Délelőttönként vittem Esztert a veseosztályra, hogy megkapja intravénásan az aznapra szánt antibiotikumot és némi infúziót is. Amíg a koktél csepegett Eszti vénájába, testközelből láthattam, a kisfiát dializáló anyukát vagy az óránként katéterezni kénytelen édesanyát és kislányát. Önkéntelenül magamhoz szorítottam Esztit és próbáltam erőt meríteni az előbb említett édesanyák önfeláldozásából, energiájából.
Aztán egy hét múlva zárójelentéssel a kezünkben tértünk haza. Eszter láza viszont továbbra is makacsul, naponta legalább kétszer, igen magasra felszökött. Keveset evett és ivott. A helyettes gyerekorvos (a miénk természetesen ilyenkor van szabadságon) is megerősített abban, hogy egy 22 hónapos, folyamatosan lázas gyereknek kórházban a helye, így az egy hete (babonából?) kipakolatlanul álló bőrönd tartalmát kiegészítve elindultunk a László Kórházba. Felkészültünk a széken kuporgáshoz, a földön alváshoz és a málló vakolatra, ezzel szemben egy frissen felújított, hipermodern, hotel stílusú kórházba érkeztünk, ahol Eszternek és nekem is külön ágyam volt, a fürdőszobáról nem is beszélve. A fogadtatás is nagyon kedves és megértő volt, az előzményeket, azt hogy hogyan jutottunk idáig figyelmesen meghallgatták. Eszternek ez újabb branül betételét jelentette, nagyon sírt. Mi is, mert elképzelni sem tudtuk mi baja lehet Eszternek, aki egy hét antibiotikum kúra után és a szervezetében kimutatott salmonella baktérium kimutatása után lázas, bágyadt maradt. A három éjszaka alatt a legkülönfélébb diagnózist állítottuk fel, találgattunk, Zoltán hajnalig kutatott az interneten és hosszú beszélgetéseket folytatott amerikában élő testvérével és Melindával, aki biológus és szent meggyőződésem, hogy tudása vetekszik sok orvoséval is, hogy aztén együtt elemezzék a leleteket, adatokat és az orvosok felvetéseit latolgassák. Esztert tetőtől talpig kivizsgálták, aminek persze most már örülök, mert papírunk van arról, hogy kicsi lányunk minden szerve a helyén van épen, egészségesen és csak a vérkép az, ami vírusos megbetegedésre utal. Hogy milyenre azt nem tudják és a mai napig nem tudjuk de tény, hogy Eszter szervezete egy vírusos fertőzést küzdött le ilyen hősiesen. Zoltán aztán megfogalmazta és a sok súlyosan beteg gyerek láttán bennem is megfogalmazódott az, hogy inkább legyen egy ismeretlen vírusos fertőzésbőkl gyógyult gyerekem, mint egy ismert gyógyíthatatlan betegségben szenvedő. A fiatal, Esztit kezelő doktornő arcán egyetlen pillanatig nem láttam aggodalomra okot adó nyomot, nyugodt maradt és amíg beszélt, valóban elhittem, hogy semmi rosszra nem kell gondolnunk, banális betegségről van szó. Eszti állapota javulni kezdett, a láz egyre ritkábban jelentkezett, , inni kezdett így az infúziók is elmaradtak, majd étvágya is visszatért. Kimerészkedtünk a hatalmas, fás kertbe, megnéztük a kórház össze cicáját, pitypangot kerestünk, én pedig intravénásan kértem a büfében a kávémat. Amikor Eszti aludt, elolvastam régóta várólistán lévő könyvemet, az ablakból az óriási juharfák ágait és leveleit nézve, próbáltam össegyűjteni fejemben, hogy vajon mire volt jó nekünk ez a betegség, ez a pár nagyon kimerítő, nehéz nap.
-Noémi rajong apjáért, sokkal vagányabb, önállóbb lett, mint előtte
-Ismét rájöttem, hogy az egészség a legeslegfontosabb, minden más csak utána lényeges
-Rájöttem, hogy szerencsés vagyok, hogy olyan férjem van, aki a bajban talpraesett, higgadt, aki mindig tudja már mi a következő lépés és aki helyettem gondolkodik (ha kell), kiválóan kommunikál és persze kimondhatatlanul aggódik a gyerekeiért.
-Rájöttem, hogy igazi barátaink vannak és családtagjainkra is mindig számíthatunk.


Azért biztosan el kell telnie néhány hétnek, hogy Eszter ne a fecskendőt vegye ki Hanna játék- orvosi táskájából elsőnek..A fonendoszkópot is profin használja, babáinak légzését gyakran ellenőrzi, sőt még a fülgyulladás lehetőségét se zárja ki, így az erre kifejlesztett fröccsöntött eszközzel a fülekbe is belenéz.