Mielőtt megszülettek az ikrek, határozottan azon a véleményen voltam, hogy ha nem muszáj, nem fogom a lányokat egyformába öltöztetni, hogy Zoltán szavaival éljek majmot csinálni belőlük. Időnként megszegtem a fogadalmat és élveztem, hogy két egyforma baba ül a babakocsiban, két, csak első látszatra egyforma kisgyerek lépked mellettem mosolyt csalva ezzel, a szembejövő arcára. Aztán egyre többször és többször voltam kénytelen egyformába öltöztetni őket. Megmondom miért. Először is praktikus okok miatt. Képzeljétek csak el, hogy kabátvásárló körútra indulok. Mint mindig, most is számít a gyorsaság (a gyerekek születése óta folyamatos rohanásban, versenyfutásban vagyok az idővel, önmagammal, a világgal...), és természetesen számít az ára is. Igen jó lelőhely -a mi családunkban egyébként nem túl nagy közszeretetnek örvendő- Tesco, ahol viszont egész szép darabokhoz lehet jutni megfizethető áron. Mondjuk meg is látok egy szép darabot. Jaj de jó lenne ha lenne más színben is hasonló. De legtöbbször nincs. Csak szívecskés vagy fiús. Ezután már leadok kívánságaimból és csak annyit remélek, hogy találok két egyforma méretűt. Ha szerencsém van kapok, de legtöbbször hoppon maradok. Így aztán megtanultam megbecsülni azt, amikor két ugyanolyan ruhácskára lelek egy helyen és egy időben, azaz meggondolatlan elveimet sutba dobva megveszem mindkettőt. Az ikerruha vásárlásom felejthetetlen pillanatai közé tartozik, amikor találok két darabot, kétféle színben.
Vannak más lelőhelyeim is. Mónira, a szintén ikres anyukára, blogom segítségével találtam. Pontosabban ő talált meg és levelezni kezdtünk. Nem túl gyakoriak a levélváltásaink, hiszen ő sem az az unatkozó típus de félévente biztosan számíthatok levelére, amiben lányai kinőtt ruháiról kapok értesítést, mitöbb legutóbb házhozszállítást is kaptam, házhoz érkezett a "turkáló". Ikerlányai csinosabbnál csinosabb ruhácskái közül csemegézhetek és fizetem persze a bolti ár töredékét. Vannak köztük teljesen egyformák és a nagy kedvenceim, az ugyanolyan de más árnyalatúak.
Egyébként én is hasonlóan teszek. A kicsik felhalmozódott ruháit eszem ágában nincs itthon tárolni az idők végezetéül. Jut belőle később született ikerbabáknak, hiszen magamról tudom, hogy mindig jól jön, a különlegesebb darabokat a Vatrán eladom, alkalomadtán bababörzén boltosat játszom a maradékot pedig összegyűjtve valamelyik karitatív szervezetnek adom.
Előszeretettel látogatom a manapság gomba mód elszaporodott (sznobok most lépjenek tovább pár sorral) angol turikat is, ahol igazán igényes darabokra bukkanhatok potom áron. Képtelen lennék arra, hogy vagyonokat dobjak ki az ablakon egy márkáért és próbálom gyerekeimet is úgy nevelni, hogy ne számítson, hány csík van az edzőcipőjükön.
De hogy visszakanyarodjak az egyformák kérdéshez, leírom, hogy időközben még egy tényező erősítette azt, hogy egyre gyakrabban látni ugyanolyan ruciban feszíteni lánykáimat. Ez a tényező pedig nem más, mint Eszter és Noémi akarata. Hihetetlen előrelépések történtek ugyanis a lányok öltözködése terén. Az csak egy dolog, hogy Eszter önállóan felhúzza harisnyanadrágját, Noémi kész bármilyen konfliktusra a kiszemelt ruhadarab érdekében. Nem engedik, hogy segítsek a levetkőzésben és a felöltözésben se. Gombokkal, cipzárakkal, patentokkal bajlódnak. Szépen lassan, észrevétlenül kialakult saját (ami a testvéremen van, nekem is az áll jól) ízlésviláguk. "Ez nem tetszik" , "Azt kérem" de ami a leggyakrabban előfordul "Nekem is az kell, ami a másikon van!!!!" Hát mit mondjak. Anyukám gyakran szemtanúja így ő is megmondhatója, hogy sokszor micsoda meggyőző taktikákat kell bevetnem annak érdekében, hogy az általam kikészített darabokat vegyék fel. Most akkor csodálkozik valaki, hogy inkább az egyforma pulcsikat, sapkákat, sálakat sőt babákat veszem elő? Az csak hab a tortán, hogy a kicsik előszeretettel, sőt imádattal veszik magukra Hanna kb. két számmal nagyobb ruháit. Egyelőre mosolyogva, néha rosszalóan, de tűri. Tartok tőle pár év, és újabb csaták színterén kell békéltető képességemet bevetni. A lányok garderobe szekrénye előtt.