RSS

2011. február 27.

Nem sajnálták





"Anya! A szalámi miből készül?" -tette fel Noémi a kérdést valamelyik nap, amin nem lepődtem meg, mert rendszeresen elkéri az elé tett ételek receptjét és nagyon érdekli annak elkészítési módja és az abban lévő alapanyagok eredete is.

"Malacból kicsim"-feleltem
"És anya, a malac miből készül? "-folytatta Noémi és én nem tudtam, hogy viccel (mert szoktak sokat) vagy komolyan nem tudja hogy a malacokat levágják és bizony a húsukból lesz a sonka.

Ez volt az a pillanat, amikor elhatároztam, ezeknek a városi gyerekeknek igenis végig kell nézniük egy disznóvágást, elég nagyok ahhoz, hogy a húsfeldolgozás folyamatát megértsék. Egy falusi család bizonyára jót mulat ezen és még kicsit meg is rökönyödik, hogy vannak olyanok, akik képesek pénzt áldozni ilyesfajta disznóvásás turizmusra, de vidéki rokonok, ismerősök híján nekünk tényleg ez az egy alternatíva jutott az említett esemény testközelből való követésére.
Noémi kedvenc könyve egy ideje egyébként a kevés szöveg, sok kép típusú Hami, amiben gyerekeknek magyarázzák el hogyan terem a rizs, hogyan készül a kakaó és kávé, miből lesz a só, a konzerv, vagyis az "Anya ez miből és hogyan készült" kérdésekre ad válaszokat.

Egy péntek délutánon indultunk el a Szekszárd közelében található Szent Gaál kastélyba. Hat család, összesen 14 gyerekkel érkezett ugyanazzal a céllal, azaz disznóvágást nézni ölbe tett kézzel majd enni és inni. A 14 gyerek gondolatától ugyan összeszorult a gyomrom de egy idő után tényleg meg lehet szokni a ricsajt és mivel az egész kis kúriát mi birtokoltuk, a terekben egy idő után elveszett a sok rohangáló gyerek. Én azokat a pillanatokat szerettem a leginkább, amikor az egyik szalon átalakult társasjáték barlanggá, mindenki a másik család társasjátékát próbálta ki. Eszti és Noncsi persze a kastély szó hallatán ragaszkodtak ahhoz, hogy a királylányos tüllszoknyákat csomagoljuk el, mert az illik majd a miliőhöz biztosan. Illett. Viszont kicsit elszomorodtam attól, hogy Hanna már nem vesz részt az ilyen típusú "bohóckodásban", saját bevallása szerint ő már nagy az ilyesmihez...



Azért utaztunk le már pénteken, mert annyit azért tudtunk mi is, hogy disznót vágni hajnalban szokás. Nem tudom a fél nyolc mennyire autentikus kezdés a művelethez, mindenesetre ekkor érkezett meg egy utánfutón a göndör szőrű mangalica, akinek a nevét elfelejtettem megkérdezni, pedig szerencsét hoz ha tudjuk. Na mindegy. Én azzal voltam elfoglalva, hogy a gyereksereget a házban tartsam addig, amíg az állat életét gyors és hatékony módszerrel kioltotta a böllér és a hagymás vér reményében egy edényben gyűjtötte össze a vért.






Egyetlen disznóvágásra emlékszem, amit nagyszüleimnél, Mendén éltem át. Máig fel tudom idézni azt az eget verő malacvisítást, amit a böllértől menekülni próbáló malac adott ki. bemenekültem a spejzba és betapasztottam a fülemet, amennyire csak bírtam de még így is hallottam szegény pára küzdelmét, majd egyszer csak csend lett és én újra előmerészkedtem..
Kicsit féltem, hogy a gyerekekre milyen hatással lesz a malacvisítás és a földön fekvő állat látványa de a malacvisítás elmaradt szerencsére, a perzselés kezdetére összesereglő gyerekek pedig egy cseppet se sajnálták a mangalicát, amitől mi anyukák egy pillanatra zavarba is jöttünk és elkezdtünk arról beszélni, hogy mit ronthattunk el a tudatos nevelésükben, hogy egyetlen könnycseppet nem ejtettek, sokkal inkább a munkafázisokról kérdezgettek.





Noémi a pörzsöléskor azért megkérdezte, hogy hogy bírja ki a malac ezt a tüzet, amiből én azt a következtetést vontam le, hogy nem is igazán fogta fel,hogy az előbb még elevenen látott malac már nem él.
A kávés bögrét és a pálinkás poharakat szorongatva állapítottuk meg, hogy bizony nagyon kemény munka, míg a szőrös malac feketévé, majd vajszínűvé alakul.
Hanna még attól sem riadt vissza, hogy a malac lepörkölt körmeit a sajátjaira vegye és ezzel ijesztgesse húgait. Az egész program előtt én azon izgultam, hogy nehogy olyan trauma érje a gyerekeket a látottak miatt, amitől aztán nem lesznek hajlandóak húst enni többet és a vegetáriánusok táborát gyarapítják. Nos, ez a félelmem végképp elszállt, amikor a malacot felhúzták az arra alkalmas szerkezettel a két hátsó lábánál fogva, hogy aztán egy mozdulattal levágják fejét és felvágják hasát, amitől láthatóvá váltak a belső szervek. Hannának rögtönzött anatómia órát tartottunk, roppant módon érdekelte a szív, a máj, a bordák elhelyezkedése de a beleket is tüzetesebben megnézte. A kicsik addigra már inkább a kastély melegét választották, csak Hanna maradt kint a csűrben Zoltánnal, akit legközelebb már kötényben felgyűrt ing újban találtam. Bőszen gyúrta a kolbász összetevőit, hagyta, hogy a hozzáértők tanítsák.





Mire észbe kaptunk a disznóból már csak szeletelt húsok, megtöltött hurka, kolbász és szalonna maradt. Meg a konyhából kiszivárgó disznótoros illata.
A lányoknak nem győztük magyarázni, hogy sok helyen még mindig így zajlik ez, azaz felnevelnek egy kismalacot, felhizlalják , majd levágják, hiszen egy családnak több hétig, sőt hónapig jut belőle az asztalára ebéd, vacsora. Hannának még meséltünk a vágóhídról is, a kicsiket meg arról kérdezgettük, hogy akkor sejtik e már hogyan kerül a bolt hűtőpultjába a szeletelt karaj, amiből a rántott húst készítem otthon. Bőszen bólogattak. Én azóta is azon töprengek, hogy miért nem sajnálták azt az állatot, miért fogadták el ennyire könnyen, hogy vannak haszon állatok, háziállatok, amiknek az a sorsa, hogy mi emberek megegyük őket...

Legközelebb aratásra megyünk. Noémi megkérdezte hogy miből készül a liszt. Abból a Hami című könyvből persze tudja, hogy búzából de szeretné látni saját szemével is. A kakaóbab, a kókuszreszelék és az olívaolaj még nem került szóba.








2011. február 24.

Zoknilények



Újrahasznosítjuk a félpár zoknikat, amikből továbbra is rekord mennyiséggel rendelkezünk. Csak azért nem hajítom ki az összes szingli zoknit, mert még reménykedem, hogy egyszer előkerül a másik felük, a párjuk is (hiába szakmai ártalom...) Igaz addigra már könnyen lehet, hogy kinövik a lányok és lábmelegítésre már nem használhatók. Az egész úgy kezdődött, hogy Hanna unokatestvére, az én bátyám kislánya Nóri egy nagymamás napon megtanította anyukámnak hogyan lehet pofon egyszerű varrás technikával aranyos nyuszit gyártani zokniból.

A fél pár zoknit a lábfejnél ék alakban bevágjuk, kifordítjuk és összevarrjuk (na én itt elvéreznék) majd az egészet kitömjük vattával vagy más puha anyaggal. A szára végét is összevarrjuk és nincs más hátra csak szemeket, szájat kell gyártani tetszőleges technikával (gombfelvarrás, hímzés vagy rajz módszerrel) a sarok részre, ami a nyuszi arca lett közben. A fülek és a törzs vastagságát a tenyerünk hengergetésével variálhatjuk.



Anyukám ráérzett az ízére és a következő alkalommal már ő mutatta meg Hannának a zokninyuszi készítés fortélyait. Most ott tartunk, hogy a családban már mindenkinek egy saját aranyos, puha, gyömöszölnivaló zoknilénye. A zokninyuszi gyártáshoz való kedv nem csökkent és, mint azt említettem alapanyag is van bőven, ezért Hanna elhatározta, hogy mindenkinek, aki meghívja szülinapi zsúrjára készít egyet. Nekem tetszik az ötlet. Jó látnom, hogy sikk lett saját készítésű ajándékkal is kedveskedni a boltban vásárolt ajándékok mellett. Hanna ebben a hónapban két szülinapra is hivatalos volt. Most szombaton is megy egyre. Szóval nem véletlen, hogy este anyukámhoz megy, fél pár zoknikkal, gombokkal, vattával felszerelkezve.

Nemrég rábukkantam a könyvre, ahonnan lehet, hogy Nóri merítette az ötletet és meg is vettem. Bár a könyv japán, férfi szerzője azt ígéri bonyolult varrástechnikák nélkül gyárthatunk különleges zoknilényeket én ötször átlapoztam és úgy döntöttem boldogan átadom az ilyen típusú alkotás lehetőségét Hannának és anyukámnak az ott-alvós mamás hétvégékre.

2011. február 22.

Legjobb, legrosszabb és egy film





Velem vagy nélküled (Story of us). Ez a címe annak a filmnek, amit egy évben egyszer biztosan előveszek és megnézek. Ha lehet Zoltánnal, ha nem hát nélküle. A tíz évvel ezelőtt készült filmben Bruce Willis és Michelle Pfeiffer játssza a főszerepet.
A történetben egy 15 éve tartó házasság titkait követhetjük nyomon. A házaspár két gyereket nevel ideális körülmények között ám házasságuk éppen mélyponton van, így elhatározzák megpróbálják külön élni az életüket. Hogy kikecmeregnek e a válságból azt nem árulom el,- hátha valaki kedvet kap ahhoz, hogy megnézze-, mindenesetre újra és újra megnevettet ugyanakkor meghat a film mind a 92 perce, vagyis papír zsebkendő mindig van a közelemben..



No, ebben a filmben van egy olyan jelenet, amikor a család együtt ül az asztal körül. Éppen vacsoráznak és, mint mindig most is felteszik egymásnak a kérdést: "Mi volt a legjobb és a legrosszabb a mai napodban? ".
Jó pár éve megfogadtam, hogy ha elég nagyok lesznek hozzá a gyerekek én is bevezetem ezt a szokást és bizony egy ideje már nálunk is így zajlanak a vacsorák. Nagyon szeretik a játékot meg az egész -együtt vacsorázunk és beszélgetünk az érzéseinkről- érzést. A kicsiknek legtöbbször hosszan kell gondolkodniuk azon, hogy mi volt a legrosszabb, aminek persze örülök, mégis arra biztatom őket, hogy keresgéljenek az emlékeik között valamit, ami egy pillanatra bánatot okozott nekik, mert azt utána megbeszéljük és véletlenül sem marad tüske bennük . Elég lehet a bánatra az is, ha aznap nem mentek ki az oviban az udvarra, ha reggel kapkodva indultunk, ha itthon felejtettek egy babát, ha nem kapott Hanna piros pontot magatartására.. Nem részletezem kinek milyen apróságok jelentették a nap fénypontját és mi okozott bánatot, egyet viszont le kell jegyeznem, mert azóta is emlegetjük és ezen kuncogunk.

Elöljáróban elmondom, hogy Eszter a legjobban evő gyerekünk a három közül. Élvezet nézni ahogy megrágja az ételt, ahogy ízleli. Szépen komótosan rág és szemmel láthatóan élvezi az evés pillanatait. Inkább a sós ételeket kedveli, ketchupot kér a szendvicsére. Nagyon hasonlít ebben (is) Zoltánra.

Amikor a körkérdésnél Eszterre került a sor ő hétköznapokon minden alkalommal azt felelte, hogy az ebéd volt a legjobb pillanata. Egyszerűen nem akartuk elhinni, hogy a déli étkezés a legnagyobb öröm Eszter óvodai életében , ezért kicseleztük és úgy tettük fel a kérdést neki legközelebb, hogy:

-Eszterke! Neked mi volt a legjobb a napodban az ebéden kívül?

Nem okozott csalódást, két másodperc gondolkodás után rávágta:

-A reggeli!

ui. Hanna a kevésbé jó étvágyú gyerekünk pedig szinte minden alkalommal hazahozza táskájában az uzsonnáját és hazaérkezéskor Eszternek ajánlja, aki boldogan elrágcsálja és közben hálásan néz nővérére, pedig isten bizony kap reggelit, tízórait, ebédet aztán este vacsorát is, vagyis nem kellene úgy (t)ennie, mint aki napok óta éhezik. Legutolsó mérésem szerint 17 kiló, vagyis lassan két kilóval kevesebb,mint ikertestvére, Noncsi.

A pavlova torták házhoz jöttek



Egészen pontosan 42 darab. Móni, a Pavlova torta sütés királynője hozta el személyesen születésnapomra. A könnyebb szállítás és a garantált frissesség érdekében feldíszítetlenül, hiszen az már gyerekjáték.

Hogy miért 42 darabot kaptam, azon máig gondolkodom:

Egyszerre akarta letudni a jövő évi és azutáni születésnapomat is ezzel az akcióval

vagy

Annyi évesnek látszom.


Mindenesetre két napig Pavlován éltem, amiben segítőtársam Hanna volt. Gyakorlatilag ezt ettük reggelire és ebédre is. Úgyhogy ezek után örülnék ha a következő alkalommal egy fitness bérlettel ajándékoznál meg kedves Móni.

A torta receptje itt olvasható. Ennél szájbarágósabban nem lehet leírni egyébként, úgyhogy akinek kedve van maga is elkészítheti. Én átadom a lehetőséget Móninak továbbra is. Palacsintát csak anyu süthet,Pavlovát csak Móni. Valaki tud esetleg igazi szalagos fánkot készíteni és házhoz szállítani vagy kénytelen leszek nekiveselkedni magam?

2011. február 21.

Vietnámia




Vietnámia. Nem elírás. Hanna így hívja a Délkelet Ázsiai országot, annak ellenére, hogy minden alkalommal kijavítjuk. Elsős még, így nem jár érte fekete pont, mire a tananyagban oda érnek, csak megtanulja. Osztálytársa, Hay Magyarországon született, ám szülei Vietnamból származnak. A Radnótiban 52 gyerekről mondható el ugyanez. Kimagaslóan teljesítenek, nagyon szorgalmas, okos gyerekek. A legtöbb tanulmányi versenyben az élvonalban végeznek és első hallásra hihetetlenül hangzik, de a szép kiejtés versenyről is rendre elhozzák a díjakat.
A Radnóti szellemiségéhez hozzátartozik a más kultúra megismerése, a sokszínűség, a másság elfogadása, a befogadás. Hogy ez mennyire igaz, azt most egy különleges nap keretében be is bizonyították. Ha jól tudom még egyetlen iskolában sem rendeztek ehhez hasonló vietnami napot. Ünnepük a Hold Újév adta az apropót a rendezvényhez, ami olyan magas színvonalon és ötletesen lett megszervezve, hogy azóta is arról beszélek mindenkinek.
Előző este lázasan keresgéltünk Hannának valami piros felsőt és rájöttünk ez a szín hiányzik a ruhatárából. Próbáltam rátukmálni egy rózsaszínűt, ám határozottan elutasította, mondván felhívták a figyelmüket, hogy piros ruhában menjen minden gyerek ha lehet, hiszen a piros a vietnamiak szerencse - és ünnepi színe. Így aztán egy rövid ujjú pólót halásztunk elő a nyári ruhakupacból és azt vette magára Hanna, miközben a földgömbjén azt vizsgálta mennyire messze - és milyen hosszú repülőútra található Vietnam. Közben azon töprengtünk, hogy egy átlag magyar embernek milyen szavak, tárgyak jutnak eszébe az ország neve hallatán. Gyerekkoromban vietnami balzsammal kenegette apukám a fájós lábamat. Ma is emlékszem a szúrós szagú ám igen hatásos kenőcsre. Ismerjük a vietnami kalapot, a papucsot, eszünkbe jut a háború, sok rizs és az Ázsia Center is... Nem sok. Reméltük, hogy a róluk szóló nap végén okosabbak leszünk és egy kicsit jobban megismerhetjük az országot, aminek a nyelvét a suliban 52 diák beszéli.

Hatalmas, kifeszített vietnami lobogó fogadta az iskolába érkezőket az aulában. Elköszöntünk a piros pólós Hannától és megígértük, hogy időben érkezünk, hiszen minket szülőket csak délutánra vártak a színes programokra. Őket viszont egész nap elkísérte a vietnami nap. Aznap például nem kicsöngetés hanem kidobolás jelezte az órák végét. Ebéd előtt egy gyorstalpaló pálcikaevő tanfolyamon vettek részt, ahol egy lelkes vietnami úr megmutatta, hogy bármilyen nagyságú és alakú tárgyat fel lehet emelni könnyedén a két kis pálcával. Az ebédet is ezzel fogyasztották el, talán nem meglepő, hogy első kérdésem az volt Hannához, hogy "Nem vagy éhes? "
Nem volt. Bámulatos ügyességgel ette a kis pohárból a mogyorót. Vietnami mesét hallgattak (magyarul), amiről aztán csodás rajzok készültek és megismerkedtek a különös vietnami hangszerekkel is, sőt meg is szólaltathatták némelyiket.







Amikor délután a kicsikkel együtt megérkeztünk az iskolába, tavaszi tekerccsel és más finomsággal kínáltak bennünket és az is feltűnt, hogy az összes önkéntes segítő mosolygott. Mindenütt Vietnám szépségeit bemutató képek, ismertetők voltak kitéve a falra, a színházteremben pedig már nagy volt a mozgolódás, a színpad pazar díszletben, csodás virágdekorációkkal, két oldalt vetítővászonnal várta a fellépőket és a nagykövetet. Megható látvány volt a sok kis pirosba öltözött, kíváncsi és érdeklődő gyereksereget látni a nézőtéren. Hanna maga mellé vette húgait és úgy nézték a műsort, amelynek minden egyes része közelebb vitt bennünket a vietnami kultúrához. Vietnam az áhított úti céljaink között szerepel és ez a műsor, ami még könnyeket is kicsalt a szememből csak megerősítette ezt a vágyamat és őszintén remélem, hogy egyszer eljutunk oda. Különös hangszereket szólaltattak meg, aztán divatbemutató következett a jellegzetes viseletekből. Mindenkit elvarázsolt a páva tánc, amelyben a kéznek volt hangsúlyos szerepe, nem úgy, mint a mi táncainkban, ahol a lábunk mozog, az követi a ritmust. A hatodikos kislány zongorázása ámulatba ejtett bennünket és megható volt a két nyelven előadott vers az otthonról, a hazáról, anyáról, a távolságról.






A műsor végét a sárkánytánc zárta, nagy csinnadrattával le is jött egy színes selyemlény a nézőtérre hogy ott ijesztgessen kicsit és nagyot, majd kitódultunk a folyosóra, ahol folytatódott a program. A termekben 20 perces váltásokkal lehetett bejutni a különböző előadásokra villám vietnami nyelvleckére, 12 éven felülieknek a háborúról tartott előadásra és hogy a várakozás is tartalmasan teljen, a folyosón bárki elkészíthette a jellegzetes vietnami kalapot csak éppen papírból. Hannának nem kellett kétszer mondani és persze Eszter és Noémi sem akart kimaradni így ma három kalap vár további sorsára.







Másnap Hanna táskájában találtam 100000 vietnami dongot. Szerencsére fénymásolt volt. A hátulján egy rövid kis szöveg: Régi hagyomány Vietnamban, hogy Újévkor a gyerekek liszit-piros borítékba tett szerencsét és gazdagságot szimbolizáló pénzt-kapnak ajándékba a család idősebb tagjaitól. Ezt a pénzt aztán sokszor az iskolához szükséges dolgokra költik. A pénzt azért kapják piros borítékban,mert a hagyomány szerint a piros szín szerencsét hoz. Boldog új évet! Chuc mung nam moi!

Mit is mondhatnék ezek után? A liberális szellemiségű iskola megint bebizonyította, hogy érdemes fél hétkor kelnie és negyed nyolckor elindulni az iskolába Hannának.
Szép munka volt, tényleg felejthetetlen.

2011. február 19.

Sorsoltunk!

Először is köszönöm szépen, hogy ennyien játszottatok. Rekord mennyiségű válasz, kedves hozzászólás érkezett. Egy rossz megfejtés is, de attól még az ő neve is bekerült a kosárba, hiszen ismerem az elkövetőt, aki szemtelenül fiatal és fogalma sincs a pelenkákról még (Bóbita kedves te írtál Liberót de nem baj..)
Egy facebook-ba írt megfejtés is érkezett, természetesen azt is elfogadtam és bekerült a név a kosárba.

Hanna már majdnem elaludt, amikor felráztam, hogy segítsen a sorsolásban. Kivágtuk a neveket és összehajtogatva a macitartó kosarába kerültek. Jól összezárta majd a lépcsőn egy mozdulattal kiszórta a cetliket, hogy egyet felcsippentsen. A felvételen látszik (és hallatszik), hogy kissé meglepődtünk az eredményen. Az a helyzet, hogy amikor a nevekkel ellátott cédulákat hajtogattuk, Hanna örömmel látta, hogy egy névrokona is akadt a játékos kedvűek között. Azt mondta, reméli, hogy őt húzza ki. Mondtam, hogy bármelyiküket is húzza örülni fogok neki, mert mind nagyon kedves nekem és csak azt sajnálom, hogy egy táskám van, amit felajánlhatok a célra..

aztán húzott egyet és felolvasta a nevet:

HANNA

Azt hittem csak viccel.
Ha nem veszem fel videóra az egészet, ha nem a saját szememmel látom a sorsolást azt mondom csalás és ámítás. Aztán pedig eszembe jutott, hogy Hannát arra tanítom, hogy erősen koncentráljon arra, amit szeretne és eléri a célját. Ilyen kicsi dolgokban is működne?



Szóval kedves Hanna nevű olvasóm, kérlek írd meg elérhetőségedet, hogy postázhassam a táskát neked.

Gratulálok és a többieknek jelzem, hogy lesz még játék, ajándék ahogy magamat ismerem ha előbb nem, akkor mindenképpen, amikor a rendszeres olvasók száma eléri a bűvös 200-at.

Miért szeretnek?




Eszter és Noémi, imádott óvó nénijük titkos segítségével felsorolták miért szeretnek. A szívekben lévő mondatok annyira őszinték, hogy szinte hallottam hangjukat miközben bepárásodott szemmel az óvoda öltözőjének padján olvastam.A képen saját magamat véltem felismerni, meglehetősen dizájnos szerelésben. Azt is kitaláltam melyik mondat melyik ikerlányomtól származik de azért ezt a biztonság kedvéért itthon leellenőriztük. Boldogan nyújtották karjukat, hogy "Ezt én mondtam!" , "Ez az én mondatom!"
Csodaszép, megható, kedves szülinapi ajándék, amely azonnal szép képkeretbe és persze a falra került.

Íme, a felsorolás, amiért Eszti és Noncsi szeret.

Mert megkeresi a cicás bugyimat.
Mindent megtesz, amit mondunk.
Finomat főz nekem!
Megtanít számokat rajzolni!
Beenged az ágyába!
Hosszú meséket olvas!
Megengedi, hogy az udvaron játsszak.
Ha megeszek valamit, ad nekem cukrot.





2011. február 15.

Farsang! Ollé!




Idén aztán igazán nem okozott extra fejtörést az, hogy minek öltözzenek be a lányok. Tavaly tavasszal a kanári szigeteki kiruccanás alkalmával kaptak három , fodros, pettyes flamenco táncos ruhát vaj puha szívű apukájuktól és gyakorlatilag azóta azt várták, hogy az otthoni környezeten kívül is felvehessék az egyébként valóban szépséges táncos ruhakölteményeket. Hát eljött az alkalom, az ovis farsang ideje.
Három éves koruk óta minden alkalommal, amikor látják, hogy a reggeli villámsminkemet pakolom fel az arcomra, folyton arra kérnek, hogy fessem ki az ő szemüket is szépen és ne csak az ezüst csillámos porral, hanem a fekete szemceruzával és a szemhéjpúderral is és ha lehet egy kis igazi rúzzsal kiegészítve. Mindig ugyanazt a választ kapták: "Majd ha nagylányok lesztek" vagy "Majd ha farsang lesz és illik a jelmezetekhez."

Nos, illett és bőszen emlékeztettek is erre. Így aztán reggel, amikor Hanna már iskolába ment, a kicsiket kisminkeltem. Kontyhoz hasonló búbot fésültem puha hajacskájukból, rózsát biggyesztettem a hajráfra, ami mire a terembe értünk persze lepottyant. Eltettem a spanyol táncos kellékeket, egy Paso Doble cd-t, további rózsákat, legyezőket, kasztanyettát és mire Zoltán visszaért az iskolából már indultunk is az oviba a zártkörű farsangra, ahol már javában ropták a táncot a gyerek buli zenére a többiek.



Elgondolkodtam azon, hogy ahhoz képest, hogy Hanna ovis korában még a szülőket is arra biztatták, hogy a nyilvános bulira öltözzenek be valaminek, (nem is okoztunk csalódást és postás, szülésznő, virágárus jelmezekben parádéztunk) most teljesen kizártak bennünket a farsangozásból és csak az ott készült képek és a kicsik elmesélése alapján tudtam megállapítani, hogy igazán hangulatos buliban volt részük. Ami a legfurcsább, az az, hogy egyáltalán nem bánom. Mármint, hogy most nem kellett maskarában mennünk. A lelkesedésem csökken? Vagy csak öregszem?



Persze nem érkeztünk üres kézzel. Idén keksz macifejeket vittünk a csoportnak. Alig várták a lányok, hogy kis kötényben segíthessenek. A legnagyobb kihívást egyébként az jelentette, hogy honnan szerezzek jégkrémes fa spatulákat, míg rájöttem, hogy a patikákban minden bizonnyal akad ilyen fa lapocska, hiszen a torok vizsgálatának fontos kelléke. Az utolsó darabokat hoztam el a kerületi gyógyszertárból és mostantól nemcsak a wc papír gurigák belsejét tilos kidobni a családban, hanem a jégkrémek pálcikáit is..

A macifejeknek az óvó néni beszámolója szerint óriási sikerük volt. Hogy nektek is lehessen hasonló élményben részetek leírom hogyan készültek. A mértékegységek bögrében vannak megadva, feltételezem, hogy ez egy amerikai recept, ahol ugye így mérnek a legszívesebben. Nekem hála anyósomnak van egy autentikus CUP mérő edényem, így azzal dolgoztam.

2/3 bögre puha vajat, 1 tk vanília cukorral és 1 bögre barna cukorral habosra keverjük. Hozzáadok 2 tojást és azzal is elkeverem.
2 és 1/2 bögre lisztet, 1/2 bögre kakaóval, 1/2 tk. sütőporral, csipet sóval, 1/2 kk fahéjjal, gyömbérporral összekeverek és ezt a száraz keveréket lassan a tojásos masszához adagolom és összekeverem.

A sütőt 180 fokra előmelegítjük. Sütőpapírral kibélelek egy formát. A maci feje diónyi nagyságú tésztagolyóból készül, a fülek pedig cseresznyemag nagyságúakból. Amikor a dió nagyságú golyót megformáztuk, beleszúrjuk a spatulát. Letesszük a sütőlapra, hozzáillesztjük a füleket és kilapítjuk a golyókat a tenyerünkkel (és (Orrot is formázhatunk kicsi golyóból persze). A francia drazsékat én ekkor nyomtam a tésztába, azzal együtt sütöttem meg de utólag is felragaszthatjuk tetszőlegesen választott módszerrel. Kb. 10 percig sütjük. Amikor kihűlt tovább díszíthetjük.



Az eredeti recept, vagyis ahol én először találkoztam vele és ahol azonnal beleszerettem egyik kedvenc erdélyi gasztro bloggeremnél Ottisnál található.

2011. február 9.

Kambodzsa (Pampers-UNICEF misszó) Phnom Penh tuk-tukkel







Omlettet és sárkánygyümölcsöt reggeliztem, no meg a franciás péksütiket kóstolgattam végig, miközben azon töprengtem, hogy hamarosan egy valódi, egymilliós, élő városba vetem bele magam, Siem Reappel, Angkor Wat kapujával ellentétben, amelyet elözönlenek a turisták. Igen. Jól döntöttem, Angkort nem lehet pár óra alatt megismerni, arra egy egész nap is kevés és úgy éreztem, hogy eljutok még oda, ráadásul nem egyedül.
Miközben a kávémat iszogattam, megfigyeltem, hogy a croissant helyett, akár egy komplett húsos, tengeri herkentyűs, tésztás, kiadós levest is ehettem volna ha éppen ahhoz lett volna kedvem és ha nagyon azonosulni szerettem volna a szokásokkal.

Úgy jöttem haza, hogy jó lenne visszamenni újra, mert nem vettem részt a naplementés hajókázásban, nem ültem őrülten száguldozó robogón, ott hagytam a piacon egy ruhát, amibe pedig beleszerettem első látásra és ugyebár a főzőtanfolyamon se volt már hely. Nem, azt hiszem nem elégedetlen vagyok, csupán megkedveltem Ázsiát. Még itthon olvastam egy úti könyvben, hogy szerencsés az, aki Dél kelet Ázsia felfedezését Phnom Penh-nel kezdi, mert a nyugati civilizáció jegyeit itt találja meg legkevésbé. Azt is mondták, hogy most fog kiderülni, hogy örökre elkerülöm Ázsiát vagy egy életre rabja leszek. Most azt érzem ez utóbbi igazolódott be..
Jó volt látni, hogy kambodzsaiak túlléptek a tragikus múlton, városuk újraéledt, és mosolygósan, békésen élik mindennapjaikat. Pedig nem is olyan régen, az én életemben felfoghatatlan vérengzés, népirtás árnyékolta be a nemzetüket és még aki semmit nem tud Kambodzsáról az is ismeri a szörnyeteg Pol Pot nevet.







Végtelenül szimpatikus, angolul kiválóan beszélő, ám ettől függetlenül az akcentus miatt nehezen érthető fiatal tük-tük sofőrt kértünk meg arra, hogy mutassa meg a főváros nevezetességeit. A kacifántos nyitvatartási idő miatt a királyi palota éppen zárva volt, így megelégedtünk pár fotóval kívülről. A fiú elmondta, hogy a tróntermében zajlik ma is a koronázási ceremónia, itt tartják a királyi esküvőket, és az uralkodó itt fogadja a vendégeit.



Hosszasan tanakodtunk mi fér majd bele a pár órányi városnézésbe, végül úgy döntöttünk, hogy a 15 km-re fekvő Gyilkos Mező nevű népirtás helyszínére nem megyünk el. Nekem untig elég az a történelmi ismeret, amit az évek alatt magamra szedtem Kambodzsáról, vagyis maga a tény, hogy a Pol Pot rezsim hány millió ember életét oltotta ki és milyen módon kínozták az embereket halálra a hatalomtól megrészegült vörös khmer szörnyetegek. Nem kívántam több ezer koponyát, csontot látni, ahogyan a fákat sem, ahol kicsi gyerekeket, öregeket, fiatalokat öltek meg a legkülönbözőbb módon. Írni sem szeretnék róla, akit érdekel könnyen utána tud nézni részletesen annak milyen módszereket alkalmaztak a gyilkolásra a drága lőszerrel való öldöklés helyett.

Láttuk az aktuális (huszonpár éve hatalmon lévő) miniszterelnök egyik házát is, mert több ilyen palotája is van neki és nekem akaratlanul Eng kunyhója jutott eszembe. Meg az, hogy Kambodzsa a legkorruptabb országok egyike. A terek, parkok szépülnek, a fejlődés jelei határozottan érzékelhetőek. Vajon húsz év múlva mennyi változást vennék észre? Nos, ha a politikai elit ugyanaz marad, alighanem keveset.
A legfontosabb épületek és szobrok mellett elhaladva aztán megállt sofőrünk és arra kért, hogy menjünk be a Tuol Sleng Múzeumba, mert mindenkinek ismernie kell történelmük legsötétebb fejezetét.
Pedig itthon eldöntöttem, hogy kihagyom, nem vagyok elég bátor hozzá, nem az én lelkemnek való. Mégis hagytam magamat sodorni az eseményekkel, mintha valaki megfogta volna a kezemet és azt mondta volna, ne félj, már nincs mitől tartani, felnőtt vagy hát nézd meg mi történt ezzel a néppel a hetvenes években.
Lassított felvételben, szinte lebegve, levegőt is alig véve végigjártam a rettenetes termeket, ahol emberek ezreit kínozták meg. A hírhedt betonépület valaha középiskola volt, ezt alakította át Pol Pot az S-21 kóddal jelölt félelmetes titkos börtönné.








Meglehetősen sok turista volt kíváncsi a rémtettek helyszínére, a szűk cellákra, a vaságyra, ahol válogatott, emberi ésszel fel nem fogható módon kínozták az embereket Ártatlanul börtönözték be őket, sokszor elég ok volt az a tény, hogy szemüveget viselt valaki, hiszen az minden valószínűség szerint értelmiségi, márpedig orvos, tanár, író vagy művész ellenségnek számított Pol Pot elmélete szerint.
Mindenütt pirossal áthúzott nevető arc piktogram figyelmeztetett arra, hogy egy percig se felejtse el senki, hogy ahol most sétál, több ezer ártatlanul megkínzott ember utolsó állomása volt. Sokkoltak a képek, az eszközök. Émelygés, hányinger és megmagyarázhatatlan szédelgés fogott el. A szabadban is levegő után kapkodtam és azt magyaráztam magamnak, hogy minden népnek megvan a maga tragédiája, népirtás még egészen a közelmúltban is volt nem is olyan távol tőlünk, a holokausztról nem is beszélve, amiről igazán hiteles forrásból vannak történeteim... Vajon mi a garancia arra, hogy több nem lesz?



Fényképezni sem volt erőm, elég volt látnom a kínzó eszközöket. A kambodzsai művész, Vann Nath – a hét túlélő egyike – festményeit a börtönéletről, a kínzásokról már összeszorított ököllel és rogyadozó lábakkal figyeltem fél szemmel, aztán kiiszkoltam a ránk váró tuk-tuk-höz.
Azzal, hogy bementem és megnéztem a helyszíneket, fejet hajtottam a szerencsétlen nép és a rabok emléke előtt és hiszem, hogy számukra az egyetlen kárpótlás a történelem megismerése lehet.
Azzal azonban nem tudok mit kezdeni, hogy Pol Pot második emberét csak a minap ítélték el pár év börtönbüntetésre. A többiek vígan élnek, sokuk a kormányban tisztségeket töltenek be. Nem volt felelősségre vonás, nem állt senki bosszút rajtuk, nem volt ítélet. Pol Potot öreg korára találtak meg az erdőben, a felelősségre vonás előtt egy nappal természetes módon halt meg és jutott a pokolba remélhetőleg, ahogy a falfirkán olvastam.



Teljesen tudatosan kértük a sofőrtől, hogy vigyen bennünket a központi piacra, amely arculatában nagyon különbözött a korábban bejárt Orosz Piacnál, hiszen itt butikszerű boltokat találhattunk az egyébként csodás épületben. Az alkudozással, vásárlással, színes kavalkáddal próbáltam nem gondolni az alig pár perccel azelőtt látott borzalmakra. A csarnok állítólag Dél Kelet Ázsia egyik legszebb Art Deco stílusú épülete, amit 2008-ben újítottak fel és ahol a látványtól és a kínálattól egyszerre szédelegtem de azért erőt vettem magamon és vásároltam pár szépséget..






Innen a Wat Phnom , híres buddhista templomhoz vitt a kedves fiú, amelyet a 14. században építtetett egy gazdag özvegy, s egy mesterséges dombon emelték, miután az árvíz elmosta az e helyen álló Buddha-szobrot. A legnagyobb sztupája Ponhea Yat király hamvait őrzi, s a Khmer Újév ünnepének fő helyszíne. A parkban a macskákon kívül még majmokkal találkoztunk de éles fogaikat látva jobbnak láttuk nagy ívben kikerülni őket és visszapattanni a járgányunkra.



Elhaladtunk a nevezetesebb terek, szobrok előtt, aztán a gyomrunk jelzésére hallgatva elsétáltunk a Friends nevű étterembe, ami arról nevezetes, hogy az utcagyerekeket, kallódó fiatalokat fogja össze, megtanítja nekik a szakács- és felszolgáló mesterséget és munkát is biztosít nekik. Azzal, hogy ott ettünk egy kicsit mi is hozzájárultunk a sikeres működésükhöz, ráadásul finom ételeket kaptunk maximálisan tiszta és dizájnos környezetben.





Tudom, hogy nem a legszerencsésebb időzítés étkezés után masszírozásra menni, ám nekünk nem volt választási lehetőségünk így az ottani francia UNICEF képviselő. Mark által ajánlott masszázsszalonba indultunk naná, hogy tük tükön. A személyzet extra előzékenyen fogadott bennünket. Megkérték, hogy vegyük le cipőinket, közben puha, meleg, nedves törölközőt és egy csészében meleg folyadékot kínáltak, amiről először azt gondoltuk a lábmosás kelléke, ám még időben kiderült, hogy gyógytea van benne, így nagy kuncogások közepette megittuk.
A két lány klasszikusabb típusú masszázsra ment fel az emeletre én viszont ragaszkodtam a tradicionális khmer masszázshoz, ami ugyan azzal járt, hogy recsegett ropogott minden csontom és még rám is taposott az egyébként törékeny masszőr lány, mégis igen jól esett, különösen ha a ránk váró 11 órás repülőútra gondoltam.





A repülőútra, amiről elmondhatom, hogy életem legrázósabb, turbulenciákkal tarkított útja volt.
Jó volt leszállni Bécsben, ahol érzékeny búcsút vettünk egymástól és ahonnan egy remek sofőr biztonságban az otthonunkba szállított. Három integető lánykám és Zoltán várt már nagyon. Bevallom nekem a szokásosnál is hosszabb időbe telt az átállás. A mai napig ne tudom eldönteni, hogy a Kambodzsában átélt élmények vagy a malária ellen szedett tabletták közismerten depressziót okozó mellékhatása volt az oka annak, hogy napokig a helyemet kerestem itthon, tény, hogy megváltoztatta gondolkodásom. Volt, hogy csak ültem a nappaliban és néztem a minket körülvevő tárgyakat és minimum a felétől azonnal megváltam volna.

Tudom nem az ő életszínvonaluk a követendő példa, a minta de van valami amit szívesen eltanulnék tőlük. Aki figyelmesen olvasta soraimat úgyis tudja miről beszélek, mire gondolok, mi az a titok amit ők, a khmerek nagyon jól ismernek.


+1 játék
A piacon vettem egy helyes, textilből készült, elefántos, sok zsebes táskát ( az egyik fotón, ahol éppen a lótuszt szeretném kifizetni látható is). Egy kéket magamnak, egy narancsszínűt pedig nektek, pontosabban egy valaki megnyerheti. Ezért mindössze egy megjegyzést kell hagynia a poszt végén és az azonosítás miatt rendszeres olvasónak kellene bejelentkeznie itt vagy a Hanna és az ikrek követendő lábnyomai facebook oldalon.
Ha nem tudsz mit írni, akkor csak válaszold meg azt az egyszerű kérdést, hogy "Melyik pelenkát kell választani az anyukáknak ahhoz, hogy egy oltás árával ő is hozzájárulhasson az ujjszülöttkori tetanusz felszámolásához a fejlődő országokban?"

BEKÜLDÉSI HATÁRIDŐ ÉS A SORSOLÁS NAPJA A SZÜLETÉSNAPOM: FEBRUÁR 19.