadt szülő aki nem bánta volna ha két nyelven és hangszeres kísérettel énekeltek, szavaltak volna. Szerencsére az óvó nénijeiknek van annyi rutinja, tapasztalata (és esze), hogy nem kényszeríti az alig négy éveseket szereplésre. Az ő anyák napi ünnepségük egy délutáni közös anyukás játékról szólt, akinek kedve volt előadhatott dalt vagy éppen versikét, de semmi nem volt kötelező. Viszont egészen különleges ajándékot kaptunk. Papírral bevont és igazán designosan kifestett üveget, ami a továbbiakban vázaként funkcionál. Igaz, nem a játékdélutánon, mert abból Eszter bárányhimlője miatt kimaradtam. Itthon amikor a legszembetűnőbb helyre, a kandalló párkányára tettem a két kis színes üveget, az zakatolt a fejemben. Istenem! Olyan jó, hogy kettőt kaptam, olyan jó, hogy ketten vannak.

2010. május 4.

Csigák az autómon



Csak két nap volt elviselhetetlenül lassú és keserves a bárányhimlő miatt Eszternek és nekem. Hétfőre Pöttyös Pöszkénk újra a család bohóca, mókamestere, csintalanja lett. Mondjuk az arca elég csúnyán fest. Olyan, mintha rozsdás lenne szegényke. Pedig nagyon is mozgékony. Tegnap délután például elsőnek jelentkezett apás biciklizésre. Én a közeli Lidl-be mentem Hannával, hogy együtt vásároljunk be.
Amikor pakoltam be a kocsiba, észrevettem, hogy csigák mászkálnak a kocsim tetején. Hannával együtt nevettünk rajta, hogy lám annyi eső esett, hogy még az autómat is ellepték a puhatestűek. Aztán arra gyanakodtam, hogy Eszter még otthon pakolta tele vele a szélvédőmet. Merthogy egyre többet vettünk észre. Ismerve őt, képes erre. Azonnal körülnéztem belül is, hátha oda is tett belőlük. A hazáig tartó rövid út alatt még további csigák száguldhattak életükben először a szélvédőmre tapadva. Volt, amelyik behúzódott a házába és odatapasztotta magát biztonságosan, volt amelyiknek lobogott a szeme és a tapogatója és biztos vagyok benne, hogy azt is mondta, hogy Juhéj!! Mindenütt nyálkás csíkok csúfították az ablakomat. Aztán otthon kiderült ki volt a tettes. Sőt azt is ki volt a felbujtó. Hát persze. Zoltán ötlete volt, hogy amíg mi vásárolunk, ők biciklivel a bolthoz merészkednek, megkeresik parkoló autómat és teleszórják az Eszter által gondosan összegyűjtött csigákkal. Hagy lepődjek meg Hannával. Egész este ezen nevettem. Ma is sokszor eszembe jut. Annyira jó, hogy nem sótlan a férjem. Hogy mindig megnevettet. És már vannak cinkostársai. Három is. Hiába no, az almák nem esnek mesze a fájuktól.





A képek nem a tett helyszínén készültek. A biciklizős kép reggel készült, ma így mentek a lányok oviba, Eszti elkísérte őket, Zoltán pedig felügyelt. A műszarfalon látható valódi csigaházból, ám szivacstesttel rendelkező csiga pedig a sebesség betartására emlékeztet egy ideje. Nem mintha az a száguldozós fajta lennék...de azért csiga sem.

2010. május 3.

Pöttyös Pöszke




„Anya, viszket. Anya, csak simogatom, nem kaparom. Fázom. Mikor gyógyulok meg? Levehetek egy báránykát? Felemelsz? Ringatsz? Kérek szépen inni. Itt nagyon fáj. Kend be légyszíves! Szórjunk rá hintőport! Nagyon-nagyon szeretlek! ..."


Nos, az idei anyák napja ezeknek a mondatoknak a jegyében telt el. Mégsincs hiányérzetem. Ellenkezőleg. Úgy érzem, hogy az ilyen kis betegápolások idején teljesedik ki legjobban az önzetlen anyai szeretet. Talán túlzás, mégis úgy éreztem, hogy Eszter pöttyeit ajándékba kaptam arra a napra, amelyiken rólunk, anyákról emlékeznek meg. Nyilván e nélkül a betegség nélkül is tudtam volna magamról, hogy anya vagyok, és arra sincs szükségem, hogy ezért naponta vállon veregessenek és elismerjenek (bár kétségtelen, hogy jól esik, ha kapok ilyet). Mégis gondolkodtatásra késztetett az át nem aludt éjszakák közepette az anyaság meg az egész, amit ez az állapot jelent. És könnyen lehet, hogy ha nem kenegetek és nyugtatgatok ezeken a napokon ilyen intenzíven, akkor eszembe se jutnak ilyenek. Felidéztem a kórházban, súlyos betegen fekvő kicsiket őrző édesanyákat. Később kislányként láttam magamat, akit citromos teával gyógyít anyukája, akinek rubeóla pöttyeit kenegeti, a rázókeverékkel, ami ma már tiltólistán van. Próbálom lenyelni a Maripent és folyton az ölébe kérezkedem. Ma pedig az én ölembe kérezkedik valamelyik kislányom.. anya vagyok, anya lettem.

Eszter, ahogyan az várható volt, pontosan 14 nappal Noémi után, elkapta a bárányhimlőt. Addigra már alaposabban tájékozódtam, olvastam a betegségről és tudtam, hogy sokkal több pötty várható rajta, mint testvérén. Együtt próbáltunk aludni és együtt virrasztottunk, mert az utálatos pettyek nem hagyták őt pihenni. Mentholos hintőporral nyugtattam bőrét, ami hatott is. Fenistil cseppeket csöpögtettem nyelvére és folyton azon gondolkodtam, jól tettem e hogy nem oltattam be egyiküket sem. Kicsit több érv szól, az "igen, jól tettem" mellett.


Első nap, amikor felfedeztem Eszti testén de főleg nyakán, hátán. a pöttyöket, telefonon tájékoztattam az orvost és ezúttal már valóban rutinosnak éreztem magam, így sok beszédre nem is volt szükség.

Másnap megjelentek a hólyagos pöttyök és ami a legrosszabb, babaarcán is, méghozzá megszámlálhatatlanul sok. Banális betegség tudom, ám mégis szívszorító látvány a pöttyöktől elcsúfított arcú kislányomat látni, ahogy szenved a hol viszkető, hol csípő vagy éppen égő érzéstől. Éjszaka talán két órát aludtunk összesen, a többi a nyugtatással, kenegetéssel telt el. Kimerítő volt mindkettőnknek és azon gondolkodtam, hogy jó, hogy túl vagyok az éjszakai szoptatásokon, hogy már nem csecsemők a lányaim, bizony nem vágyom az álmatlan éjszakákra még-egyszer.

Persze Eszternek is kinyomtattam báránykákat, neki is optimistán hetet , így minden reggel leszakíthatott egyet, nyilvánvalóvá téve ezzel is, hogy betegsége nem tart örökké és egyre jobban lesz. Irtó helyes Hanna és Noémi, ahogy figyelmeztetik reggel testvérüket, hogy letépte -e az aznapit.


Anyák napján a teraszon reggelizve persze elhangzott és a későn kelő szomszédokat valószínűleg felébresztette a tele torokból elénekelt anyáknapi dal és csodás rózsacsokrokat is kaptam. Aznap Eszter állapota hullámzó volt, egyszer játékos kedvű, vidám, máskor pedig elesett, bújós és bágyadt. A láza is felment, így aztán a hétvégén nem fogadtunk vendégeket és mi sem tettük ki a lábunkat itthonról, pedig úgy terveztük, hogy valamelyik nap személyesen is megismerkedünk Timivel és családjával, akik Erdélyből jöttek egy rövid látogatás erejéig Budapestre. Eszter az ölemben pihegett, a többiek pedig a kertben töltötték hasznosan az időt. Május elseje a hivatalos strandnyitó szezon, így Zoltán is elkezdte a mi strandunk rendbetételét. A „technikai okok miatt zárva” tábla egyelőre kint marad, sajnos további csúszás várható de reményeink szerint mire kitör az igazi nyár, már nemcsak a békák és szúnyoglárvák elvezhetik a pancsolást.

Az is jó, hogy Noémi már túl van rajta, hogy saját szememmel láthatom, hogy elmúlnak a pöttyök, majd a pörkök is maradéktalanul. Két gödröt azért máris észrevettem homlokát, azt hiszem ezt majd frufruval nagylánykorában szeretné majd eltakarni..

Hálás vagyok, hogy nem egyszerre lettek betegek, hanem szépen egymás után. Így teljes egészében az ügyeletes kis betegre tudtam koncentrálni, babusgatni, nyugtatgatni, ringatni, mesélni, játszani..

És amikor Hanna megkérdezte, hogy anya, ebben is van valami jó? Akkor én elkezdtem sorolni, hogy igen kicsim, hiszen jó, hogy túl vagytok rajta, jó, hogy most estek át a betegségen és nem a nyaralásaink alatt.

Amíg én itthon bárányhimlős gyereket ápoltam, Zoltán elment helyettem Hannával és unokatestvérével, Nórival a Radnóti Színpadra, hogy együtt nézzék meg Szabó Magda BÁRÁNY BOLDIZSÁR-ját. Nevettünk is, hogy lám, ezek a bárányok nem szeretnek bennünket, először akkor betegedett meg Noémi, amikor a húsukat ettem, most meg Boldizsár lett mérges. A Bárány Boldizsárt, a könyvek területén igen jártas Piroska barátnőmtől kapta Hanna és alig vártam én magam is az estéket, hogy egy-egy fejezettel előrébb tartsunk a kedves kis történetben. Minden sorát élveztük. A Csudálatos Mary mellett ez lett Hanna másik kedvence, így aztán nagyon megörültünk, hogy már színdarab formájában is létezik, bár talán mondanom se kell, a jegyek megszerzése most sem volt egyszerű feladat.



A szünetben amolyan Zoltános módon persze megint egy kávézóban kötöttek ki a lányok, ahol szörpöt iszogattak , vörös huzattal bevont fotelekben, majd még időben visszahuppantak az erkély első sorban lévő üléseikre.


Az első felvonás egyébként, Bárány Boldizsár csúfos balesetével ér véget, amelynek következtében elered az orra vére. Hanna nagyon fegyelmezett szokott lenni előadás alatt, de most kiszakadt belőle, hogy Apa.! Ne izgulj, az nem igazi vér, csak ketchup. .Függöny.