RSS

2008. április 30.

Trinidad- Nagy utazás VII. rész


Havannából magunkba szippantottunk annyit, amennyit csak bírtunk, így izgatottan indultunk másnap reggel kubai utazásunk második állomása felé, Trinidadba. Izgalmunk tetézve volt azzal is, hogy az Ambos Mundos szerintünk örök időkre odaszögelt recepciós hölgyikéjének esze ágában sem volt taxit hívni. No persze biztosan meggyorsította volna a rendelést némi konvertibilis peso de mi csak azért sem adtunk a pukkancs nőnek, inkább elindultunk a macskaköves úton húzva bőröndjeinek és abban reménykedtünk, hogy a szokásos helyen találunk majd autót. Találtunk, megállapodtunk az árban és nemsokára a Viazul busztársaság pályaudvarán találtuk magunkat. Felszerelkeztünk meleg holmival, mert tudtuk, hogy a sofőrök az utasok hibernálását kötelességüknek tartják és a legmagasabb fokozaton üzemeltetik a légkondicionálót. Korszerű, modern buszok alkotják a Viazul flottáját, van közöttük a baráti Kínából származó csodabusz de mi ezúttal Mercedessel száguldottunk Trinidad felé. Útitársaink között akadt turista és helyi is. Utóbbiak persze konvertibilis pénzért válthattak jegyet, akinek nincs ilyen, az csak hosszú várakozás, várólista után juthat el kényelmesen a kiszemelt célpontra vagy marad a jól bevált stoppolás esetleg teherautó platóján való utazás.
Trinidad városkáját a mi Szentendrénkhez hasonlítanám. Mintha a gyarmati korszakba csöppennénk vissza. Az utcák kövezete és az épületek eredeti pompájukban maradtak fenn, itt-ott persze az idő otthagyta a nyomát de amióta az Unesco világörökség listájára felkerült, biztosan megmenekült az enyészettől és bizony alaposan felrázták Csipkerózsika álmából.
Ezúttal casa particularban szálltunk meg, azaz magánszálláson. Kubai családlátogatás. Remek alkalom hogy Bepillantsunk a valódi kubai világba, ismerkedjünk, beszélgessünk. A jégbuszról leszállva magánszálló tulajdonosok hada és talicskás hordárok fogadtak bennünket.
Szállásadónk, egy kifejezetten jóképű férfi, VAJDA feliratú táblával várt bennünket. Csomagjainkat rádobtuk az előzőleg említett talicskára és néhány perc múlva Trinidad egyik jellegzetes házában találtuk magunkat. A háziakkal való megismerkedés és csacsogás után gyorsan lemostuk magunkról az út porát (vagy jegét) és azonnal a bájos kis városka felfedezésére indultunk. Kirakodóvásáron haladtunk végig, vásároltunk is pár apróságot és megszabadultunk maradék golyóstollainktól. Az egyik árus kislányának azt hiszem nagy boldogságot okoztunk ezzel a kis semmiséggel. Elképzeltem, amikor az apuka este átadja a tollat és a kislány arca felragyog. És közben kényelmetlenül érzem magam, mert itthon hegyekben áll a toll és a sok felesleges holmi és tudom, hogy ez a kis epizód képes megváltoztatni a gondolkodásomat a nagy és a kicsi dolgokat illetően egyaránt...
Az ablakfülkék nyitott rácsain át szabad belátásunk volt a trinidadi lakásokba. Amennyire lehet diszkréten bámultunk be bár úgy tűnt őket az sem zavarná ha megállnánk, valahogy mindenki együtt él az utcával és késő estig nyitva áll ajtó-ablak egyaránt. Olyan hintaszéket, amit ott láttam szívesen hazahoztam volna magammal akár a hátamon s. Felnőtt és gyerekméretben is egyet-egyet. Nem mintha itthon nem lehetne kapni valami hasonlót de azt gondolom, hogy egy autentikus trinidadi hintaszék magában hordozza a megélhetési nehézségek ellenére is azt az életvidámságot, nyitottságot, barátságot, mosolyt, amit a benne ülők szemében láttam és amit jó lenne itthon is gyakrabban érezni.
Alaposan körbejártuk a kis várost aztán siettünk vissza szállásunkra, ahol házias ízek vártak bennünket és amiről nem szerettünk volna semmiképp se lemaradni.
Mielőtt eljutottunk volna asztalunkhoz, a nappaliban belebotlottunk szállásadónkba, kislányába és annak barátnőibe valamint egy CD árus barátjukba. Éppen lemezeket válogattak (gyanítottuk, hogy nem véletlen volt az árus látogatásának időzítése). Nosza ki is választottunk két "eredeti" kubai lemezt és ha már ott voltunk, a házigazda rögtönzött salsa órát adott nekem. A kislányok bátorítottak, Zoltán fényképezett én pedig valahogy azt éreztem ez az igazi salsa és nem a tánciskolai. Mezítláb, kubai táncpartnerrel Trinidad egyik házának nappalijában.

2008. április 23.

Nem mese! Autó!- Nagy utazás VI. rész


A vásárfia beszerző körút után úgy döntöttünk nyakunkba vesszük a várost és elmegyünk Havanna más negyedeibe, Miramarba, Vedadoba és Malecónba. Zoltán azt találta ki, hogy vagy coco taxival vagy egy veterán autócsodával elmegyünk a John Lennon parkig és onnan hatalmas sétával vissza a mi körzetünkbe. A Coco taxi tarifáját túl magasnak találtuk, a sofőr nem volt hajlandó lemenni az árral , így egy élelmes régi autó tulajdonos azonnal ott termett és meggygőzött arról, hogy az ő ajánlata visszautasíthatatlan. Az is volt. Így aztán teljesült a vágyunk és egy 1953-os Dodge ülésén találtuk magunkat. A sofőr kiválóan beszélt angolul így Zoltán alaposan kikérdezte a kocsi karbantartásának, birtoklásának részleteiről. Kiderült persze, hogy az ilyen autók a legritkább esetben origináltak, azaz a javítás során néha a szükség nagyobb úr és más típusú autó alkatrészeihez kell nyúlni. Így lehetett a száguldó Dodge kormyánya Lada, váltója Zil és még ki tudja milyen -baráti ország- gépkocsijának márkáiból összetákolva. Valódi időutazásban volt részünk a behemóttal (értsd: sofőr és autó )
Túlbecsültem képességeimet vagy csak a nagy meleggel nem számoltunk, mindenesetre egy idő után már a séta helyett, szívesebben ültem volna valami járművön vagy étteremben. És ekkor Zoltán valami olysmire vett rá, amit fiatalként és bohóként lazán és nevetve éltem volna át, három gyerekesként és harmincas éveim derekán viszont aggódva és szívdobogva. Az történt ugyanis, hogy egy kisvonat (olyan, mint Magyarországon is a nagyob üdőlőhelyeken) éppen állt. Igaz, tele volt utasokkal, szemmel láthatóan turistákkal de leghátul akadt még két hely, így felpattantunk rá. Fogalmunk se volt hová tart a jármű, ahogyan azt se tudtuk kiket szállít de legalább nem kellett gyalogolnunk. Kisvártatva meg is érkezett a Capitólium elé, azaz a legideálisabb helyre. Itt azonnal lepattantunk a vonatról és futó léptekkel távoztunk. Úgy rémlett a vonat vezetője vagy a csapat idegenvezetője utánunk kiáltott. Nekem a torkomban dobogott a szívem, amit megtetézett az is, hogy Zoltán azt állította, hogy futnak utánunk, azaz menekülnünk kell. Lelki szemeim előtt láttam már magamat egy patkányokkal teli börtöncellában, mert potyautas mertem lenni Havannában. Mit fognak szólni a gyerekeim?
Egy vaskos oszlop mögé bújva szídtam Zoltánt, amiért belevitt ilyen hülyeségbe, de hamar megbékltem, amikor egy pillanat alatt odavezetett az előzőleg kinézett Paladarba. A Paladar egyfajta kifőzde, magántulajdonban lévő étterem, ahol csak pár asztal és szűkös ételválaszték található. Tudtuk, hogy Havannába nem a kulináris élvezetek miatt megy az ember, nem túl jó a konyhájuk, hiszen az alapanyag, amiből jót főzhetnének hiánycikk. Szóval étteremmel nem, de paladarral annál inkább találkozhat a turista és ki is kell próbálni egyet mindenképpen. A babos rizs nem hiányozhat az asztalról. Én kreol csirkét ettem hozzá, Zoltán viszont tengeri herkentyűket (hála a tengernek, azért jut az asztalra finomság). A Paladar Bellamarban, ahol sült banánnal fejeztük be az ebédet, az útikönyv szerint, 1996. óta mindenki a falon hagyja kézjegyét. 2008. márciusa óta a miénk is megtalálható...

2008. április 20.

Porrtrrré és Morrrrzsa színpad


Mielőtt folytatnám a kubai élménybeszámolót (már nincs sok hátra) pár fontos eseményt, történést le kell hjegyeznem, mielőtt más fontos események, történések következnek...
Hanna ropogtatja az "R" betűket. Répa, retek, mogyorró mondja sokszor és azt a játékot találta ki hogy mondjunk felváltva olyan szavakat, amiben a fellelhető a ropogós betű. Most aztán tényleg hibátlanul darálja el a Nem minden szarrrka farrka tarrrrrka csak a tarrrkafarrrkú szarrrka farrrka tarrrka nyelvtörőt.
Tegnap ismét remek fotók készültek a családról. Az egészet egy szürreális, hangos őrülthez hasonlítanám, amikor senki nem azt csinálja amit kellene, senki nem arra néz, amerre mondják és emberfeletti teljesítmény kell ahhoz, hogy három gyerek egymás mellet kb. 3 másodpercig nyugton legyen. A tündérjelmez szúrta Hannát, Noémi tépkedte magáról a szárnyakat, Eszter éppen menekült valami kellékkel a kezében én meg a hajamat téptem. A végén Denise, az udvari fotósunk azt mondta, majd odaretusálja a hiányzó gyereket a képre de én valahogy nem akartam feladni olyan könnyen és a végeredmény tényleg magáért beszél, mert én is alig hiszem el de végül mégiscsak lettek családi képek.
Időközben a nap is kisütött, így természetes fényben is készülhettek kerti életképek.
További hír, hogy annak örömére, hogy Hannát az átlagnál jobban érdeklik a dalok, versek és mesék, Szilvi barátném tanácsára elmentünk a Holdvilág Kamaraszínház Morzsa színpadjára, hogy kipróbálja Hanna milyen érzés a színpadon, sok más, hasonló érdeklődésű gyerekkel és két eszméletlen tehetséges és gyerekszerető színésznővel vasárnap 10-12-ig művésznőnek lenni. Kis megilletődöttség után Hannát bátran magára hagyhattam és itthon kérdésemre, hogy tetszett -e és szeretne -e járni rendszeresen, csak annyit válaszolt. IGEN anya NAGYON NAGYON.

2008. április 17.

Pancsoló kislány(ok)


Ideteszek egy viszonylag friss képet a kicsikről. Fürdenek. Noémi már a fürdés gonolatától is irtózik legtöbbször és persze nem bírja ha a szemébe megy a víz. Eszter ezzel szemben reggelig ücsörögne a kádban, csapkod, fröcsköl, sikongat és nem érdekli ha a fejére öntünk egy két tálka vizet. (zárójelben jegyzem meg, hogy Hanna se vízimádó és előre aggódom, hogy majd az ovis úszásoktatáson hogyan fog lépést tartani a többiekkel. Az arcmosás is kész küzdelem nála, a hajmosáshoz viszont kifejlesztettünk jó kis, könnymentes így nyávogásmentes módszert) Hanna nővér egyébként csak különleges alkalmakkor csatlakozik a babák fürdéséhez én pedig nem erőltetem. Azokon a napokon, amikor viszont kedve van a hármas pancsoláshoz, igazán kedves, aranyos, szórakoztató testvér ámbár egy idő után a kertben is hallani lehet, amikor valamelyik vízi játék megszerzéséért elkezdődött a verseny...

Szuvenír- Nagy utazás V. rész


Másnap örültünk, hogy már letudtuk a hajnali városnézést, mert valahogy nehezebben sikerült kikászálódnunk az ágyból, hogy aztán elfogyasszuk reggelinket a hotel tetején. A kirakodóvásárba igyekeztünk, szerettünk volna olyan ajándékokkal kedveskedni az itthon maradt barátainknak, ami mögött van gondolat. Léteznek tipikus kubai ajándékok, ami nélkül egy valamirevaló turista biztosan nem tér haza, vannak különleges darabok és persze giccses dísztárgyak is. Vettünk dominót, mert a ráérős kubai férfiak ezt játsszák a parkokban vagy a ház előtt. Egyik sétánk alkalmával közelről is megfigyeltük milyen harsányan, hangosan, gesztikulálva és nyeglén, szóval amolyan vérre menően játsszák azt a játékot, amit itthon leginkább a gyerekek játszanak.
Szerettünk volna a lépcsőfeljárónk falán lógó jamaikai ültetvényeseket ábrázoló kép mellé kubai, szintén naiv festészeti stílusban alkotott képet is venni. Kínálatból nem volt hiány, el is döntöttük, hogy két árusnál próbáljuk ki alkudozási képességeinket, akarom mondani Zoltánét, mert én az ilyenhez nem nagyon értek. Az eredmény? Nem sokkal később gazdagabbak lettünk két havannai, erősen renoválásra szoruló ház erkélyeit és stilizált száradó ruháit ábrázoló festménynek. (Kicsit izgultunk hogy fogja átvészelni a további napokat, a hazahozatalt de semmi baja nem lett, pedig már itthon, a nagy kapkodásban kint felejtettem a kertben, ahol a dér alaposan belepte. Azóta bekeretezve várja, hogy megtaláljuk hol mutatnának igazán jól a lepukkant havannai balkonok.
Hoztunk haza falapocskákra pingált mojito receptet és rumbatököt is. Egyet Hanna ovijának adtunk hátha egyszer a népek hangszerei című foglalkozás keretében fel tudják használni. A lányoknak persze babát vásároltunk, nemis akármilyet. Persze ezt is szorgos kubai kézek alkották és pörgős szoknyás, kettő az egyben baba, értsd, feketebőrű az egyik fele és fehérbőrű a másik. Igazán ötletes, szép darab mindhárom. Hannáé egy árnyalattal persze nagyobb, mint a kicsiké, hangsúlyozva hogy egy percig sem felejtjük el, hogy ő az elsőszülött.
A piacon mást nem vettünk, de ha már itt tartok, leírom, hogy érdemes kubai kávét, szivart, rumot, horgolt gyönyörűségeket és fából faragott dísztárgyakat hozni, mert ezekkel garantáltan örömöt lehet okozni. Érdemes hazahozni cd formájában jó kis kubai zenét, utunk során mi is választottunk kettőt, amiről azt gondoltuk ha majd itthon meghalljuk, még gyerekzsivaj mellett is eszünkbe jut a nagy utazás.
A salsa oktató dvd-t még nem volt időm kibontani de megtettem az első lépést a tánc elsajátítása irányába. Táncpartner híján majd Hannával leszek kénytelen az alaplépéseket megtanulni a nappaliban.
Visszavittük a hotelbe a sok kis ajándékot, közben fél tucat szivart kínáló kubait hessegettünk el, beleértve a londinert, akinek mily meglepő a testvére a Partagas Szivargyárban dolgozik és csak nekünk, csak most adna is egyet. Köszönjük, még mindig nem kérünk belőle, de az egész helyzet a kényelmetlenből a mulattatóba ment át. Ez is része Kubának és mi így szeretjük.

2008. április 10.

Tropicana- Nagy utazás IV. rész


Kis kitérőt azért tettünk. Nem tudtunk ellenállni ugyanis a Ron de Cuba nevű bárból kihallatszó zenének és a testes kubai hölgy torkából áradó hangnak. Kértünk két mojitot és miközben folyamatosan járt a lábunk a ritmusra, eszembe jutott, hogy a betervezett salsa órám elmaradt délelőtt és ez egy kicsit elszomorított. (Később bepótoltam kamatostul, no de erről majd a következő fejezetben írok)
Visszatértünk a szállodába, ahol az esti programra készültünk, azaz hívtunk egy taxit és felvettük a kézipoggyászba bepréselt legalkalmibb ruháinkat. Fáradt voltam, szívesen aludtam volna inkább de tudtam, hogy amint odaérünk kimegy a fáradság a szememből, amikor pedig elkezdődik a show, már táncolni is fogok, igaz ülve és az asztal alatt lévő lábaimmal. A Tropicana Showra szólt a jegyünk, ami olyan világhírű látványosság, mint a Moulin Rouge Párizsban. Kihagyható de kár lenne érte. Az igen borsos jegy ára magában foglalt többek között egy szivart, egy szál virágot és egy üveg rumot is. (Ez utóbbit szerettünk volna hazahozni magunkkal, egészen Párizsig sikerült is, ott aztán a biztonsági szolgálat elkobozta és lehet, hogy még most is azt iszogatják.). Valahogy nem gondoltam rá, hogy a Tropicana szabadtéri színpad, az időjárás errefelé annyira kiszámítható, hogy nem hirdetnek külön esőnapot egy-egy előadás előtt. Így aztán meglepett, hogy finom, langyos levegőn és az első sorból nézhettük a fantasztikus, színes, hangos műsort és közvetlen közelről figyelhettük a táncosnők és táncos fiúk lábmunkáját, combizmait, cipőit, rafinált ruháikat és egyebet... Elvarázsolt bennünket a színek kavalkádja, az autentikus kubai zene ritmusa. Közben eszembe jutott egy szórólap, ami még itthon került a kezembe és arról szólt, hogy a kerületi színházban spanyol nyelven salsa órákat tartanak. Hátha három gyerekes anyák is mehetnek. Utána fogok járni.... Gondolataimból a pincér zökkentett ki, aki letette asztalunkra a kubai kólát, a Tu Colat, amit ugyanolyan szívesen iszogattunk Zoltánnal, mint a kubai koktélok bármelyikét, a Cuba librét, a mojitot vagy a diaquirit. És ha már egyszer kiszedtek a zsebünkből további pesokat fényképezési díj gyanánt, amelyikünk éppen nem felejtette valamelyik táncoson a szemét, készített pár igazán jó képet. Egyet megmutatok.
Mielőtt elaludtunk volna, gondolatban szép jó reggelt kívántunk mindhárom kislányunknak...

2008. április 7.

Kerti törpék


"Na és beszélnek máááár?" kérdezte a minap Hanna ovijában egy anyuka. És nekem kedvem lett volna valami frappánsat visszaválaszolni, hogy persze, folyékonyan és zongoráznak is..de mégsem tettem pedig még mindig bosszant az, ha valaki azzal kérkedik, hogy egy éves kora előtt szaladt a gyereke vagy kinőtt az összes foga és persze egyáltalán nem viselte meg és egyébként kanállal és villával önállóan eszik no és hónapok óta csak pohárból iszik és két hetes kora óta átaludja az éjszakát- nahát a tiéd még nem? Nos volt idő, amikor az ilyen beszélgetések arra késztettek, hogy elolvassak pár szakkönyvet,hogy meggyőződjek arról, hogy vajon bennem van a hiba vagy a gyerekeimben, merthogy az enyémek még nem beszélnek csak a hangokat formálják és az szavak elejét mondják ki és persze mindent megértenek. Próbálgatják a kanállal való önálló evést, Noémi sokszor csak így fogadja el az ételt. Ilyenkor azért én fogom a kis kezét és a megfelelő irányba segítem. Rájött egyébként, hogy milyen jó móka az etetés, így Esztert is megkínála. Ha így haladunk lassan hátradőlhetek a székben.
Mai eszemmel viszont csak mosolygok a rivalizálás előbb említett típusán és türelmesen kivárom, hogy a kicsik szobatiszták legyenek és leszokjanak a cumiról. Szeretem a beszédfejlődésnek azt a szakaszát, amikor nagyon-nagyon vágynak kimondani egy szót és ahogy babanyelven karattyolnak egymással. Jut eszembe. Olvastam és hallottam is valahol, hogy az ikreknél kialakulhat az un. ikernyelv, azaz egy olyan speciális nyelv, ami egymás között tökéletesen működik, a többiek viszont egy kukkot sem értenek belőle. Remélem Hanna jelenléte segít majd inkább a normál nyelv irányába terelni őket.
Szeretem ahogy Noémi bármilyen dal vagy zene hallatán énekelni, dudorászni kezd és szeretem amikor Eszter táncra perdül és azt is ahogy utánozzák egymást.
Eszter verekedős. Vagyis csapkodós. Ütöget, paskolgat aztán persze simogat. Nem agresszívan, inkább figyelemfelkeltés és huncutkodás céljából. Szegény Hannám jól tűri de amikor fakockával teszi ugyanezt, elfogy a türelme. Ő is neveli ilyenkor hugicáit és ezért hálás vagyok neki.
Furcsa lehet, hogy mindenen osztoszkodniuk kell. Hiába van műanyag kismotor és babaautó ha mindkettőnek ugyanaz kell és ezért csatát is képesek vívni egymással. Csakhogy Noémi többnyire vesztesként kerül ki a csatából és megsértődik de úgy, ahogyan csak egy mesebeli hercegkisasszony képes. Elfordítja kis fejét és krokodilkönnyeket hullat. Aztán persze megvígasztalódik ha mással nem, azzal igen, hogy Eszter megunja a kiszemelt játékot és átadja Noéminek a terepet. Kismotorról jut estembe, hogy elveimmel ellentétben elővettem a sufniból és persze azonnal a kedvenc játék lett. Ha valaki el tudja nekem magyarázni, hogy miért pont ez a fröccsöntött, instabil játék a legkedvesebb majd minden kisgyereknek, megköszönöm. Tudom, hogy előbb utóbb elkerülhetetlen az esés és a horzsolás vele. Én speciel elég rosszul tűröm ha a gyerekem vérzik, nemigen vagyok a helyzet magaslatán ilyenkor, mert kezem lában remeg. Így aztán aggódósabb is vagyok, mint egy átlag mama. Azért képzeljetek el egy olyan helyzetet, amikor Noémi mászik fel a csúszdára vezető lépcsőn, Eszter pedig a kerítés alatt , a kezét dugja át az egyébként jámbor, szomszéd kutya szájába. Melyik után szaladjak?
Egyébiránt egész nap a kertben lennének, már korán reggel hozzák kis cipőjüket és sapkájukat, jelezve, hogy friss levegőre vágynak. Megyünk is amilyen gyakran csak tudunk. Viszont még előszeretettel használom a babkocsit, főleg ha Hannáért megyünk az oviba. A bejegyzés elején említett anyuka " Inkább sétálnának már ezek a gyerekek.." típusú megjegyzésére reagálva ugyanis elmondom, hogy bizony nem olyan egyszerű két kis örökmozgó, kíváncsi kislány kezét biztonságosan fogni és a keskeny járdán fegyelmezetten gyalogolni. De tudom, hogy majd ennek is eljön az ideje.

Névnapozás, legozás


Megszakítom a kubai beszámolót két bejegyzés erejéig. A kicsik ugyanis elmúltak másfél évesek és közben Hanna névnapját is megünnepeltük. Róluk írnék most inkább de aztán folytatom az élménybeszámolót.
Hannát nagyon érdeklik a névnapok. Reggel első kérdése, hogy kinek a névnapja van aznap. Szerencsére a Mokka reggeli műsorában becsületesen kiírják, így nem marad válasz nélkül. Később leolvassa a képernyő bal alsó sarkáról , hogy hány fok van és mennyi az idő. Mire öltözködni kezdünk hála Hannának már nagyon jól informáltak vagyunk..
Szóval kiderítettem, hogy Hanna napja március 28-án a Johannákkal együtt van. Akad naptár, amelyik már így mutatja és akad, ahol nem. Arra emlékszem, hogy középiskolás diáklány koromban, amikor még semmilyen anyai ösztöneim nem voltak, már tudtam, hogy ha lányom lesz, így fogják hívni. A másik osztályba járt egy Johanna nevű lány és nekem állandóan a fülemben csengett dallamos neve. Hanna, Johanna. Azóta viszonylag gyakori név lett a kislányok között. A bölcsődében sem volt - és az oviban sincs névrokona Hannának. Születése évében, 2003-ban, még nem volt a leggyakoribb tíz név között Hanna. Eddig nem tulajdonítottam jelentőséget ezeknek a napoknak de Hannát annyira foglalkoztatják a nevek és azoknak napjai -meg persze gondolom a várható kis ajándék is-, hogy jó előre beszereztem meglepetését. Bartos Erika Hanna utazásai című könyvét kapta meg. Álomszépen illusztrált könyv egy kicsit nagyobbaknak szánt hosszabb fejezetekkel. Zoltán egy fröccsöntött tündér kastéllyal lepte meg Hannát, mert bizony nagylányunkat is elérte a tündér és királylány korszak, amit nem bánunk , mindaddig amíg nem Barbie az imádata tárgya.
Tündérkorszak ide vagy oda, a lego továbbra is kedvenc játlka maradt bár meggyőződésem, hogy ez már több, mint játék, ez már építészet, alkotás, logika. És hogy honnan került elő ennyi űr és más kifejezetten fiús témájú lego? Ha hiszitek ha nem, ezek még Zoltáné voltak és egyébként az óceánt is átrepülte minimum kétszer. Az úgy volt, hogy Ferike, Zoltán édesapja ha külföldön járt mindig legoval lepte meg kicsi fiát. A kicsi fiú vigyázott rájuk és nagy becsben tartotta őket. Zoltán nagyfiú lett, már nem a legok érdekelték, de közben megszületett unokaöccse, Kristóf, aki történetesen Bostonban él, így hozzá kerültek a játékok. Időközben Kristóf is nagyfiúvá cseperedett. Ő is vigyázott a legokra és még újakat is gyűjtött hozzá. Most pedig itt vannak nálunk egy nagy bőröndben és boldogan (Zoltán pedig nosztalgiázva)építik esténként az űrhajót, markológépet, holdjárót és Harry Potter kastélyát vagy mit is? Azon kívül, hogy hihetetlenül aranyos látvány ilyenkor Zoltán és Hanna, nekem még az jut eszembe, hogy Hannának bizony nem okoz majd gondot egy IKEA szekrény összeszerelése felnőtt korában.
A képen nem valamelyik lego csoda látható, hanem Hanna önálló és meglepő műalkotása. Ceruzatündér a címe és nem tudom más hogy van vele, de minket teljesen elbűvölt négy éves lányom kreativitása. Gyorsan le is fényképeztem.

2008. április 4.

Szivar és narancs- Nagy utazás III. rész


A telefon recsegett, de azért jól értettem Vivien szavait, hogy semmi gond, a kicsik jókedvűek, Hanna pedig a mamival van és alig várja a többi, szokásostól eltérő napjait. Meg azt is mondta, hogy Eszter kicsit benáthásodott de aggodalomra semmi ok. Villámbeszélgetésünk véget ért, mert a telefonösszeköttetés sem a legtökéletesebb Kubában, arról nem is beszélve, hogy a mobilszolgáltató milyen percdíjat számol fel. Persze hogy aggódtam, mert tudtam, hogy Eszti náthái legtöbbször éjszakai köhögésbe csapnak át, ami az én fülemnek már nem új, Vivien viszont bármennyire tapasztalt és talpraesett, még nem találkozhatott ilyennel. Féltettem őt is és persze Esztit is, és ha csak pár kilométerre lettünk volna otthonunktól, talán máris visszafordultam volna, így azonban Zoltán nyugtató szavai után a Havanna városképét leginkább meghatározó Kapitólium felé vettük az irányt. 1959-ig a kubai parlament ebben, a washingtoni Capitolium mintájára épült házban működött. Megcsodáltuk kívül belül és persze a borravaló reményében , itt is lelkes idegenvezetővé változott az egyik teremőr.
Később leültünk egy kicsit a lépcsőre és miközben a havannai forgatagot néztük olyan képeket készítettem, amit itthon képeslapnak hittek.. A lépcső előtt álló matuzsálem korú fényképezővel lefotóztattuk magunkat. Fekete-fehér, turistás szuvenír pár pesoért. Én szeretem az ilyeneket... Bámészkodtunk, figyeltük hogyan közlekednek az emberek és próbáltuk azt is kitalálni vajon hová mehetnek. A tömegközlekedésről olvastuk, hogy hasonlít egy éjszakai filmhez, azaz forró és van benne némi szex és erőszak. Megértettük. Ha megérkezik a várva várt busz, nincs az az utas, aki ne préselné fel magát, ugyanis nincs kedve további bizonytalan perceket, órákat tölteni a várakozással. Ha már a közlekedési eszköznél tartok leírom, hogy léteznek triciklik, amelyek két üléssel vannak felszerelve hátul, és amit izmos vádlijú fiúk tekernek. Párszor igénybe is vettük ezt a szolgáltatást, mert iszonyatosan elfáradtam a melegben a sok sétától és persze ahogy az lenni szokott a lábamat is feltörte a cipő. Bevallom mindkettőnk kicsit furcsán érezte magát attól a ténytől, hogy valaki emberfeletti energiát fejt ki azért, hogy mi kényelmesen a hotelünkbe érjünk, kellemetlen volt a szolgaiságnak ez a testközeli látványa és érzése, miközben tudtuk, hogy a fiúnak ez a munkája és jelen esetben még boldog is, mert konvertibilis pénzhez jut hozzá. Ezt megmagyarázom. Kubában kétféle pénz létezik, Az egyik a helyi peso, aminek nem igazán van vásárló értéke, a másik pedig a konvertibilis pénz. Huszonötszörös a különbség a kettő között. Mi turisták csak ilyen, konvertibilis pénzzel fizethetünk és a kubai mindent megtesz annak érdekében, hogy hozzájuthasson. Hogy miért? Mert csak azért tud olyan (nekünk) alapvető dolgokat megvenni, mint a pelenka, tészta, füzet, elem. Sorolhatnám a tárgyakat, amelyek sokaknak elérhetetlenek de nem teszem, mert a szívem is összeszorul ha arra gondolok, hogy egy golyóstollal mekkora örömöt lehet okozni gyereknek és felnőttnek egyaránt. A kézipoggyászos utazásunk miatt az utolsó pillanatban lemondtam arról, hogy szappant, írószert és más apróságot vigyünk magammal, hogy majd elosztogassuk. Kár volt. Az áruháznak nevezett boltok kínálatát elnézve megértettem mindent...
A szivargyár látogatása persze a kötelező látnivalók közé tartozik. Óvatosan bánok a szavakkal, mert hát ez a gyárlátogatás egyszerre volt érdekes és sokkoló. Vagány, helyes srác tökéletes angoltudással vezetett körbe a gyár labirintusain, beavatva az összes kulisszatitokba és még annál is többe, mert bizony Zoltán diszkrét faggatózására, miszerint lesz e bármi változás a politikában és így az ország gazdaságában, azt felelte, hogy érzi a levegőben és a bőrén, hogy nem olyan sokára igen. Egyébiránt- folytatta- itt minden állami tulajdonban van, a levegő is, amit szívunk. Napi nyolc órában próbálják a normát teljesíteni, a zsúfolt, ventillátorral hűtött termekben nagyon kevés pénzért. Közben bömböl a hangszórókon keresztül a rádióműsor, a zene a hírek vagy egy közösen megválasztott irodalmi mű felolvasása. A tanulók, kilenc hónapig ingyen dolgoznak és csak a legjobbakat választják ki állandó munkaerőnek. Koncentrálva, megállás nélkül végezték a munkát. Igyekeztem mosolyogni és pár kedves szót szólni hozzájuk ha úgy adódott, miközben egyszerre csodáltuk, tiszteltük és szántuk őket. Utóbbit véletlenül sem szerettem volna ha látják arcunkon.
Azt mondják, azért olyan zamatos a kubai szivar, mert szép kubai nők sodorják a dohányleveleket a combjukon. Nos, mi láttuk ezeket az asszonyokat, az ő feladatuk a dohánylevél megszabadítása a vastag erezettől. Egy ilyet aztán kapott is minden látogató, ezt használtuk a Lonely Planetben könyvjelzőként.
Itt mondom el, hogy egész Kubában szivart próbálnak rátukmálni a gyanútlan idegenre, ami azért veszélyes, mert természetesen legtöbbször nem eredeti, sőt a dohánylevél banánlevéllel van keverve, ami így mérgezővé teszi az egyébként "csak" szájrákot okozó rudacskát. "No gracias!" Ennyit kell mondani, esetenként egymás után ötször is és persze kellő nyomatékkal és megszabadulunk a kéretlen eladótól. Megtanultuk azt is, hogy a cigarettánál egészségesebb a szivar, hiszen tisztán növényi eredetű és persze sosem tüdőzik le. Köszönjük szépen, akkor se kérünk belőle. Valószínűleg furcsán néztek rám, amikor megkérdeztem lehet e egy doboz szivart venni de ha lehet szivar nélkül. A csomagolás ugyanis nagyon tetszik..
A "kötelező" programok után csak belevetettük magunkat a forgatagba, sétáltunk, ropogósra sült krumplisszirmot ettünk papírtölcsérből (bevallom én mást nemigen mertem enni utcán át vásárolva, lévén, hogy hűtött pultnak mégcsak nyomát se láttam). Nos, ezért a kis olajos krumpliért akár most is visszamennék, és ha valaha megérzem ezt az ízt, biztosan Havanna jut eszembe. Elsétáltunk a közeli piacra, ahol magunkfajta turistával nem is találkoztunk ellenben villámgyorsan narancsot hámozó fiúval, zöld és még zöldebb banánt áruló kofákkal és helyi emberekkel annál inkább. És annyira jól esett a narancsot csak úgy, malac módjára megenni, hogy hirtelen még azt is elfelejtettük, hogy ha pihenni szeretnénk még az esti programunk előtt, ideje visszamennünk a hotelbe. Az éjszakai program márpedig ígéretesnek tűnt, nem szerettünk volna (stílszerűen) kifacsart narancsként részt venni rajta. Innen folytatom.