"Majd meglátod milyen érzés amikor a kicsik egyszerre halmoznak el a puszikkal, ölelésükkel"- mondogatták sokan kedvesen, amikor talán a szokásosnál is kimerültebbnek, fáradtabbnak látszottam, nem sokkal a kicsik születése után.
És hetek óta valóban tudom csak éppen már most biztos vagyok abban, hogy kevés minden szókincsem ahhoz, hogy le is jegyezhessem az érzést, ami magával ragad egy egy szeretet lerohanás alatt és után.
Esténként, a szokásos családi vihánc, fürdés után én egyenként szoktam Esztert és Noémit az ölembe venni. (Gondolkodtam egy óriás fotelen de egyelőre azt érzem, mindkettőnek fontos, hogy külön, csak az övéi legyek, így ez az ötlet elnapolva a közös esti mesék felolvasásáig) Elénekelem nekik az altató dal repertoárom összes darabját, amit ők gyakran velem együtt dúdolnak de legtöbbször mégsem ezt teszik, hanem hatalmas kék szemeikkel rám néznek és símogatják arcomat, hajamat. Amikor észreveszik,hogy elolvadok bájos kis mozdulataiktól fokozzák az érzéseket és puszikkal halmoznak el. Egyet az arcomra, egyet a másik oldalra, a számra, az orromra. Később, leteszem a kiságyba az kiveszem a másik kicsit, aki ezalatt türelmesen vár az ő ringatására. És megismétlődik a dalolás, dúdolás, símogatás, puszilkodás.
Ismét bebizonyosodott, hogy nem közhely az ikres berkekben annyit hallott "dupla munka de dupla öröm" kifejezés. És akkor még nem is szóltam Hanna öleléséről és puszijairól. Az meg már tripla. Ezt mindenképpen le kellett írnom most.